15. Fejezet

Sziasztok!
Nos, mentegetőzhetnék, hogy megint később hoztam a fejezetet, de nem teszem. Egyrészt, mert azt hiszem itt az iskola és mindenkinek rengeteg a dolga. Másrészt, ha ti nem mutattok aktivitást, akkor mi minek tegyük? Mindenesetre biztosíthatlak titeket, hogy a következő sokkal hamarabb jön. Jó olvasást. 
Puszi, Trixi

(Nellie)

Elköszöntem testvéremtől és szinte futólépésben haladtam a bejárati ajtó felé. A lépcsőn majdnem orra buktam, mikor megbotlottam, és ha nem kapaszkodom meg a korlátba, akkor valószínűleg nem suliba, hanem a kórházba tartanék. Magamra kaptam a cipőmet és a farmerkabátom, a táskám az oldalamra helyeztem és a konyhába futottam. Adtam anyának egy puszit, aki szemöldök felhúzva mosolygott rajtam, én pedig csak vigyorogva megcsóváltam a fejem. Miután elköszöntem szinte feltéptem a bejárati ajtót, és kiléptem a friss levegőre. 

A reggeli hűvös levegő az arcomba csapott és csípősen simogatta az arcom. Kicsit összébb húztam a kabátom, majd felnéztem egyenesen Josh arcába. Ott állt a kocsijának támaszkodva a karjait összekulcsolva a mellkasa előtt és mosolyogva nézett rám. Ajkaimra akaratlanul is egy mosoly szaladt, ahogy megláttam. Lábaim önkéntesen indultak meg felé, hogy ölelő karjai között találjam magam. Josh ellökte magát a kocsitól és elindult felém. Csillogó tekintettel néztem fel rá, miközben ő átölelt és ajkaimra hajolt. Forró ajkai az enyémhez értek és lágyan becézgetni kezdte azokat. Testemben forróság futott végig, és a külvilág megszűnt. Karjaimmal átkaroltam a nyakát és közelebb bújtam hozzá. 

Josh mosolyogva engedett el, majd ölelt meg. Karjaimat még mindig a nyakán tartva fejem a nyakhajlatába fúrtam. Jó érzés volt tudni, hogy itt van mellettem. Érezni, a leheletét a nyakamon, ölelő karjait körülöttem, kezei játékát a hajamon, heves szívdobbanásait a ruhán keresztül a mellkasomnál. A pillanatot Josh törte meg, aki figyelmeztetett, hogy indulnunk kéne, így a kocsihoz terelgetett, majd kinyitva nekem az ajtót, beszálltam, és mosolyogva figyeltem, ahogy megkerüli a kocsit és ő is beszáll, majd gyújtást ad, és az iskola felé indul. 

Boldogságomat beárnyékolta testvérem viselkedése. Biztos vagyok benne, hogy történt valami, és bár tudtam, hogy ha akarja úgyis elmondja a dolgokat mégis szerettem volna neki segíteni. Akárhogy. A mostani dolog állása szerint viszont esély sem volt rá, hogy elmondja a dolgokat. Legalábbis egy darabig még nem. Arra is gondoltam, hogy esetleg Michael hiányzik neki, de akkor nem borult ki volna annyira. És rosszul volt, ezt bárki megmondja. Talán tényleg csak megbetegedett, bár ez nem vall rá. 

-           - Minden rendben? – tette Josh egyik kezét a kézfejemre, és láttam, hogy érdeklődve néz rám.

-           - Igen csak a testvéremre gondoltam. Úgy néz ki benyelt valami vírust. Otthon maradt, anya már hívott orvost hozzá. – néztem rá, és láttam, hogy megkönnyebbül, majd újra az utat kezdi figyelni.

-           - Rendben fog jönni. Holnapra már semmi baja sem lesz. – mosolygott rám bíztatóan.

-           - Reméljük! – sóhajtottam, majd kicsit döbbenten vettem észre, hogy máris megjöttünk.

-           - Rendesen elgondolkoztál. Már komolyan azt hittem, hogy valami baj van. – állította le Josh a motort majd rám nézett. Én inkább az udvaron lévő tömeget bámultam az ablakon keresztül.

-           - Nem lesz semmi baj. Gyere! – nyújtotta felém a kezét, mikor látta, hogy még mindig képtelen vagyok elfordítani a fejem az üvegtől. Megfogtam a táskám és kinyitottam az ajtót majd kiszálltam. 

Néhány pillanatra lehunytam a szemem, és engedtem, hogy a hideg levegő kicsit kitisztítsa a fejem. Nem szerettem, ha bámulnak. Szerettem elbújni a tömegben, és csak egy lenni a sok közül. Ennek ellenére, most az egész iskola engem nézett. Josh érintésére nyitottam ki a szemeimet, aki lágyan érintette meg az arcomat. Halványan elmosolyodtam, és valahogy már nem érdekeltek a többiek. Mindig is számított, hogy mit mondanak mások, amiről a testvérem próbált leszoktatni, és félig sikerült is neki. De most, hogy ő itt volt velem, már annyira nem számított. Összekulcsolta az ujjainkat és így indultunk meg a bejárat felé. 

Josh magabiztosan lépkedett mellettem, és tekintetét előre szegezte. Én nem tudtam ilyen könnyen kizárni a külvilágot. Hallottam, hogy a mögöttünk lévők összesúgnak mögöttünk, ami nem volt ínyemre. Szorosabban bújtam kedvesemhez, aki ezt megérezve átkarolta a derekam. Láttam a barátaim sokkolt arckifejezését, ami kicsit mulatságos volt. Fogalmam sem volt, hogy lehet, hogy az emberek ennyire elcsodálkozzanak valamin. Tudtam, hogy Josh nagy hírnévnek örvend az iskolában, de az, hogy ennyire sokkolja a diákokat, az kicsit magas volt nekem.

Tina somolyogva nézett ránk, amit próbált leplezni. Daniel kicsit fancsali képpel, míg Thomas inkább érdeklődve. Mandy és Gloria egymás mellett toporogtak miközben az ajkukba haraptak. Dina viszont… Dina szemei szikrákat szórtak, és ha lehetne szerintem már rég megölt volna, pusztán a tekintetével. Dühösen fordított hátat nekünk és inkább a lányokat tüntette ki figyelmével. Oké, tudom, hogy volt köztük valami, de azt hittem már túl van rajta. Ezek szerint nagyot tévedtem. Nem hiába, Bessie mindig is jobb emberismerő volt, mint én. 

Cullenéket is láttam a kocsijuk mellett ácsorogni. Anthony, amint meglátott összeráncolta a szemöldökét és láttam, hogy megindul felénk, viszont testvére a vállára tette a kezét ezzel is visszatartva őt. Nem értettem ezt az egészet, ami közte és Bessie között volt. Nyílván barátok voltak, túlságosan is jó barátok. De ez a testvérem dolga volt, és én nem szólhattam bele, csak a véleményem mondhattam el, ha kéri. 

Mikor beléptünk az iskolába a folyosón lévő diákok is felénk fordultak. Én csak panaszosan felsóhajtottam. Azt hiszem már a nap végére meg fogom ezt szokni. Josh a szekrényem felé indult még mindig szorosan magam mellett tartva. A szekrényeknél felém fordult és mosolyogva nézett rám.

-           - Ne törődj velük, tudom, hogy nehéz, de majd idővel jobb lesz. –kezével az arcomhoz nyújt és lágyan simított rajta végig.

-           - Rendben! Mikor látlak? – kérdeztem tőle talán kicsit túl mohón, mert ő csak elvigyorodott, én pedig lesütöttem a szemem, majd mosolyogva néztem fel rá, és oldalba vágtam. Josh még mindig mosolygott, de már sokkal visszafogottabban, mint az előbb.

-           - Óra után megkereslek. – mosolygott rám, majd ajkaimra hajolt és egy futó csókot nyomott rájuk. Elhajolt tőlem, és egy intés kíséretében hátat fordított nekem, és elindult az órájára. Egy ideig még néztem utána, majd megcsóválva a fejem, kivettem a tankönyvem a szekrényből és elindultam órára. 

Sóhajtva léptem ki a magyar óráról. Alapjában véve szerettem ezt az órát, sőt az egyik kedvencem volt, de az, hogy a diákok minden percben felém fordultak egy idő után már idegesítő volt. Ezt tetőzte az is, hogy a tanár kihívott felelni. Szerencsére az anyagot már tanultam, és tökéletesen tudtam, ezért inkább a tanárra figyeltem és úgy adtam válaszokat. Így legalább nem kellett az emberek fürkésző tekintetét néznem. 

A folyosón körbe néztem, s Josh-t kutatattam a tekintettemmel. Mivel én nem tudtam merre volt órája, ezért nekem kellett megvárnom itt. A szekrényeknél megtámaszkodtam és türelmesen vártam. Kis híján felsikkantottam mikor valaki hátulról átkarolta a derekam és a fejét a nyakamba fúrta. Finoman egy puszit nyomott az arcomra és maga felé fordított. 

-           - Sajnálom Kicsim, csak a matek tanár úgy döntött, hogy felad még egy tucat példát és addig nem engedett el, míg el nem mondta. – forgatta meg a szemeit, majd sóhajtott, s végül elmolyosodott. Arca közeledni kezdett felém, lehunytam a szemeimet és vártam, hogy ajkaink végül találkozzanak.

-           - Nellie! – hallottam meg magam mellől Anthony hangját. Josh dühösen fújta ki a levegőt, majd még mindig átkarolva engem a közeledő Anthony-ra nézett.

-           - Mit szeretnél Anthony? – kérdeztem kedvesen miközben egy mosolyt próbáltam összehozni. Nyugtatóan tettem a kezem Josh kezeire, mikor Anthony végre elénk ért.

-           - Mi van Bessie-vel, miért nem jött iskolába? – kérdezte tőlem szokatlanul idegesen és feldúltan. Néhány percig csak pislogtam, majd válaszoltam.

-           - Bessie rosszul érezte magát a reggel, és anya otthon tartotta. – válaszoltam készségesen, amire Anthony még inkább idegesebb lett.

-           - Rosszul? Mi az, hogy rosszul? – kérdezte tőlem és közelebb lépett hozzám, tekintete zavaros volt és kavargó.

-           - Hát… szerintem benyelt valami vírust. – válaszoltam. Beszélgetésünket a csengő szakította félbe, ami jelzett, hogy ideje órára mennem. – Most mennem kell. Szia! – suttogtam Josh-nak, majd egy röpke csókot nyomtam ajkaira, és a terem felé indultam.

-           - Nellie! – kiáltott utánam Josh, visszanéztem és bocsánatkérően néztem rá. Ő csak sóhajtott majd, láttam, hogy ő is elindul. 

Az órákat játszi könnyedséggel tűrtem végig. A mostani helyzetben öröm volt suliba járni. Az, hogy minden szünetben Josh-sal lehettem boldogságot csempészett az unalmas órákba. Josh minden szünetben megkeresett és mesélt egy sort az adott órájáról, és a tanárok kegyetlenségéről. Ahogy ő nevezte. Idén fog végezni, ezért rengeteg időt kell tanulással töltenie. Van olyan anyagrész, amit mi most ismétlünk és érettségi anyag, ezért Josh felvetette az ötletet, hogy összeülhetnénk tanulni, majd délutánonként. 

Ebédszünet volt. Josh megkért, hogy várjam meg itt, és együtt menjünk. A barátaim már előbb elmentek. Ma szinte nem is beszéltem velük. Épp, hogy csak köszöntünk egymásnak. Persze Tina és Mandy próbáltak beszélésre bírni, és mondták, hogy semmi nem változik, és ne is foglalkozzak Dinával, ami már nehezebb feladat volt. Ha megláttam őket a folyosón Dina nem szégyellte kimutatni ellenszenvét irányomban. 

Gondolataimból Josh rángatott ki, aki megfogta a kezem és kíváncsian nézett rám.  Én csak elmosolyodtam és összekulcsoltam ujjainkat, majd az ebédlő felé indultunk. Az órák elteltével most már magabiztosan lépkedtem mellette. Ahogy sejtettem, mostanra már megszoktam az emberek kíváncsi tekintetét irányunkba. Boldogan léptem be az ebédlő ajtaján, és indultam meg valami ételt venni magamnak. Mivel éhes voltam, ezért tartalmas ebédet vettem, sült krumplit rántott husival. Fincsi. Josh csak mosolyogva sétált mellettem, majd magának is vett valamit, és egy üres asztalhoz terelgetett. 

Letettük a tálcánkat az asztalra, és helyet foglaltunk. Mosolyogva fogtam kézbe az evőeszközömet és láttam hozzá az ebédemhez. Éreztem magamon az emberek tekintetét, de most már nem igazán tudott érdekelni. Inkább közelebb hajoltam Josh-hoz, mélyen magamba szívtam az illatát, és a hangja hallatán akaratlanul is elmosolyodtam. 

-           - Milyen kis mohó lettél. – vigyorog rám és közben megpróbál a számba tömni egy falatot a saját kajájából.

-           - Nem tehetek róla, éhes vagyok! – jelentettem ki és mosolyogva kaptam be a villáját, ami hangosan koccant a fogaimmal. Josh csak vigyorgott rajtam.

-           - Egy rossz szót nem mondtam. – mosolygott rám, és az egyik kezével átölelte a derekam és közel hajolt az arcomhoz.

-           - Azt hiszem, van még mit megtudnunk a másikról. – fejtettem ki végül a véleményem miközben a maradék húsomat is felvágtam és nekiláttam elfogyasztani.

-           - Ennek a legjobb módja a sok együttlét. – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra, amire elmosolyodtam.

-           - Ugye tudod, hogy ez milyen félreérthető volt? – néztem rá mosolyogva és felhúztam a szemöldököm.

-           - Honnan tudod, hogy nem annak akartam szánni? – vigyorgott rám, és közelebb hajolt hozzám. Lehunyt szemmel vártam, hogy ajkaink végre találkozzanak, mikor…

-           - Nellie! – hallottam magam mellől Anthony hangját, majd a szék nyikorgását, ahogy valószínűleg helyet foglalt az asztalunknál. Josh dühösen sóhajtott és nézett a most már nálunk ülő Anthony-ra.

-           - Mit szeretnél? – fordultam felé és magamban azért rimánkodtam, hogy hamar elmenjen.

-           - Mi van Bessie-vel? – nézett rám, és karamell színű szemeit az enyémbe fúrta.

-           - Már elmondtam. Rosszul érezte magát a reggel és ezért nem jött. – beszéltem hozzá úgy, mint egy fogyatékoshoz hátha így felfogja.

-           - Nem beszéltél vele azóta? – kérdezett rá, a már amúgy is nyilvánvaló dologra.

-           - Nem! – kezdtem nagyon unni ezeket a beszélgetéseket. Mi köze Anthony-nak az én testvéremhez? Beszélgetésünket ismét a csengő szakította félbe.

-           - Ezt nem hiszem el! – Josh hangja csalódott és dühös is volt egyben.

-           - Nyugi! Óra után találkozunk! – nyugtattam meg, és egy csókot nyomtam az ajkaira, majd felpattantam és elindultam az órámra, abban a reményben, hogy még a tanár előtt beérek. 

Az utolsó órám, vagyis kémia teljes unalomban telt. Alapvetően ez az a reáltantárgy, amit szeretek, de most legszívesebb haza mentem volna. Szerettem volna Josh-sal eltölteni egy kis időt. Holnapra tanulnom kell így az, hogy elmenjünk valahova, még szóba sem jöhet. Maximum én megyek át hozzá néha vagy, ha ő jön át hozzám. 

A csengő maga volt a megváltás számomra, és úgy pattantam fel a székből, mintha darázs csípett volna. Gyorsan haladtam a kijárat felé. Örültem, hogy vége a mai napnak. Végre egy kicsit Josh-sal lehetek, az emberek zavaró pillantása elől. Megálltam Josh kocsija mellett és a ajtót bámulva vártam, hogy végre kilépjen rajta, és  haza vigyen. 

-           - Hívd fel! – hallottam magam mellől egy ideges hangot, én pedig panaszosan sóhajtottam fel.

-           - Hányszor mondjam, hogy valószínűleg csak egy kis vírus? Semmi komoly. – persze én is aggódtam a testvéremért, de Anthony már túlmegy egy határon.

-           - Akkor is tudni akarom, hogy, hogy van! – hangja nem tűrt ellentmondást, én pedig meglepetten pislogtam rá.

-           - Akkor hívd fel te! – vágtam rá. Ha rossz napja van, ne rajtam vezesse le.

-           - Nem veszi fel! Szerinted nem próbáltam? – kérdezte és a hangjában gúnyosságot véltem felfedezni.

-           - Honnan tudjam? – csattantam fel. Hihetetlen! Anthony kikészít.

-           - Mi folyik itt? – lépett mellénk Josh és átkarolta a derekam.

-           - Semmi. – sóhajtottam, és a mellkasába temettem az arcom.

-           - Haver, ha tudni akarsz Bessie-ről, akkor menj el hozzá, de ne Nellie-t zaklasd. – sejtettem, hogy ő is megunta már, hogy Anthony a legjobb pillanatokban zavar meg minket.

-           - Legalább azt mondd meg, hogy milyen tünetei voltak. – kérlelt most már kedvesebben, és könyörgően nézett rám.

-           - Reggel hányt, és elég rosszul nézett ki. – sóhajtottam, és automatikusan felrémlett előttem testvérem sápadt arca és kisírt szemei.

-           - Hányt? – kérdezte és szemei kissé elkerekedtek.

-           - Igen hányt. Hányszor mondjam el? Nem tudom mi baja. Biztos terhes. – dühösen pattantam be a kocsiba és vágtam be magam mögött az ajtót. Josh kis fél mosollyal az arcán szállt be mellém, és hozzám hajolt miközben megcsókolt végre. Kezeimet a hajába fűztem és közelebb préseltem magam hozzá. A vér sebesen száguldott az ereimben és a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt. Josh mosolyogva döntötte a homlokát az enyémnek, majd apróbb csókok után beindított a kocsit és elhajtott. Az utolsó dolog, amit láttam az Anthony döbbent arckifejezése és kissé elnyitott szája volt.