19. Fejezet

Sziaszok!
Nos mondhatnám, hogy sajnálom a késést, de nem fogom. Ha ti nem erőltetitek meg magatokat akkor mi miért tegyük? Nem mondok semmit ezzel kapcsolatban mert szerintem felesleges. Jó olvasást.
Puszi, Trixi

(Nellie) 

        

A tükör előtt álltam és gyorsan végignéztem magamon. Egy szűk farmert viseltem, fehér hosszú ujjú felsővel és csizmával. Az ágyra pillantva felkaptam a táskám és utolsó pillantást vetve a szobára becsuktam magam mögött az ajtót. Testvérem szobája felé vettem az irányt. Kettőt kopogtam az ajtón mielőtt benyitottam volna. Az ismerős barátságos falak most is vidámságot sugároztak azonban Bess csak állt a tükör előtt és nézett maga elé. Ugyanis a tekintete inkább a földet pásztázta, mint saját magát. 

Az ajtót kitárva léptem beljebb majd megálltam testvérem mögött. Kezem a vállára tettem, és megszorítottam. Bessie végre felnézett. A tükörben találkozott a tekintetünk, és igaz, hogy mosolyogni próbált, tudtam, hogy valami akkor is nyomja a lelkét. Átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Mint mindig most is kifogástalanul nézett ki. Szőke haja koronaként keretezte az arcát, és egy halvány mosolyt villantott felém, miközben ő is átkarolt. 

Mióta itt voltunk talán nem is volt ilyen meghitt pillanatunk. Megérdemeltük, hogy végre eltöltsünk egy kis időt kettesben. Épp ezért megyünk ma vásárolni. Hétvége lévén nem is találhattunk volna jobb programot. Ezt a napot semmi sem teheti tönkre. Ez csak a kettőnké. Pont úgy mint régen. Elengedtem Bessie-t és mosolyogva léptem az ajtó felé. Bessie látszólag csak mosolygott rajtam, felkapta a táskáját és lefelé indultunk. 

-           - Nagyon jókedved van. – állapította meg a lépcsőn lefelé menet. Gyorsan szedtem a lábaimat, és barna tincseim mögül elnézően mosolyogva néztem vissza rá.

-           - Az nem elég indok, hogy veled tölthetek végre egy kis időt? – kérdeztem meg tőle, ő pedig a tekintetével végigmért, majd egy huncut pillantás kíséretében megszólalt.

-           - Dehogynem. Nyílván semmi köze a lovagodhoz, aki az előbb hívott. – nézett rám én pedig lesütöttem a tekintetem. Meglepetésemre nővérem felkacagott. – Ugyan Nellie. Süt rólad, hogy szerelmes vagy, örülök neki hidd el. De az tény, hogy ezt a vásárlást most senki sem teheti tönkre. – végre egy kis érdeklődést láttam a tekintetében. Talán napok óta először. Örültem ennek, vissza akartam  kapni az én örökké vidám és mosolygós testvérem. Ahogy leértünk a lépcsőn a konyhába léptünk, ahol anya tevékenykedett. Látszólag épp az ebédet készítette, és az illatok alapján valami fenséges lesz.

-           - Szia, anya! – köszöntünk egyszerre Bessie-vel, és egy-egy puszit nyomtunk anya arca két oldalára. Anya halványan felnevetett és felnézett a pultról. Épp a krumplit vágta fel.

-           - Merre lesz a kis kiruccanás lányok? – kérdezte, bár valószínűleg sejtette a választ.

-           - Vásárlás. Épp itt az ideje. – válaszolta testvérem és felült a pultra. Én mellé léptem és egy kiskanalat kikapva a szekrényből belemártottam a szószba, legalábbis annak néztem és ajkaimhoz emeltem. Jóízűen hümmögtem mikor a hűs kissé krémes mártás végigszántotta torkom.

-           - Na, menjetek! – invitált minket kifelé anya és dühösen ugyanakkor játékosan nézett ránk. – Még kész sincs az ebéd, de már felfalnak mindent. – csóválta anya a fejét, de a szája szélében lévő mosoly elárulta, hogy nem gondolja komolyan.

-           - Hé! – emelte fel a kezeit védekezően a testvérem – Mint most is Nellie volt én hozzá sem nyúltam. – nézett rám vigyorogva én pedig morcosan néztem rá. Csak kinyújtottam a nyelvem, amin ő felnevetett.             

-           - Nekem legalább jó az étvágyam. – rántottam meg a vállaimat, Bess szemei pedig furcsán villantak meg.

-           - Vajon Josh-nak is ezt szoktad mondani? – kérdezte tőlem miközben felhúzta egyik szemöldökét.

-           - Bessie! – kiáltottam fel miközben felnevettem. Anya csak lemondóan megrázta a fejét és intett, hogy most már menjünk. Sikerült olyan témát érintenünk, amit talán nem előtte kellene kibeszélni. Odaléptünk hozzá és egy-egy puszival búcsúztunk. Anya a pulthoz lépett és újra elkezdte felvágni a krumplit. 

Bessie-vel felkaptuk a kabátunkat és a garázs felé indultunk. A kocsinkhoz léptünk Bess pedig kérdőn nézett rám. Én csak mosolyogva intettem és az anyósülés felé vettem az irány majd beszálltam. Bess is beszállt majd a táskáját az én ölembe rakta a kabátját pedig szétzipzárazta. Elindította a motort és bekapcsolta a fűtést. A motor halkan búgott fel, Bess pedig hátra pillantva egy Y kanyarral kitolatott a garázsból. Bekapcsolta a rádiót, így a kocsiban kellemes, halk zene szólt. 

Ahhoz képest, hogy Január volt meglehetősen enyhe idő volt. A hó nem borította be a környéket, és olyan kemény fagy sem volt mondható. Bár most szemerkélt az eső, ami talán hóval keveredett, de így esély sem volt rá, hogy megmaradjon. Sajnáltam, hogy tél lévén nem gyönyörködhetünk a szép havas tájban. Ha már tél van, akkor legyen rendes tél. Pedig biztos elmentem volna sétálni a környékre, ha megmarad a hó. 

-           - Miért mindig eső esik? – tettem fel a költői kérdést, miközben kinéztem az ablakon. Az eső halkan kopogott az ablakon, a táj pedig elmosolyodott előttem.

-           - Nem tudom. Tény, hogy sokkal szebb lenne, ha mindent hó borítana. – nézett rám egy röpke pillanatra testvérem, majd újra az útra fordította a figyelmét.

-           - Amúgy hova megyünk? – kérdeztem és feljebb ültem, eddig szinte elsüllyedtem az ülésben.

-           - Seattle-re gondoltam. Megfelel? – kérdezte bár úgyis tudhatta a válaszom.

-           - Persze. Ott voltunk először mikor ideköltöztünk nem? – kérdeztem és kérdőn néztem rá.

-           - Igen. – bólintott. A rádióból egy ismerős szám csendült fel. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a ritmus egy pillant alatt átjárjon. Egy sóhaj szakadt fel belőlem.

-           - Hiányzik a tánc ugye? – kérdezte, fél testtel felé fordultam és rá néztem. Ő a szeme sarkából nézett rám.

-           - Igen. El sem hinnéd mennyire. Szeretnék visszamenni de… - keserűen húztam el a szám szélét, és néztem előre.

-           - Miért nem mész? Biztos itt is lenne rá lehetőség. Ha ennyire hiányzik. – mondta Bess majd befordult egy utcába, a táblán láttam, hogy már nem vagyunk messze.

-           - Biztos itt is el tudnék menni… de közel sem lenne olyan, mint amilyen régen volt. Szerettem oda járni, te tudod a legjobban. – néztem újra rá, és láttam, hogy halványan elmosolyodik.

-           - Kerítünk valamit itt is, jó? – kérdezte és rám pillantott. Én csak mosolyogva bólintottam, majd vállának dőltem és egyik kezemmel átkaroltam. A visszapillantó tükörből láttam, hogy mosolyog.

Bess lekanyarodott egy hatalmas épültet elé, az első parkolóhelyre beállt, majd leállította a motort. Összehúzta a kabátját és megfogta a táskáját. Mindketten kiszálltuk, Bess pedig lezárta a kocsit. Hűvös volt, gyorsan összébb húztam magamon a kabáton és sietősen haladtunk befelé. Egymásba karolva futólépében haladtunk, majd benyitottunk a kellemesen meleg épületbe. A beszélgetések hangja rögtön megütötte a fülem. Sokan voltak. Bess levette a kabátját így én is így tettem. Belém karolt és együtt indultunk el, az első bolt felé, ami egy ruhabolt volt. 

Bess otthonosan mozgott a sorok között miközben tekintetét a ruhákon járatta. Elváltak útjaink és míg ő a merészebb darabok felé ment addig én maradtam az egyszerűeknél. Mosolyogva csóváltam a fejem, de örültem, hogy Bess legalább itt elengedi egy kicsit magát. Legalábbis látszólag. Tekintetem a ruhákra fordítottam és egyesével néztem meg alaposan a darabokat. Néhány perccel később a karomon már jó pár ruha sorakozott, amik arra vártak, hogy felpróbáljam őket. Szemeimmel testvérem kezdtem keresni. Meg is láttam egy öltözőfülke előtt. Vigyorogva szemléltem a ruha tömeget, ami a kezében volt. 

Mellé léptem ő pedig vigyorogva tekintett rám, majd a kezemben lévő ruhákat tanulmányozta. Együtt léptünk be a két próbafülkébe. Ahogy behúztam a függönyt és megfordultam egy hatalmas tükörrel néztem szembe. A ruhákat felakasztottam a fogasra és vetkőzni kezdtem. Először próbáltam fel a fehér farmert majd a kissé koptatottat, aztán a felsőket. Voltak iskolai darabok, rövidek és hosszúk. De egyen különösen megakadt a tekintetem. Fekete darab volt, testre feszülős, felül strasszos és közében pedig egy szalag, ami keresztbe futott végig a felső aljáig. Rögtön megtetszett. Tudtam, hogyha legközelebb bulizni megyek ezt fogom felvenni. Visszavettem a saját ruháimat majd megfogtam a választottakat és kiléptem a fülkéből. Mint számítottam rá Bess még a próbafülkében volt. 

A bejárathoz mentem és egy kosárba szórtam a ruhákat, majd újra végigmentem a sorokon. Hátha megakad a tekintetem még valamin. Általában azt veszem meg, ami elsőre megtetszik. Így mindig gyorsabban végzek, mint testvérem. Bess lépett ki a fülkéből, aki tekintetével engem keresett. Mosolyogva léptem mellé ő pedig a kosaram tartalmát szemlélte. 

-           -. Csinos darab! – mutatott a felsőmre. Sejtettem, hogy elsőre kiszúrja.

-           - Bulizós darab, a legközelebbi alkalomra szánom. – mondtam ő pedig cinkos vigyorra húzta ajkait.

-           - Josh értékelni fogja. – kacsintott rám, majd a kassza felé indult. Én csak megforgattam a szemeimet és utána indultam. Kifizettük a ruhákat és három nagyobb szatyorral indultunk kifelé.

-           - És most hova? – kérdeztem, Bess tekintete pedig megakadt a következő bolton. Én csak nyeltem egyet.

-           - Oda! – mutatott a boltra majd el is indult, arcán egy hatalmas vigyorral. Sóhajtva követtem testvérem a fehérnemű boltba. 

Bess otthonosan mozgott a boltban, és fejét ide-oda kapkodva cikázott a sorok között. Néha az én véleményem is kikérte, mivel nem tudott dönteni. Végül csak legyintett és azt mondta mindkettő. Én úgy voltam vele, hogy ha fehérneműt veszek, akkor érezzem is jól magam benne, ne pedig kínosan. Bár én sem vetettem meg a kirívóbb darabokat, sőt szerettem őket, de a testvéremhez mégsem értem fel. 

Kiakartam kérni Bess véleményét egy darabról, de sehol sem láttam testvérem, így arra a következtetésre jutottam, hogy éppen próbál. Jobb híján én is egy öltözőfülke felé vettem az irányt és elhúzva a függönyt felakasztottam a fehérneműt. Lényegében egy hálóruha szerűség volt. Párduc mintás, ami egy tangából állt és a hozzá illő felső részből. Gyönyörű volt és szexi. Eldöntöttem, hogy megveszem. Elvégre… ki tuja mikor veszem hasznát. Az átlátszó anyagból készült ruhát a kezembe fogtam és elhúzva a függönyt kiléptem a fülkéből. Bess már a pultnál állt és fizetni készült. Mellé siettem Bess pedig szemöldök felhúzva szemlélte a választott fehérnemű szettet. Én csak vigyorogva megvontam a vállam. Kikértük a szatyrokat amiket akkor adtunk oda, mikor bejöttünk és elhagytuk a boltot. 

Bess egy sejtelmes mosollyal haladt az épületben. Nem akartam rákérdezni, hogy miért. Féltem a választól. Ezen kívül bementünk még egy könyvesboltba. Bess kérésére. Amíg ő valami szórakoztató könyvet keresett magának addig én maradtam a kötelezőknél. Úgy is kell jó pár darab. Bess végül legalább három könyvvel tért vissza és fintorogva mustrálta, hogy én még ilyenkor is kötelező olvasmányokat veszek. De hát ha arra van szükség. 

A boltban a rádióból ismerős zene hangzott fel. Lehunytam a szemem a csípőm pedig automatikusan kezdett ringatózni a zene ütemére. Régen táncoltam már, és eszméletlenül hiányzott. Testvérem jött mellém, aki vigyorogva nézett rám, én csak megforgattam a szemeimet és mosolyogva toltam a pénztár felé. Megvettük a könyveket és úgy döntöttünk lemegyünk a kocsihoz betenni a csomagtartóba a szatyrokat. Január lévén mivel már délután négy is elmúlhatott lassan kezdett sötétedni. Betettük a csomagokat a kocsiba, de a plázába még visszamentünk. 

Kajáldákat kerestünk mivel már mindketten éhesek voltunk. Végül megálltunk egy gyors kifőzde előtt. Én gyrost ettem Bess inkább pizzázott. Leültünk egy asztalhoz és csendben fogyasztottuk el az ételünket. Abban viszont egyet értettünk, hogy anya nem fog örülni, hogy itt eszünk mikor ő otthon finom étellel vár minket, és biztos, hogy fenséges, mert már a kóstoló is az volt. De most ehhez volt kedvünk. 

Fél órával később elégedett álltunk fel mindketten készen arra, hogy elhagyjuk a plázát és haza menjünk. A mozgólépcsők felé vettük az irányt a kijárat felé tartva. Azonban tekintetem megakadt valakin. Az illető háttal állt nekem. Fekete farmert viselt, sportcipőt és egy laza kabátot. Karjain megfeszült a kabát, ahogy mellkasán összefonta őket. Barna haja összevissza meredezett az én szívem pedig hevesebben kezdett verni, ahogy újra és újra végignéztem rajta. 

Összetéveszthetetlen volt. Pontosan tudtam, hogy ki az. Látszólag egy középkorú férfival beszélgetett. Lábaim azonnal felé vették az irányt. Bess csodálkozva nézett utánam és a nevem szólongatott. Josh meglepve fordult meg és találkozott a tekintete az enyémmel. A sötétbarna szemek szinte égettek. Annyi érzés tombolt bennük. Ajkai játékos mosolyra húzódtak. Egyszerűen szerettem. Mindent szerettem benne. Intett egyet a férfinak majd felém indult. Félúton megállt és kitárta karjait. Lábaim újra elindultak felé és szinte rohantam hozzá. Karjai szorosan öleltek körbe, miközben fejét a hajamba fúrta. Elhajoltam tőle és szemeibe nézve megcsókoltam. Forró ajkai lágyan becézgették az enyémet miközben közelebb húzott magához. 

Mikor elváltam tőle ő mosolyogva nézett rám és karolt át. Bess sétált mellénk és mosolyogva bólintott Josh-nak.

-           - Szia Bessie! – köszönt Josh így nővérem is így tett.

-           - Én haza megyek, te maradj nyugodtan. – nézett rám majd egy röpke pillantást vetett Josh-ra.

-           - Ha menni készültetek menj csak nyugodtan. – nézett rám és tudtam, hogy ha akarnánk akkor holnap is találkozhatnánk. Őszintén nem akartam Bessie-t elengedni egyedül. Úgy volt, hogy ez a mi napunk.

-            - Maradj csak tényleg. Gondolom Josh majd hazahoz. – miután az említett bólintott Bess hozzám lépett és miután megpuszilt már itt sem volt. Még csak meg sem szólalhattam. Ennyire látszott volna, hogy vele akarok maradni? Lesütöttem a tekintetem, majd előrehulló hajam mögül néztem fel Josh-ra.

-           - Megiszunk valamit? – kérdezte, de már egy kávézó felé irányított. Josh kávét kért, én maradtam a jeges kávénál. Egy asztalhoz vezetett és miután mindketten helyet foglaltunk nekiláttunk az italunknak. Én ajkaim közé vettem a szívószálam és szívni kezdtem a kellemesen hideg italomat. Josh tekintete felcsillant.

-           - Mi jót csináltatok a testvéreddel? – kérdezte érdeklődő hangom, miközben kezével megtámaszkodott az asztalon.

-           - Vásároltunk. Régen voltunk már kettesben. – válaszoltam miközben ujjaimmal a szívószállal játszottam. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Josh tekintete mennyire figyeli ezen mozdulatsoromat.

-           - És te? Csak nem te is vásároltál? – kérdeztem miközben felhúztam a szemöldököm és újra az italomba kortyoltam.

-           - Nem találkozom volt. Azzal az emberrel, akit láttál. Apám egyik megbízottja. – elhúzta a száját miközben ajkaihoz emelte a poharat és lassan kortyolgatni kezdte a forró italt. Elég érdekes nézhettem rá, mert Josh magyarázkodni kezdett. – Tudod már nem sok van hátra ebből az évből. Most volt félév és én most végzős vagyok. Apám pedig szeretné tudni, hogy hol fogok továbbtanulni, de legfőképp, hogy mit. – nézett rám nekem pedig elszorult a torkom. Sejtettem, hogy az apja azt akarja majd, hogy a fia mellette legyen. Még belegondolni sem akartam, hogy ezzel neki el kell majd mennie.

-           - És hol szeretnél továbbtanulni? – kérdeztem és próbáltam kellemes hangot megütni, hogy ne hallatszódjon ki belőle a szorongásom.

-           - Nem tudom. Apám szerint jó lenne minél nevesebb egyetemen tanulnom. Azt akarja, hogy ha itt lesz az ideje, átvegyem tőle a vállalatát. Főként biznisz szakon. A vállalat hatalmas felelősség apám szerint és alkalmasnak kell lennem rá. – Josh nem tűnt túl lelkesnek. Az asztalon átnyúltam és kezembe vettem kézfejét. Halványan mosolyogva nézett rám.

-           - Hogyhogy itt tanulsz és itt laksz? – kérdeztem, mert ez igazán érdekelt. Ha akarta volna akkor folyamatosan a szülei mellett lehetett volna és elvégezhette volna bármelyik gimnáziumot magántanulóként.

-           - Én akartam itt maradni. Elsőéves voltam a gimnáziumban mikor idekellett jönnünk apa egyik üzlete miatt. Megtetszett a hely, amilyen csend volt és nyugodt. New York-hoz képest, azért ez maga a paradicsom. – vigyorgott – Nem mondom, hogy könnyű volt meggyőzni a szüleimet, de végülis belementek. Az első években mindig itt hagytak valakit, ha nekik el kellett menniük, de aztán teltek az évek én pedig önálló lettem. Apám beletörődött, hogy itt végzem el a gimnáziumot. Persze megmondta, hogy az egyetemet már ő választja. – húzta el a száját. Gombot nőtt a torkomban arra a gondolatra, hogy már fél év sincs, és ő talán örökre elhagyja ezt a helyet. Nem akartam távol lenni tőle, még a hétvégék is nehezek. Ha elköltözik az maga lenne a pokol. Josh láthatta, hogy idegesebb vagyok, mert megszorította a kezem és bíztatóan mosolygott rám.

-           - Hé. Ne aggódj, még van időnk! És különben is addig kitalálok valamit, ha kell akkor téged is viszlek magammal. – tudtam, hogy ez csak kósza kijelentés. Hiszen én nem hagyhatom itt Bessie-t és anyát, de jó érzés volt, hogy velem akar lenni. Nagyon jó.

-           - Igen. Kitalálunk valamit. – suttogtam majd áthajolva az asztal fölött ajkaira hajoltam. Josh megragadta a csípőm és az ölébe ültetett. Beletúrtam a hajába. Nem akartam a jövőn gondolkozni. Hisz ki tudja mi minden történik még addig. Egyelőre élveztem a jelent és a boldogságot. Josh szeretett és velem akart lenni ez volt a lényeg. Én pedig annyit tehettem, hogy mindenben támogatom. Hiszen szerettem őt, jobban mint bárkit.

18. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késtem, de el vagyok havazva az utóbbi időben :)
De azért remélem ez a hosszú fejezet kárpótol titeket :)
Puszii
             Brigi Bogyó

18. fejezet
(Bessie)

Ahogy a fülledt, páradús öltözőből kiléptem, megcsapott a hideg levegő. Jól esett ez a hűvös időjárás. Igaz, én a meleg és a nyár rabja vagyok, de most ezt is szerettem. Sőt, kezdtem egyre jobban megszeretni. Mennyit változik az ember. Pedig mi csak költöztünk.
A lelátóhoz sétáltam, majd ledobtam az edzőcuccomat, és felültem rá. A sálamat a nyakam köré tekertem. Azért fáztam. Főleg, az eső is csöpörgött. Zavart, hogy a fejem búbjára esnek a hideg esőcseppek. Akkor még jobban idegesít, ha az arcomra csöppen.
Tegnap Nellie az estét a barátjánál töltötte. Nem akartam faggatni. Persze időben hazaért. Mint mindig. Áh, még egy pasi sem tudja megváltoztatni. Pedig az egészséges szabályszegés illetve rosszaság mindenkinek kell. Anélkül unalmas lenne az élet.
Mondjuk… igaz. Én és Nellie mások vagyok. Nagyon mások. Míg ő visszahúzódóbb és elmélkedősebb, én könnyen ismerkedem, központi személyiség vagyok, és nem tervezek előre. Lesz, ami lesz elv alapján működök.
De azért nagyon remélem, hogy Nellie boldog lesz. Tényleg megérdemli a boldogságot. Hisz… már olyan régóta várt rá, hogy végre megtalálja a nagy Őt. Végre talán megtalálta. Josh-al el kellene beszélgetnem… Hm…
- Na, megyünk? –jött a kérdés.
Gloria és Valentina mosolyogva álltak előttem. Az edzések alkalmával én rendszerint előbb készülök el, mint ők. Így ki szoktam jönni az öltözőből, és megvárom őket idekint.
- Persze. –ugrottam le a padról.
- Akkor elmegyünk a kávézóba? Szívesen megennék egy csokis muffint, egy csésze kávé társaságában.
- Ahogy szeretnéd, Tina. –kuncogtam –Gloria, te is jössz?
- Még szép. –mosolygott.
- Mivel jöttetek? –kérdeztem.
- Hát… engem anya hozott el. –mondta zavartan Gloria.
- Én pedig velük jöttem. –bökött barátnőnk felé Tina.
- Akkor én vezetek.
Mosolyogva mentem a kocsihoz, és a táskámat beledobtam a csomagtartóba. A lányok is így tettek, majd hosszú osztozkodás után eldöntötték, hogy ki utazik elöl.
Végül- körülbelül öt perc után- elindultunk. Tina navigált, hogy mégis merre kell menni. Nem lakok itt annyi ideje, hogy kiismerjem magam a környéken. Végül Port Angeles egyik kávézójában kötöttünk ki. Egy eldugott kis sarkon volt, viszont nagyon hívogatóan nézett ki.
Mikor leparkoltam, az eső esni kezdett. Nem totojáztam azzal, hogy előkeressem az esernyőt. Felvettem a kapucnimat, és befutottam a kávézóba. Bent kellemes meleg fogadott, ami miatt lehúztam a cipzárat a kabátomon, és ki is bújtam belőle.
Leültünk az egyik sarokban lévő asztalokhoz, és gyorsan átfutottuk az itallapot.
- Üdvözlöm önöket, Hölgyeim. –köszönt a pincér, mikor az asztalunkhoz ért. –Mit hozhatok?
Ezután kinyitotta a jegyzettömbét és a tollát is bekattintotta.
- Egy kávét kérek, sok cukorral és tejszínnel. –kezdte Tina –És csokis golyókat.
- Én egy kapucsínót kérnék. –mondta Gloria –És tiramisut.
- És ön, Hölgyem? –nézett rám a pincér, egy kis várakozás után.
- Hm… –morfondíroztam –Egy nagy forrócsokit, jó sok tejszínnel a tetejét. Valamint kérek mellé egy somlói galuskát.
- Más valamit?
- Nem, köszönjük.
- Nemsokára hozom őket. –mosolygott, majd távozott.
- Tina, mi lett a muffinoddal?
- Ne is mondd, Bes. –válaszolta –Tudod ezek a kis golyók nagyon finomak.
- Elhiszem. –kuncogtam.
- Na de a sütik nem annyira fontosak.
- Mint?
- Talált egy jobb témát, ahogy hiszem. –mosolygott Dina.
- Mi van a pasiddal? –kérdezte Tina.
- Ohh… Mi lenne? –dőltem hátra.
- Úgy értem… mostanában nem is beszéltek. Legalább is nem úgy tűnik, mintha beszélnétek. –motyogta Gloria zavartan.
- Egész nap azt az időpontot vártátok, amikor ki tudtok kérdezni?
- Aha. –mosolyodott el Tina –Úgyhogy ne is húzd az időt. Részleteket akarunk. Méghozzá most.
- Milyen kis követelőzők vagytok. –vigyorogtam
- Légy oly szíves, mond el.
- Oh, ha ennyire szépen kéred, Gloria. –kuncogtam –Hát… nem igazán beszélünk mostanában. Nem tudom, hogy miért. Ha sms-t írok neki gyakran nem is válaszol. Sőt. Öt smsből talán ha egyre válaszol…
- Miért?
- Nem tudom. –tekertem a fejemet –De nagyon zavar. És hiányzik. Hiába hívom, fel sem veszi, vagy kinyomja. Nem hív vissza, legalább is nem gyakran. Annyira rossz ez így. Én…tényleg szeretem őt…
Gloria vigasztalón átölelt, majd a fülembe suttogta, hogy lesz jobb is.
- A távolság ennyire meg tudna változtatni egy kapcsolatot? –kérdezte lehangoltan Tina.
Költői kérdésnek szánta. Hiszen maga is tudta rá a választ.
- Ezek szerint…
- De nézzük a jó oldalát –hajolt közelebb az asztalhoz Tina –Ha szingli vagy, bárkit megkaphatsz!
Jókedvűen elvigyorodott, és az én arcomon is megjelent egy mosoly.
- Majd meglátjuk. –kacsintottam.
Pár perc múlva már az édességemet kanalaztam, és szürcsöltem hozzá a forró italt. A többiek ugyan így tettek. Igaz, Tina megkérte a pincért, hogy hozzon még cukrot neki. Ezután csak úgy borította bele az édes, szemcsés anyagot. Már nem is tudtam, hogy a forró kávéja képes-e még feloldani többet.
- Nem lesz az sok? –fogtam meg a kezét, mikor már a harmadik adag cukrot öntötte bele.
- Nem. –vigyorgott –Jó cukrosnak szeretem. Amúgy rettentően keserű.
- Én épp ezért nem iszok kávét. –dőltem hátra –A forró csoki eléggé édes nekem. A kávénak pedig szörnyű íze van.
- Azért még finom. –szürcsölgette.
~
Körülbelül egy óra múlva léptünk ki a kávézó ajtaján. Én csomagoltattam be sütit is. Tudtam, hogy anya ég Nellie szeretik, gondoltam jól fog esni nekik.
- Tehát. Anyukád nem szereti a diót. –próbált a lényegre tapintani Tina –Viszont a mogyorót igen.
- Pontosan. –vigyorogtam.
- Mit nem lehet ezen érteni? –kötekedett vele Gloria.
- Mert hasonló az ízük. Furcsa. És a mandula?
- Azt is megeszi.
- Az én anyukám mindent megeszik. Apu viszont nem. Allergiás a tojásra. –fintorgott Gloria –Persze nem vészes az allergiája. Ha tojást eszik, kiütései lesznek. Úgyhogy néha megszegi a szabályokat, vagy csak véletlenül eszik egy keveset a tiltott gyümölcsből.
- Mindig arra vágysz a legjobban, ami nem lehet a tiéd. –mosolygott Tina tudálékosan, közben rám kacsintott.
- Ahogy hallom ez egy erős utalás volt.
- Szerintem is, Gloria. –bólintottam.
- Reméltem is, hogy kihallod belőle.
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, majd kinyitottam a kocsit.
- Vihetlek haza titeket, vagy van más programotok is?
- Haza. –mondták egyszerre.
- Holnapra még tanulnom kellene. –fintorgott Gloria.
- Én valamit segítek anyának. Megígértem neki, hogy segítek neki. Reggel mondta, még félálomban voltam. Nem is tudom, hogy mit mondott már… Csak ne mosogatni kelljen!
Elnevettem magam, miközben indítottam, és kitolattam a parkolóból.
- Hétvégén megyünk a Nagyihoz. –kezdett bele Tina –Eléggé régen voltunk ott. Körülbelül fél éve. Már kezd hiányozni. Főleg, mióta Nagyapa meghalt eléggé magányos. Persze ott van a sok szomszéd, a falu többi lakója, meg minden. Mi mennénk sűrűbben is. De végigutazni az államon… Eléggé hosszú az út. És fárasztó is. Meg nincs mindenkinek ideje erre. Így is sok munkába telt, mire megbeszéltük ezt a hétvégét.
Gloria-val összenéztünk, és próbáltunk nem nevetni. Nem is az volt a vicces, hogy Tina mit mondott, hanem hogy hogyan mondta. Az állandó hadarást most sem hagyta el, az izgatott, de elkeseredett hangjának elegye eléggé viccesen hatott. Szinte levegőt sem vett a mondatok között, csak mondta és mondta.
- Ti mit csináltok hétvégén? –kérdezte végül.
- Nem tudom még. –válaszoltam.
- Én lazulok otthon. –vigyorgott Gloria.
- Nem ér! –sikkantott Tina –Ti otthon pihentek majd, engem pedig lefárasztanak a rokonok. Apám főleg. Hihetetlen fazon. Gyakran elviselhetetlen. Sőt… Az agyamra megy. Jön az állandó mikor-lesz-barátod című dologgal. Én csak annyit mondok rá, hogy nem kell siettetni. Persze hajtja a dolgokat. Szerintem felmerült már a fejében, hogy leszbikus vagyok. –kacagott fel –Persze nincs igaza. Én igenis a fiúkat szeretem. Csak még nem találtam meg azt, aki megérdemelne.
- Igaz. –helyeselt Dina.
- Apunak van egy idegesítő szokása. A sövény. Ha egy kis levél már rossz helyen van, már megy, és lenyisszantja. Persze jobb esetben megcsinálja ő, vagy épp velem csináltatja meg.
- Én örülnék, ha lenne apám. –dörmögtem halkan, miközben megálltam Tina háza előtt.
- Sajnálom. Én…én. –dadogta.
- Nincs semmi gond. –bólintottam rosszkedvűen.
- Kösz a fuvart. –szállt ki –És még egyszer bocsi.
- Nincs baj. –válaszoltam.
Tovább hajtottam, és bekanyarodtam abba az utcába, ahol Gloria lakik.
- Hányas ház is?
- Kilencvenkilenc. –motyogta –A kovácsoltvas kerítéses.
- Oh, látom. –mosolyodtam el, majd leparkoltam a kapu előtt.
- Köszönöm, hogy elhoztál. –szállt ki.
- Semmiség.
- Azért köszi. Vigyázz magadra, Bessie. –csukta be az ajtót.
- Mindig azt teszem.
Indítottam, majd kihajtva a főútra hazafelé vettem az irányt. Felhangosítottam a lejátszóban a zenét, és az útra figyeltem. A gondolataimba mélyedtem, majd csak azt vettem észre, hogy forró könnycseppjeim végigszántják az arcomat. Gyorsan letöröltem őket, majd lehajtottam a házhoz vezető mellékútra. Az arcomat próbáltam minél szárazabbá tenni, és minél elfogadhatóbb kinézetet akartam faragni magamnak. Nagyjából sikerült is. Beparkoltam a garázsba, és előszedtem a táskáimat, majd a házba mentem.
Először felfutottam a szobámba, ledobtam a sarokba a táskáimat, majd lementem.
- Szia Anya. –köszöntem a konyhában pörgő édesanyámnak.
Szőke haja most is a feje tetejére volt fogva. Könyékig lisztes kezével megtörölte az arcát, így a bőrén egy fehér foltot hagyott. Elmosolyodtam, és leültem a pult elé, az egyik bárszékre.
- Mit sütsz kis szűcs? –kérdeztem.
- Nem vagyok szűcs. –kuncogott –És almás lepényt. Annyira régen volt.
- Hiányzik is. –mosolyogtam –Mikor lesz kész?
- Még be kell tennem a sütőbe.
- Aminek forrónak kellene lennie, ugye? –álltam fel.
- Igen.
A sütőhöz sétáltam, és bekapcsoltam.
- Azt hiszem ezt elfelejtetted. –mosolyogtam.
- Köszönöm, Kicsim. –simított végig az arcomon, majd egy puszit nyomott rá –Teljesen szétszórt vagyok ma.
- Veszem észre. –kuncogtam.
- Csengettek. –kapta fel a fejét Anya.
- Hallottam. És nyitom.
Az ajtóhoz sasszéztam, majd kinyitottam azt.
- Oh, szia Jasper. –köszöntem –Gyere beljebb.
- Nem zavarok?
- Dehogy. Gyere már be, megfagyok. –imitáltam didergést a nyitott ajtónál.
- Köszönöm, Bes. –mosolygott.
Becsuktam utána az ajtót, majd a kabátját a fogasra akasztottam.
- Tiszta liszt vagy. –mosolygott.
- Ohh…–töröltem meg az arcomat –Anya volt. És gondolom direkt.
Válaszul csak bólintott.
- Jó napot, Miss. Leaves. –köszönt Jasper.
- Ugyan. Csak Julia. –mondta jókedvűen anya –Annyira öreg még nem vagyok.
- Nem is erre gondoltam. –jött zavarba Jaz.
- Anya, felmentünk. –mosolyogtam rá, majd karon ragadtam Jaspert.
A saját birodalmunk felé húztam, azon belül pedig a szobámba.
- Bocs a kupiért. Most jöttem meg, és csak ledobtam a táskáimat. –mutattam a sarok felé.
- Ugyan, nem zavar. –legyintett, majd leült az ágyam szélére.
Én odahúztam az egyik fotelomat, és leültem vele szemben.
- Mi a baj, Jasper? Történt valami?
- Ezt nekem kellene kérdeznem.
Nagyot nyeltem. Ugye…ugye Thony nem mondta el a családjának?
- Látom rajtad, hogy szomorú vagy. –mondta –Történt valami?
Végül is… az autóban történtek miatt vagyok most szomorú…
- Csak apámra gondoltam. –motyogtam –Rémes apa nélkül felnőni, Jasper. Nem tudom, hogy milyen volt. Nem emlékszem rá. És hiányzik. Tudod milyen jó lenne hozzábújni? Hiányzik… És nagyon nehéz.
- Tudom.
- Miért vagy itt? –kérdeztem, miután letöröltem könnyeimet.
- Megérzés volt. –ölelt meg –Éreztem, hogy szükséged van valakire. Anyukádnak mégsem borulhatsz ki. Szörnyen érezné magát.
- Tudom. –sóhajtottam –Annyira nehéz, Jasper. Hallgatni, ahogy minden osztálytársam azt mondja, hogy az apjuk befogta őket. Kertet rendezni, kocsit szerelni, vagy épp csak mosogatni. És… ezek olyan dolgok, amik bosszantják őket. Én mindent megtennék azért, hogy az apám kérje ezeket tőlem. Az, akitől vagyok, akinek egy része bennem él. És… ez sohasem adatik meg nekem. Egyszerűen… nehéz. Beletörődtem, de megvisel.
- Elhiszem. –suttogta a hajamba –Tudom, hogy mit érzel.
- Honnan tudnád?
- Rémlik valami olyasmi, hogy Dr. Cullen és örökbefogadott gyermekei?
- Oh, bocsánat. –sipítottam.
- Nem, nincs gond. –mosolyodott el, majd visszaült az ágyra, én pedig a fotelba huppantam vissza.
- Mesélsz a családodról?
- A mostaniról, vagy a…
- Az első családodról. –bólintottam zavartan. Nem is igazán tudtam, hogy hogyan fogalmazzam meg.
- Persze. –mosolyodott el, majd szemei a távolba meredtek –Anyukám szőke volt, és jóhiszemű. Kedves és bájos. Mindig ott volt, mikor kellett…
Csak mesélt és mesélt. Elöntött egyfajta kellemes érzés, mikor hallgattam. Szavai nyugalmat sugároztak, merev testtartása kissé felengedett. Aranybarna szemei továbbra is a távolba néztek. Mintha csak látná, amit mesél. Igaz, az biztos, hogy a szemei előtt most pörögnek az emlékképek.
- Aztán… meghaltak. Kicsi voltam még, hamar megszoktam a változást.
- Sajnálom. –motyogtam.
Csak megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Nem kell. Tökéletes életem van így is.
- Akkor jó. Nem szeretem, ha körülöttem boldogtalanok az emberek…
- De te az vagy. –tapintott a lényegre.
- Az már csak részletkérdés.
A telefonom üzenet érkezést jelzett. Elolvastam az sms-t, majd elvigyorodtam.
- Anya írt, hogy kész az almás lepény. –magyaráztam –Látod. Sokszor elég, hogy ő itt van nekem, vagyis nekünk. Nellie-vel nem is tudom, hogy mihez kezdenénk, ha Anya nem lenne… Egy szülőnket elveszítettük, kettőt szerintem már nem bírnánk ki.
- Erre nem fog sor kerülni, ne aggódj. –nyugtatott meg.
- Remélem is.
- Nagyon elment az idő. –pillantott az órára –Mennem kellene.
Felállt, és az ajtóhoz lépdelt.
- Kikísérlek. –pattantam fel.
Lementünk a lépcsőn.
- Jasper, viszel haza egy kis lepényt? –kérdezte anya.
- Nem, köszönjük. –válaszolta udvariasan –Nem eszünk ilyesmit.
- Vétek.
Miután elköszöntek egymástól, Jaz felvette a kabátját.
- Köszönöm, hogy kibeszélhettem.
- Én is köszönöm, hogy bízol bennem. –mosolygott –Szia, Bessie.
- Vigyázz hazafelé. –intettem, majd becsuktam az ajtót.
- Hát ő miért volt itt?
- Ugyan, Anya. Ne kombinálj.
- Eszemben sincs! –tartotta fel a kezeit.
- Ne is legyen. –mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára –Csak beszélgettünk. Jó barátom, de semmi több. És ne kalkulálj a fejedbe, ne tervezgess.
- Nem teszem. –bólogatott.
- Megyek, kipakolok a táskákból.
- Az jó lesz. Akkor még indítok egy mosást.
Bólintottam egyet, majd a szobámba mentem, és lehoztam onnan a táskáimat.
- Kiválogatnád nekem? Tudod, hogy én nem szoktam szétválogatni a ruhákat. Csak beleszórom a gépbe. Igaz, a fehér gyakran szürke lesz, de hát…
- Menj csak. –vette el az edzőtáskámat.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá–Majd még lejövök, mielőtt lefekszem.
- Az jó lesz.
Jókedvűen indultam fel a lépcsőn. Igaz, mikor eszembe jutott, hogy fizikát kell tanulnom a mosoly lefagyott az arcomról, de percek múltával visszatért.
Furcsa. Jasper jó hatással van rám…

17. Fejezet

Sziasztok! 
Nem is fűzök hozzá nagyon semmit, csak jó olvasást. 
Puszi, Trixi

(Nellie) 

                                       

Hétfő reggel a telefonom hangos csörgésére ébredtem. Kezeimmel kitapogattam a hang forrását, és megtalálva a készüléket kinyomtam. A hátamra fordultam és kinyitottam a szemeimet. Kicsit laposakat pislogva ébredeztem. Mikor eljutott a tudatomig, hogy hétfő van végre, és ez azzal egyenlő, hogy láthatom Josh-t, rögtön egy mosoly szaladt az arcomra. A takarót ledobtam magamról és a fürdőbe siettem. Gyorsan elvégeztem a reggeli teendőimet, és azon agyaltam, hogy mit vegyek fel. Mivel hideg volt, ezért egy farmert választottam garbós pulcsival és csizmával. 

Felkapkodtam magamra a ruhákat és megfogva a táskám a konyhába siettem. Örülök, hogy mindig este pakolok be, mert így legalább ezzel már nem kell bajlódnom. A konyhába érve felkapcsoltam a villanyt mivel még senki nem volt lenn. Bess valószínű még alszik, anya pedig most kelhet, legalábbis a hangok alapján. Ledobtam a táskám az egyik székre és a pulthoz léptem, majd elővettem egy poharat, a hűtőből pedig a tejet. Mivel éhes nem voltam, ezért csak tejet ittam. A hűs ital végigszántotta a torkom és kicsit kirázott a hideg. 

Hallottam, hogy valószínűleg anya tart a konyha felé. A poharat a mosogatóba tettem és megfordultam. Anya halványan mosolyogva nézett rám. Mellém lépett én pedig egy puszit nyomtam az arcára. A kávéfőző felé fordult és bekapcsolta. 

-           - Ilyen korán édesem? – kérdezte tőlem, s elővette a bögréjét, amibe cukrot és tejet tett.

-           - Igen. Tudod, hogy nincs problémám a korán keléssel. – elővettem egy müzli szeletet a szekrényből, és azt kezdtem rágcsálni.

-           - Igen tudom, de még akkor is korán van. Csak fél hét. – pillantott az órára, és én is meglepetten vettem észre, hogy eléggé korán keltem.

-           - Furcsa. – motyogtam. Anya a gőzölgő kávéjával az asztalhoz lépett és intett, hogy üljek le én is.

-           - A testvéred gondolom még alszik. – nézett rám, s egy kortyolt egyet a reggeli italából.

-           - Igen. De én ma sietek, legalábbis csak annyira, mint általában. – hangom furcsán kellemesen és csilingelően hatott.

-           - Szóval akkor megint Josh jön érted. – elmélkedett anya, én pedig bólintottam egy aprót. – Remek! – mosolygott, én pedig lehajtottam a fejem.  – Mikor mutatod be? – kérdezte én pedig félrenyeltem az épp lenyelni készülő müzlim. Kissé riadt szemekkel néztem rá.

-           - Én… nem… - dadogtam és meglepetten vettem észre, hogy anya felkacagott.

-           - Ne aggódj Nellie! Ismerlek. Majd bemutatod, ha szeretnéd. Csak szerettem volna már megismerni azt a fiút, aki most ennyi boldogságot okoz neked. – nézett rám huncut szemekkel én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

-           - Nem tudom… ez még annyira új. – tekintetemmel mereven bámultam az asztalt, de lelki szemeim előtt felrémlett Josh mosolygós arca.

-            - Kétségeid vannak? – kérdezte anya, s letette a bögréjét, így rá néztem.

-           - Nincsenek. – ráztam a fejem – Megbízom benne.

-           - Akkor ne foglalkozz mással, az a lényeg, hogy milyen mikor veled van. Bízom az ítélőképességedben. – mosolygott rám. Letettem a müzlim, mellé léptem és szorosan megöleltem. A meghitt pillanatot egy dudálás szakított félbe. Mosolyogva engedtem el anyát, majd felkaptam a táskám, intettem egyet anyának és kiléptem a bejárati ajtón. 

Becsuktam magam mögött az ajtót, s mosolyogva tekintettem az ismerős autóra. Josh épp akkor szállt ki. Ahogy tekintetem találkozott Josh sötétbarna tekintetével éreztem, hogy a szívem megdobban és forróság önt el. Ezt tetőzte a mosoly, ami villantott felém. Szerettem. Ehhez kétség sem fért. Jobban, mint bárkit eddig. Lábaim automatikusan indultak el felé. Mosolyogva tárta ki a karjait, én pedig beléjük bújtam miközben megöleltem. Valahogy sose volt belőle elég, és ez a két nap is elég volt nélküle. 

Josh eltolt magától majd kezét az arcomra vezetve csókolt meg. Karjaimmal átöleltem a nyakát és visszacsókoltam. Ő közelebb húzott magához, én pedig belesimultam ölelésébe, miközben illata bekúszott az orromba. Mindenét szerettem, az illatát, az ölelését a törődését. Végre úgy éreztem, hogy haza értem, és valaki gondoskodik rólam. Mert ő mindig ott lesz, ha valami bánatom lesz, számíthatok rá, ezt már bebizonyította. 

Végül eltolt magától, és miután beültem a kocsiba az iskola felé hajtottunk. Nem mentünk gyorsan, inkább élveztük egymás társaságát. 

-           - Milyen volt a hétvégéd? – kérdezte tőlem, és egy pillanatra rám nézett.

-           - Átjöttek hozzánk Cullenék. Filmet néztünk. Érdekes volt, azon kívül unatkoztam, meg tanultam. – mosolyogtam rá.

-           - Ez szép, és engem nem hívtál volna meg? – kérdezte tőlem, miközben felhúzta a szemöldökét.

-           - Nem. De ha akarod, nálad megejthetjük a mozizást. – adtam ötleteket ő pedig elmosolyodott.

-           - Hm. Jól hangzik. Mikor? – kérdezte és összekulcsolta az ujjainkat a sebválton.

-           - Nem tudom, majd megbeszéljük. – hajoltam a vállához, és rádöntöttem a fejem, miközben próbáltam pihenni. Élveztem, ahogy gurul alattam az autó, valahogy ilyenkor mindig el tudtam aludni. Lecsuktam a szemeimet, és talán el is szenderedtem. Arra kaptam fel a fejem, hogy Josh finoman szólongat.

-           - Nellie. Nellie, kicsim! – közben simogatta az arcom, én pedig laposakat pislogva néztem fel rá. Majd rögtön kapcsoltam, hogy megálltunk, és mikor az épületet is megláttam, majdnem kiugrottam a kocsiból. Josh csak kuncogott rajtam.

-           - Sajnálom! – sütöttem le a szemeimet – Csak olyan jó volt hozzád bújni. – néztem fel rá, ő pedig végigsimított arcomon.

-           - Ugyan. Ne kérj bocsánatot. Inkább szálljunk ki. – mosolygott. Felkaptam a táskám és kinyitottam az ajtót, majd kiszálltam. 

Becsaptam magam mögött az ajtót, és Josh mellé léptem, aki átkarolta a derekam. Így lépkedtünk az iskola felé. A többiek fürkésző tekintetét még mindig éreztem magamon, de már nem foglalkoztam velük. A lényeg, hogy Ő itt volt velem, mellettem. Már nem számított. A barátaim mellett elhaladva, intettem nekik egyet, aki mosolyogva viszonozták. Kivéve egy valakit. Dina most nem volt valami barátságos kedvében, de most legalább nem fordította el a tekintetét, ami nem tudom, hogy jó volt vagy rossz. Láttam, hogy a szemei furcsán csillognak, és tudtam, hogy ma valami még történni fog. 

Josh kinyitotta előttem az ajtót, én pedig beléptem a meleg épületbe. Első utunk rögtön a szekrényemhez vezetett, ahonnan kivettem a magyar könyvem, majd Josh felé fordultam. 

-           - Ebédnél látlak? – kérdeztem, s átöleltem a derekát.

-           - Persze. Talán még előbb is. – nyomott egy puszit az orromra, én pedig kuncogva engedtem el, hogy aztán eltűnjön a szemem elől. 

Sóhajtva fordultam meg és kezdtem lépkedni a terem felé ahol órám lesz. Az embereket kikerülve értem el végül a termet, ahol az osztály fele már ott volt. Szerencsémre megláttam Rosalie-t, és máris jobb kedvem lett. Felé indultam, majd lehuppantam mellé. Rose rám nézett szőke hajzuhataga mögül, és elmosolyodott. Leraktam a könyvem az asztalra majd Rose felé fordultam fél testtel. Ő csak somolyogva nézett rám. Sejtettem, hogy lesz egy érdekes beszélgetésünk.

-           - Szóval neked nem jön be Josh Hartney? – kérdezte, miközben felhúzta szépen ívelt szemöldökét, én csak zavartan kezdtem nézelődni, ami Rose-t kuncogásra késztette.

-           - Én ezt nem mondtam… csak azt, hogy nem jön be a modora. – néztem végül fel Rose mosolygós szemeibe.

-           - Akkor ezek szerint megváltozott? – kérdezte és érdeklődve nézett rám.

-           - Mikor velem van teljesen más. Ezt nehéz lenne szavakba önteni. – néztem Rose-ra, aki kedvesen mosolygott.

-           - Én mondtam, hogy beleszerettél. – jelentette ki, én pedig megforgattam a szemeimet, majd elmosolyodtam.

-           - Elmondani sem lehet mennyire. – révedt el a tekintetem. 

A beszélgetést nem tudtuk folytatni, mert bejött a tanár és elkezdtük az órát. Én nem igen figyeltem. Sőt… semennyire. Gondolataim a néhány teremmel arrébb lévő személy felé terelődtek. Elképzeltem az arckifejezését, a gesztusait, a kezei tartását, ahogy épp koncentrál, vagy halálra unja magát, esetleg a mosolyát, ha valami vicceset mondott a tanár. Ahogy jegyzetel, majd hozzászól az órához. A hangjától még így képzeletben is kirázott a hideg, és akaratlanul mosolyognom kellett. Olyan boldogság nyomta a mellkasom, hogy szinte szétfeszített belülről. Gondolatban egyfolytában csak azt sikítoztam, hogy mennyire szeretem. Mosolyogva tettem le a fejem az asztalra és álmodoztam tovább. 

A csengő hangjára kaptam fel a fejem, és amilyen gyorsan csak tudtam bevágtam a füzetem a táskámba, és felálltam. Láttam, hogy Rose csak somolyogva néz rám, miközben aprót megrázta a fejét, ezzel elérve, hogy szőke tincsei ezerfelé szálljanak. Elsőként hagytam el a termet, és kezdtem a tömeget pásztázni. Nem sokkal később meg is láttam, az ismerős személyt, aki háttal volt nekem. Mögé lépkedtem és hátulról befogtam a szemét, miközben a fülébe suttogtam. Ő csak mosolyogva fordult meg és húzott közel magához, majd egy csókot lehelt ajkaimra, amitől így is heves szívverésem az egeket verdeste, és hőmérsékletem megemelkedett. 

~ 

Az ebédlő felé tartottam, kicsit idegesen, mert a tanár később engedett ki az óráról, és Josh-t sehol sem találtam. Kerestem a tekintetemmel és végigjártam a folyosót, de semmi. Így arra gondoltam, hogy csak az ebédlőben lehet. Mikor kitártam az ajtót és beléptem a zajos helységbe, rögtön az embereket kezdtem pásztázni. Csalódottan vettem észre, hogy itt sincs. Többször is megnéztem mindenkit, hogy nem futottam e el fölötte, de nem. Őt rögtön kiszúrnám több tízezer ember között is. Akkor hol lehet? 

Viszont barátaimat megláttam, akik között nővérem is ott volt. Láttam, hogy ma sincs a toppon, így gyorsan vettem magamnak valami ételt, és leültem közéjük. Nővérem rám nézett és intézett felém egy halvány mosolyt. De tudtam, hogy nincs minden rendben. Sőt, semmi sincs rendben. A szemeiből eltűnt a szokásos vidámság, és pajkosság. Mi történt az én örökké vidám testvéremmel? Hozzá bújtam és átöleltem, ő pedig kis késéssel, de visszaölelt. Valahogy olyan furcsa volt, és akárhogy próbáltam megfejteni nem jöttem rá mi bántja. Pedig tényleg szerettem volna neki segíteni. 

-           - Ilyen is régen volt. – jelentette ki Daniel nagy vigyorral a képén, mire mindenki meglepetten nézett rá.

-           - Milyen? – kérdezte végül Thomas, aki épp lapozott egyet a matek könyvében.

-           - Együtt vagyunk. Mindannyian. Eddig mindig hiányzott valaki. De most az ikrek is itt vannak, és mi is. – vigyorgott még mindig, én pedig csak falatoztam tovább. – Ne tanulj annyit. – nyögött fel, és bevágta Thomas könyvét, aki felháborodottan nézett rá.

-           - Lehet, hogy te meg akarsz bukni, de én nem. – majd ezzel a mondattal újra kinyitotta a könyvet. Csak nekem tűnt fel, hogy a szokásosnál is feszültebb a légkör? Tina és Mandy még csak rám sem néztek, hanem a fejüket leszegve kanalazták az ebédjüket. Daniel mivel látta, hogy a poénja nem ért célba, ezért inkább sóhajtott és enni kezdett. Thomas pedig tanult. Gloriával együtt. Nővérem is csak ült, és nézett ki a fejéből. Dina volt az egyedüli, aki engem nézett, nem éppen barátságos tekintettel méregetve. Rá néztem. Bele azokba a sötét szemekbe, amik még most is villámokat szórtak. Aztán valami megváltozott. Hátra dőlt a székben, majd egy mozdulattal felállt és a fejével az ajtó felé intett. Felkapta a táskáját és kisétált. Meglepetten néztem utána. Erre már a többiek is felkapták a fejüket. Míg a fiúk értetlenül a lányok inkább aggódva néztek rám.

-           - Ne menj utána! – súgta nekem Tina, és végre rám nézett. Ez azonban engem még inkább kíváncsivá tett. Mit akarhat mondani? Enni úgyse volt nagyon kedvem szóval felálltam és felkaptam a táskám.

-           - Ezt nem kéne. – motyogta Mandy is, és Dina után nézett. Pontosabban az ajtót, amin távozott. Megráztam a fejem és Dina után mentem. Szinte éreztem a fürkésző tekinteteket a hátamba fúródni. 

Kiléptem az ajtón és rögtön észrevettem a fekete hajzuhatagot. Dina háttal állt nekem és szerintem hallotta, hogy kijöttem mégsem fordult meg. Így én mentem oda mögé és érintettem meg a vállát. Talán jobb lett volna, ha inkább meg sem fordul. A tekintete most nem utálkozó volt, hanem inkább szánalom és naivság lobbant volna fel benne? Miért?

Hátrébb léptem egy lépést és kérdőn néztem rá. Kezeit, amik eddig össze voltak fonva a mellkasa előtt most oldala mellé ejtette, és egy nagy levegő után belekezdett miközben végig a szemembe nézett. 

-           - Be kell fejezned ezt az egészet Josh-sal! – jelentette ki, mintha csak az időjárásról beszélne. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Most komolyan azt mondta, amire gondolok?

-           - Hogy? – nyögtem ki nem túl nőiesen, de most ez foglalkoztatott a legkevésbé.

-           - Jól hallottad. Nem folytathatjátok ezt az egészet. – szemei elszántak voltak, én pedig kezdtem ideges lenni. Ki ő, hogy megmondja mit tegyek?

-           - Már bocsánat, de ezt nem te fogod eldönteni. – Dinát úgy tűnt sikerült felpaprikáznom.

-           - Mit mondott? Azt hogy szeret? Hogy örökké veled lesz? Ne légy naiv Nellie. Minden lánynak ezt mondja. Egészen addig, míg az ágyába nem vitte őket. Utána pedig eldobja őket, mint valami használt rongyot. – a szívverésem felgyorsult, de nem engedtem meg, hogy most a kétségek elhatalmasodjanak rajtam.

-           - Ezt te már csak tudod. – vágtam hozzá, mire ő kimeresztette a szemeit, és kicsit elnyitotta a száját. Láttam, hogy arcizmai megfeszülnek és nagyon erőlködött, hogy nehogy elhamarkodott döntést hozzon.

-           - Én csak segíteni akartam és megmenteni téged a totális csalódástól. Josh magán kívül senkit nem szeret. Ezt jobb, ha megjegyzed. Te sem vagy más, mint egy új jövevény, neki pedig szüksége van az újításra. – szavai késként fúródtak a szívembe, de nem sírtam. Még csak be sem könnyeztem. Fájtak a szavai, nem hittem volna, hogy pont ő fogja ezt mondani nekem, de nem engedem meg, hogy padlóra küldjön.

-           - Én nem vagyok, és sose leszek csak egy lány a sok közül a listáján. Én ismerem őt, talán jobban, mint bárki más. Tudom, hogy az érzései valósak. Ebben sem te sem más nem fog megingatni. – néztem vele farkasszemet, és láttam, hogy eddig tartott a türelme.

-           - Rendben, de aztán ne gyere hozzánk sírni, hogy összetörte a pici szíved és egy menet után otthagyott. – gúnyosan intézte hozzám a szavait, bennem pedig elszakadt valami.

-           - Hozzád biztos, hogy nem is mennék, de én nem te vagyok, hogy mindenki ágyába bebújjak. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert én átlátok Josh álarcán, én tudom, hogy ki ő valójában. – emeltem meg kicsit a hangomat. Dina arca a vörös egy egész sötét árnyalatát öltötte fel, és láttam, hogy száját összepréseli, és egész teste megrázkódott. Kezeit felemelte és hihetetlen sebességgel irányította arcom felé. Felkészültem a pofonra, azonban nem történt semmi. Dina kezét még a levegőben elkapta valaki. Meglepetten néztünk mindketten az illetőre, aki bilincsbe fogta Dina kezét.

-           - Ne érj hozzá! – intézte a szavakat Josh Dina felé, akinek a dühét mintha elfújták volna. Arca már nem volt vörös, talán két apró pír maradt az arca két oldalán. Szemeit Josh dühös szemeibe fúrta, és láttam, hogy teljesen megfeledkezett rólam, és a külvilágról is. A keze ott ahol Josh megfogta libabőrös lett, és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, milyen gondolatok lepik el most az elméjét.
Aztán mintha kapcsolt volna dühösen tépte ki a kezét Josh szorításából, majd rám nézett.

-           - Ne felejtsd el, amit mondtam. – és hátat fordítva nekünk elsétált. Egy ideig még néztem utána, egészen addig míg Josh meg nem érintette a vállam.

-           - Nellie! – szó nélkül öleltem át, és bújtam hozzá. Szorosan karoltam át a nyakát, miközben fejem a nyakhajlatába fúrtam. Szükségem volt rá, senki másra csakis rá. Érezzem, azt hogy itt van, és nemhiába veszekedtem Dinával. Bíztam benne, és abban, hogy nem fog megbántani. Az érintéséből tudtam, tudtam, hogy nem hazudik, hogy velem őszinte. Tényleg bíztam benne, hogy én képes leszek megváltoztatni. 

~          

                       

-           - Még most sem akarod elmondani mi történt? – kérdezte Josh miközben leült mellém a bolyhos szőnyegre egy tálat helyezve az ölembe. Én csak sóhajtottam és ránéztem.

-           - Dina arról próbált meggyőzni, hogy hagylak el, mert én is csak egy vagyok a sok nő közül, aki már megfordult az ágyadban. – fintorodtam el a mondat végére. Josh megfeszült mellettem és kicsit idegesen nézett rám.

-           - Te tudtad, hogy mi…? – kérdezte én pedig bólintottam.

-           - Igen, de nem haragszom. Elfogadom, hogy ő is az életed része volt. Nem akarlak megváltoztatni, nem vagy hibátlan, ahogy senki sem, de én így fogadlak el. – mosolyogtam rá, ő pedig végigsimított a hajamon.

-           - Te sosem lennél csak egy lány Nellie. Te sokkal több vagy annál. – suttogta én pedig a közelségétől nem tudtam megszólalni, csak sóhajtottam ő pedig mosolyogva hajolt ajkaimra. Fél kézzel átöleltem a nyakát, és viszonoztam édes csókját. 

Majd a mellkasára húzott és betakart minket egy takaróval. A sajtos pop corn-t kezdtem rágcsálni miközben Josh elindította a vígjátékot. Amint a fények feltűntek a képernyőn, kizártam minden gondolatot. Elvégre itt volt és szeretett. Nekem nem kellett több bizonyíték. És nem fogom hagyni, hogy Dina vagy bárki más közénk álljon. Kezem a mellkasára vezettem és miközben elmosolyodtam lehunytam a szemeimet. Ő csak megpuszilta a fejem és átölelt. Ennél kellemesebb délutánt el sem tudtam volna képzelni.