37. Fejezet

(Nellie szemszög)

Néhány percig csak mereven néztem az ajtót, ahol Jacob majd nővérem távozott. Nem volt erőm veszekedésre, de őszintén nem értettem Jacob mitől lepődhetett meg ennyire. Ráadásul úgy nézett ki, mintha valami gyászjelentést hallott volna. Felnéztem Rosalie-ra, aki mereven figyelte az ajtót, arca megrándult. Pislogtam néhányat, majd összeráncolt szemöldökkel néztem rá. 

-           - Elárulnád mégis mit mondtál neki? – kérdeztem és lejjebb csúsztam az ágyon, a takarót pedig feljebb húztam magamon. Jól esett összekucorodni alatta. Szerettem volna eltűnni.

-           - Csak az igazat – nézett rám Rose végre, én pedig kissé elkerekedett szemekkel néztem rá. Éreztem, hogy az eddig stabilan felállított lelkiállapotom újra megremeg. A sírás újra hihetetlen erővel tört rám.

-           - Megmondtam, hogy nem akarom, hogy a barátaim tudják. Nem akartam – suttogtam -, mit gondolhat most rólam? – kérdeztem suttogva, és próbáltam laposakat pislogni, hogy az ádáz könnycseppek nehogy utat találjanak maguknak. Rose rám villantotta a szemeit, majd megláthatta mennyire felzaklatott a téma, mert leült mellém és megfogta az egyik kezem.

-           - Ő nem csak a barátod akar lenni, Nellie – sóhajtotta, miközben arca furcsán vonaglott meg. Hirtelen mintha minden más érzésem elfújták volna. Felnéztem rá. Az aranybarna pillantás bocsánatkérően ugyanakkor elszántan csillogott.

-           - Nem tudom honnan veszel ilyesmit, Rose. Ezek azért elég súlyos vádak, nem gondolod, hogy alá is kéne támasztani őket – próbáltam tárgyilagos hangot megütni, ami sikerült is, és még a monológom is annak volt mondható. Nem akartam ilyen témákat hallani. Most nem. És talán soha többé.

-           - Nem kell alátámasztanom – rázta a fejét -, te magad is érzed, Nellie. Amikor először megláttad már akkor is. Nem hiába mondtad el nekem, zavart a közelsége, és ez még most is így van. Hatással van rád, és úgy érzed vonz téged a közelsége, de jobb ha tudja, hogy hol a helye – Rose a végét már szinte sziszegte én pedig gondolkozóba estem, majd inkább megráztam a fejem. – De legalább már tudja, hogy milyen mélyek a Josh iránt táplált érzéseid – egészítette még ki a mondandóját, én pedig úgy éreztem, bármelyik pillanatban elsírom magam. A torkom már fojtogatta a jól ismert zokogás.

-           - Nem akarok ezzel foglalkozni – elfordítottam a fejem, és kihúztam kezem a kézfejéből -, hagyj magamra, kérlek! – Rose felsóhajtott majd felállt az ágyamról, hallottam cipője koppanását a padlón, ahogy lassan elérte az ajtót. Azonban hangja még az ajtóból is elérte a tudatom, ahogy egy utolsó mondatot intézett felém.

-           - Döntsd el, mit akarsz, Nellie! Még nem késő helyrehozni a dolgokat. Josh is szenved – lehelte szinte hangtalanul én pedig elfordítottam a fejem, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomról. Az ajtó halkan csukódott be én pedig abban a percben oldalra fordultam, a fejem a párnába fúrva. 

Megráztam a fejem, de mivel az lüktetni kezdett, így nyögve fordultam vissza a hátamra, a takarót szorosan markolva. Néhány perc múlva légzésem szaggatottá vált, én pedig a szekrényemen lévő papír zsebkendőért nyúltam. Az éjjeli szekrényen még mindig ugyanaz a kép díszelgett. Tudtam, hogy el kéne tennem, mert csak fájdalmat okozok magamnak, ám képtelen voltam rá. Végigsimítottam a képen, és hagytam, hogy egy kis sóhaj hagyja el ajkaimat. Az első könnycseppet még több követte én pedig dühösen töröltem ki őket a szememből. Dühös voltam magamra, a szerencsétlenségemre, a világra, és mindenkire. Most kezdett szép lassan minden szétesni körülöttem. 

Felültem majd lábam a padlóra helyeztem, a takarót pedig visszaejtettem az ágyra. Felálltam és a fürdő felé sétáltam. Mióta elhagytam a kórházat nem igazán mozdultam ki a szobából, tökéletesen megvoltam a magánnyal és a fájdalommal, amit minden reggel, mint egy régi ismerőst köszöntöttem. A fizikai fájdalmat képes lettem volna elviselni, mert az tudom, hogy megszűnik egyszer. Azonban a lelkire nem volt gyógyír, az örökre ott maradt. Legalábbis most még így éreztem. Még nem voltam képes sem mosolyogni, sem örülni, a világ legkisebb dolgainak sem.

Elérve a fürdőt rögtön szembe is nézhettem magammal. A tükörben láttam a vörösre duzzadt szemeimet, kissé kicserepesedett ajkaimat, hajam amint összevissza meredezik. Sóhajtva léptem beljebb majd a csapot megnyitva, a víz alá helyeztem a kezem. A hidegvíz először kellemes volt, kellően lehűtötte a bőröm, majd átcsapott kellemetlenbe, mikor a túlságosan is hideggé vált víz és összerántotta izmaimat. Elzártam a vizet, és így simítottam végig arcomon. A hirtelen jött hideg érzéstől összerándultam. Kezeimet levezettem a nyakamra és sóhajtva nyitottam ki a szemeimet. Fájt a pislogás és az erőltetett nézés is, ennyi sírás után. 

Visszasétáltam a szobámba majd leültem az ágyamra. Lábam magam alá húztam, és összekulcsolva ejtettem ölembe a kezemet. Az ajtó halkan nyílt ki én pedig meglepve kaptam fel a fejem, majd néztem, ahogy Jessie becsukja maga mögött az ajtót, és mellém sétált. Leült az ágyam túloldalára és csak nézett rám. Közelebb csúsztam hozzá, majd bizonytalanul helyeztem fejem az ölébe, és kucorodtam össze kicsire. Jessie a tincseimet vette ujjai közé, és simogatni kezdte őket. Szép lassan pilláim elnehezedtek, végtagjaim elernyedtek. Az utolsó, amit felfogtam, hogy valaki a párnáim közé helyez, és betakar. Ezek után átadtam magam a jótékony sötétségnek. 

Hangos robaj került a tudatomba, ezzel felébresztve az éjszaka közepén. Ahogy pislogni kezdtem láttam, hogy a szobámban még sötétség honol. Nyöszörögve húztam feljebb a takaróm, majd kinyitottam a szemem, mikor a hang megismétlődött. Hirtelen fényesség támadt a szobámba, de nem tartott tovább, mint néhány másodperc, percek múlva pedig dörögni kezdett. Egy pillanatig azt hittem az ég is leszakad. Az eső kopogott az ablakon, és a villámlás és dörgés percenként megismétlődött. A telefonom után nyúltam, majd zenét kapcsoltam és bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Volt, hogy a dörgést még így is hallottam. Valószínűnek tartottam, hogy ilyen viharba még a házakba is becsaphat a villám. Néhány perc forgolódás és kínszenvedéssel eltöltött idő után újra elaludtam. 

A napok így teltek el. Csak akkor mozdultam ki a szobából, ha nagyon muszáj volt. Még a közös étkezések nagy részén sem vettem részt. Bessie délelőtt suliban volt, délután pedig mindig bejött hozzám és elmondta az aznapi dolgokat, vagy épp csak ültünk és filmet néztünk, amihez kedvem volt. Róla nem kérdeztem. Egy részem sóvárgott az információért mégsem kérdeztem. A barátaim nagyon várták, hogy újra suliba menjek. Én nekem még egy részem sem kívánta. Itthon akartam maradni, a jótékony szobába, ahonnan csak akkor mozdulok ki, ha én akarok, és akkor válaszolok ha kérdeznek, vagy nagyon muszáj. 

Láttam anyán, hogy aggódik értem, de mást nagyon nem tudott tenni, az orvosi segítséget elutasítottam, ő pedig tudta csak rosszabb lenne, ha győzködne. A nővérem is aggódott csak nem mutatta ki annyira, amiért még ha nem is mondtam, de hálás voltam. Jessie volt az egyedüli akin nem láttam semmit, de mint megtudtam a helyzetük alapos javuláson ment át Bessie-vel. Aminek csak örülni tudtam. Legalább ennyi jó történjen a sok rossz között.

Szombaton elhatároztam, hogy egy olyan dolgot csinálok, amit apa halála után csináltam először és utoljára. Reméltem, hogy sosem kell majd ilyesmit tennem. De a magam érdekében is jobb lesz így. Reggel Bessie jött be, hogy megmondja kész a reggeli, de én csak legyintettem és mondtam, hogy inkább ebédelni mennék le, a tekintete nem sok jót ígért, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Miután elhagyta a szobám, odamentem és kulcsra zártam az ajtót, amit nem igen szoktam. Megfordultam és végignéztem szobán. A színek boldogságot sugároztak, és valahogy a szoba is az egyéniségem tükrözte. A napokban viszont sokkal inkább szerettem volna egy sötét szobát. A falak, mintha azt súgták volna, hogy mindenki más boldog csak én nem. Mindenki éli az életét. Anyának ott van Jessie, Bessie remekül elvan Thony-val, én pedig nem csak egy személyt vesztettem el, hanem rögtön kettőt is.

A mellkasom nyomasztó fájdalom járta át. Mélyet sóhajtva indultam el az íróasztalom felé, majd húztam ki az egyik fiókját és vettem ki belőle egy apró dobozt. Leültem a székemre és tanulmányoztam, azt, amit néhány éve készítettem. Egy apró kartonpapírból készült doboz, amit bevontam színes papírral. A sötétkék, fehér és fekete színekben tündökölt, nekem pedig erre volt szükségem. Levettem a tetejét és belenéztem. A célnak tökéletesen megfelelt. Az éjjeli szekrényem elé sétáltam majd leültem elé. Tekintetem végigsiklott a képen, ami ott foglalt helyet, majd kihúztam a kis fiókot és kivettem belőle néhány papírt, és két fehér cipőcskét. Arcom megvonaglott. A dobozt és a cipőt letettem a földre a papírokat pedig kinyitottam. Az egy hónapos vizsgálatomon kaptam őket, valamint a kórházi jelentés is itt volt. Az egyiken az állt, hogy várandós vagyok, a másikon pedig a spontán vetélés. Szemembe könnyek szöktek. Ott volt minden, a papíron állt minden, mikor kiderült, hogy terhes vagyok, akkor lehettem két hetes terhes. Végigfutottam a sorokat és a szívem szinte sajgott. A papírokat összehajtottam és a doboz aljára helyeztem. A kis fehér cipőket fogtam a kezembe. Megforgattam ujjaim között, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp csöppen az ujjamra. Orromhoz emeltem és magamba szívtam a kötött anyag illatát. Szívem szorongató fájdalom járta át. Mintha egy kéz folyamatosan megragadna és belém marna, csak azért, hogy sose felejtsek, hogy mindig emlékezzen és mindig fájjon. A fejem lüktetett, a szívem hatalmasat dobbant, ujjaim remegtek. Beletettem az apró cipőt a dobozba. A tetejét rátettem és a dobozt felemelve a mellkasomhoz szorítottam.

Felálltam bár lábaim megremegtek kicsit. A szekrényemhez sétáltam, majd kitártam. Ismét leültem és a szekrényem alja felé nyúltam. Néhány ruha alatt megtaláltam azt, amit kerestem. Egy feketével bevont doboz feküdt a szekrény alján. Óvatos mozdulattal nyúltam érte. Ez egy olyan dolog volt, amiről csak én tudtam. Anyának nem akartam elmondani, és a végén még Bessie-nek se került tudomásába. A két doboz kísértetiesen jól mutatott egymás mellett. De itt volt az ideje, hogy mindegyiket elhelyezzem, és ezzel is segítsem magam a továbblépésre és felejtésre. A színes dobozban a kisbabám emlékei voltak immár még a feketében azok az emlékek, amik apára emlékeztettek, a legfontosabbak. Fotók, rajzok, tárgyak. A gyerekkorom apróbb emlékei. A két dobozt egymás mellé helyeztem, majd felálltam és egy utolsó pillantás után becsuktam a szekrényem ajtaját. 

Az órára pillantottam, majd úgy döntöttem itt az ideje több mint egy hét után a családommal ebédelni. Halkan csuktam be a szobám ajtaját majd lépdeltem a lépcső felé. Lefelé haladva egyre több hang került a tudatomba. Testvérem felháborodott hangja, anya nevetése és Jessie mentegetőzése. Fanyar mosoly futott át ajkaimon. Leérve a konyha bejáratához a hangok elhaltak. Mindenki meglepve kapta fel a fejét. Anya a tűzhelynél állt, Bessie az asztalnál ült, Jessie pedig épp akkor foglalt helyet. Testvérem felpattant és magához ölelt, én pedig halványan elmosolyodtam, majd az asztalhoz sétáltam és leültem testvéremmel szemben. Felhúztam egyik lábam és átkaroltam. 

-           - Hogy vagy, Édesem? – kérdezte anya és mellém sétált, majd egy puszit nyomott a fejemre.

-           - Jól – mondtam az olyannyira jól begyakorolt szöveget. Felnéztem rá, és amennyire bírtam egy halvány mosolyt összehoztam.

-           - A kedvencedet csinálom, remélem ízleni fog – mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy a hasam hangosan kordul meg.

-           - Biztosan egy ilyet nem lehet elrontani, mellesleg imádom, ahogy te főzöl – néztem fel rá, ő pedig végigsimítottam a hajamon, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Újra az étel mellé lépett, ami szerintem perceken belül készen volt.

-           - Mit csináltál, Édes? – kérdezte nővérem, és halványan mosolyogva pillantott rám.

-           - Öhm… - lepillantottam az asztal lapjára és nyeltem egyet -, csak elrakosgattam a dolgaimat – nyögtem ki végül. Felpillantottam nővéremre, aki kissé összeráncolta szemöldökét. Az ezek után elkövetkezendő percek csendben teltek. Anya tálalta az ebédet, amit mindenki csendben fogyasztott el. A csendet csak az evőeszközök csörgése törte meg.
Az ételt nem tudtam megenni, de ahogy ott ültem gondolkozóba estem és már tudtam hova megyek holnap. Jót fog tenni, még az iskolakezdés előtti napon.

-           - Nellie – hallottam meg nővérem hangját, én pedig meglepve kaptam fel a fejem -, elgondolkoztál! – jelentette ki végül én pedig zavartan tetem le a kanalam és tűrtem a fülem mögé egy tincset.

-           - Elnézést! Mit kérdeztél? – néztem rá bocsánatkérően ő pedig mosolyogva anya felé bökött.

-           - Azt kérdeztem, mit szeretnél csinálni holnap? Elmenjünk valahova? – kérdezte és éreztem, hogy mindenki tekintete rajtam függ. Megköszörültem a torkom és elfordítottam a pillantásom.

-           - Nem. Holnap egyedül szeretnék elmenni… valahova – tekintetem mereven tartottam a távolba, de a szemem sarkából így is láttam az értetlen pillantásokat.

-           - Megbeszéltél valakivel valamit? – kérdezte Bessie én pedig megráztam a fejem. Csend honolt a konyhába, amit végül én törtem meg.

-           - Elmegyek apu sírjához – nyögtem ki végül. Lesütöttem a szemem majd pillámon keresztül felpillantottam családomra. Anya kezében megállt az evőeszköz, Bessie pedig megmerevedett. Jessie arca számomra most is kiismerhetetlen volt. Magyarázkodni kezdtem. – Én csak látni szeretném, nagyon hiányzik. Mióta elmentünk innen esélyem sem volt meglátogatni és most szeretnék kimenni hozzá. Nem maradnék sokat és megoldom egyedül, csak… de ha ez fáj vagy… - kétségbeesett monológom anya szakította félbe.

-           - Nem – rázta meg a fejét. – Menj csak, ha szeretnél – rám nézett én pedig hálálkodva pillantottam felé.

-           - Bess… - pillantottam nővérem felé, aki megrázta a fejét. Tudtam, hogy nála ez mennyivel érzékenyebb téma volt.

-           - Én átmegyek Anthony-hoz, ne aggódj – nézett rám, és mosolyogva próbált rám nézni.

-           - Felmegyek a szobámba – mondtam majd kitoltam a széket és elindultam a szobám felé. 

A délután hátralévő részében nővérem még bejött hozzám, utána úgy döntöttem lefürdök és lefekszem. Az éjszakám borzasztó volt. Későn aludtam el és korán keltem. Reggel felöltöztem és úgy döntöttem jobb, ha már most elindulok. Gyalog mentem, nem ártott kiszellőztetni a fejem.
Ahogy néztem a temető nem lehetett messze. Csendes volt a környék, autók nem igen jártak erre felé. A gondolataim szabadon áramolhattak, most nem akadályoztam meg. Jobb is volt így. A séta legalább fél órás volt, de nem bántam. Az idő borús volt, de hálát adtam amiért nem esik. 

Nem sokkal később pedig megpillanthattam a temetőt. Kovácsolt vas kapu képezte a bejáratát, amit nyikorogva tártam ki. A sírok között, néha egy-egy hatalmas fa helyezkedett el, ágaival beborítva az alatta elterülő sírokat. Összeszorult a szívem. A sírok között elhaladva, tekintetem megakadt a sírokon, a neveken, a korokon. Voltak egészen kicsi gyermekek, akik alig voltak néhány évesek. Elfordítottam a fejem és a temető hátsó részébe siettem. Legalább ennyivel megkönnyítettem a dolgom. Apa sírja valahol hátul helyezkedik el. Nem szerettem temetőbe járni, rossz érzések törnek rám, egyszerűen nem szerettem. De most kivételt tettem, mert szükség volt rá. Ahogy elértem a kijelölt szakaszt már könnyebb dolgom volt. Elhaladtam a sírok között és néztem a neveket, majd tekintetem megakadt az egyiken. Teljes testtel felé fordultam, és éreztem, hogy mellkasom összepréselődik. 

Apa sírja fekete volt és különleges márványból készült. Közelebb sétáltam, ujjaim végigfutottak a bele vésett nevén és éreztem, hogy az egészen eddig elfojtott keserűség, bánat mind felszínre fog törni. Lerogytam a földre és könnyes szemekkel néztem fel a sírra, és szinte hangtalanul kezdtem beszélni.

-           - Annyira hiányzol. Szeretném, ha itt lehetnél velem. Velünk. Magadhoz ölelnél és azt mondanád nem lesz semmi baj. Annyira szeretnék hinni benne, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendben lesz – suttogtam, miközben könnyeim megállíthatatlanul peregtek le arcomon -, ahogy mindig is mondtad és biztattál minket. Hiányzol nekem is Bessie-nek is. Bessie talán manapság jobban szerette volna, ha sose mentél volna el. – Megtöröltem az arcom és remegő hangon folytattam. – Anya megtalálta a boldogságot, ennyi év után újra. Én támogatom, szerintem Jessie rendes ember és boldoggá teszi. Biztos vagyok benne, hogy te is ezt akarnád. Hogy az egész család boldog legyen. Bessie is végre őszintén szerelmes. Jó látni, ahogy a szeme csillog a szerelemtől. Én is az voltam. Egészen a múlt hétig, amíg balesetet nem szenvedtem, de nyilván ezt is tudod, és láttad, ahogy az egész életünk figyeled – hangom elhalt és kezeim alatt újra a márvány követ érintettem. – Félek, apa. Félek, hogy nem bírom ki. Hogy nem leszek olyan erős, hogy felálljak. Itt most nem egy eltörött játékról van szó, vagy bármiről, ami pótolható. Két olyan személyt veszítettem el az életemben, akiknek a hiánya szép lassan felemészt. Te itt hagytál minket, te nem szenvedtél többé. De mi szenvedünk a hiányod miatt. Én pedig most újra átérzem ezt a fájdalmat. Érzem, hogy nincs tovább. Szívesebben elmentem volna én a kisbabám helyett. Hisz csak egy apró élet volt, ártatlan és védtelen. Akinek életet sem adhattam. Miért ő? Miért az unokád? – suttogtam és megtöröltem az arcom, hogy folytatni tudjam. – Jogosan érezhetem igazságtalannak az életet? Tudom, hogy minden okkal történik, de itt nem lehet megfelelő okot találni. Nem lehet valami elég indíték egy ártatlan gyermek elvesztésére. Ráadásul döntöttem, és rosszul. Elkövettem életem legnagyobb hibáját, mikor nem mondtam el Josh-nak, hogy gyermeket várok. Ezzel a döntéssel taszítottam el magamtól. Lehetetlent kérek, ha azt akarom, hogy megbocsásson? Hogy újra velem legyen? Semmi mást nem akarok, apa. Együtt képesek lennénk rá, vele fel tudnék állni. Ő az-az ember, akit magam mellé akartam. Aki mellett az életem elképzeltem. Lehetetlen, ha azt mondom éreztem, hogy ő az igazi? Annyira más volt, már az első pillanatban. Az életemben talán most fordulóponthoz érkeztem. De nem akarom, hogy Josh kisétáljon belőle. Önző vagyok és magam mellett akarom őt tudni. Nem akarok olyan döntést meghozni, amit később megbánok, de az élet nem egyszerű. Szeretném ha itt lennél, és érezhetném a támogatásod. De tudom, hogy fentről is figyelsz rám. Ránk. Mindenkire. Hiányzol, apu – suttogtam és nagy nehezen felálltam -, ígérem, többször meglátogatlak. Szeretlek – leheltem, a hangom pedig tovaszállt a széllel együtt. 

Sietős léptekkel hagytam el a temetőt. A hazaút sokkal gyorsabb volt. Elérve a házat, felszaladtam az emeletre és ledobva magam az ágyra sírtam. Kezeimmel átkulcsoltam a medálom, és álomba ringattam magam. 

Reggel nehezen keltem ki az ágyból nem volt kedvem iskolába menni. Nagyon nem, de mivel már késésben voltam muszáj volt igyekeznem. Egyszerű ruhát vettem fel, a táskám felkaptam és a garázsba mentem. Lépteim lassúak voltak, mintha ezzel is lassíthatnám az időt, és távolibbá tenném az elkerülhetetlent. Bessie percekkel később szállt be hozzám, átölelt és egy puszit nyomott az arcomra. Az autóút gyorsnak tűnt számomra. Gyomrom görcsben volt, mocorogtam az ülésen egész út alatt, kezemet idegesen tördeltem. Nem találkoztam vele a kórház óta. Fogalmam sem volt, hogy készüljek fel. Nyilván nem ugorhatok a nyakába, ami majd újabb pletykáknak ad okot a suliba, miszerint mi történt velünk. Lehajtottam a fejem és beharaptam az ajkam. 

Bessie leparkolt és megszorította a kezem. Mély levegőt vettem és kiszálltam. A hangok mintha elhaltak volna, legalábbis én így éreztem, minden szempár rám szegeződött én pedig szerettem volna egészen picire összezsugorodni. Bessie velem együtt sétált a barátainkhoz, ahol szinte mindenki egyszerre borult a nyakamba és bombáztak a kérdéseikkel. Tekintettemmel egy szempárt kezdtem keresni. Egyetlen egyet a tömegben. A tudatomba hatolt Daniel és Dina hangja, de nem törődtem vele. Fáradhatatlanul pásztáztam a tömeget, míg végül meg nem találtam, akit kerestem. Messze állt tőlem, és egy régi barátjával beszélgetett. A tekintete azonnal rám villant, én pedig úgy éreztem, a szívem kiugrik a helyéről. A torkom összeszorult, és a könnyek a szemembe szöktek. Ott állt előttem a gyermekem apja, a szerelmem és úgy néztünk egymásra, mint két idegen. Elmaradt a forró ölelés, a csók, egyszerűen elmaradt a köszöntés. Úgy éreztem bármelyik percben képes lennék szétesni. 

-           - Jól vagy, Nellie? – kérdezte Mandy halkan én pedig megráztam a fejem. Beharaptam az ajkam és lehunytam egy pillanatra a szemem.

-           - Összevesztetek? – jött a kérdés Dinától én pedig erőtlenül bólintottam, hisz lényében ez történt.

-           - Pont most? – kérdezte Tina, de választ talán nem is várt rá.

-           - Jól vagy? Nem, nem Rá gondoltam – mondta Thomas én pedig rá néztem.

-           - Jól – suttogtam azt a szót, amit sokszor fogok még hajtogatni az elmúlt időszakban.

-           - Ha gondolod szívesen beverem a képét – ajánlotta Daniel én pedig csak megráztam a fejem.

-           - Köszönöm, de nem kell… majd… majd rendeződni fog – sóhajtottam és bíztam benne, hogy így is lesz. Muszáj lesz még legalább egyszer beszélünk. Még ha el is megy, nem válhatunk el így. Az lehetetlen.

-           - Biztos így lesz – ölelte át a vállaimat Dina és mosolyogva nézett rám.

-           - Mellesleg örülünk, hogy újra itt vagy, unalmasak voltak a napok nélküled – vigyorgott Daniel, így megpróbáltam egy mosolyt összehozni. A csengő hangja zavarta meg a beszélgetést. Erőtlenül néztem az épületre. Hosszú nap elé nézünk. Egy pillantást vetettem arra a személyre, aki még mindig életem legfontosabb személyének számított, és sóhajtottam. Lehunytam a szemem, hogy nehogy elsírjam magam. Fájt, hogy így viselkedik. Rettenetesen.
Csak ezt a napot éljem túl, és akkor haza mehetek, ahol végre nyugodtan utat engedhetek a fájdalmamnak. Ilyen gondolatokkal indultam el az iskola felé.

36. fejezet

36. fejezet
(Bessie)

Az iskola parkolója ugyan olyan zsúfolt volt, mint bármelyik hétköznap reggelén. Most mégis többnek tűnt. Sokkal tömöttebbnek, mint a többi hétfő reggelen.
Nellie nélkül kellett átvészelnem az egész hetet. Anya kijelentette, hogy nem engedi el a suliba. Ugyanis –szerinte- az állandó kérdezgetések és feszültség csak rontana egy helyzeten. Majd egy pszichológussal leigazoltatja ezt a pár napot…
Anthony a kocsijának dőlve várt. Kissé fáradt volt a tekintete. Igaz, mikor meglátott a felélénkülés hullámként öntötte el és már sietett is felém. Én pedig nem voltam rest a karjaiba vetni magamat. Ő szorosan ölelt, közben a hátamat simogatta.
- Úgy sajnálom. –dörmögte a fülembe. Aprót bólintottam.
Tisztában volt a dolgokkal, ez nem is volt kérdés. Carlisle valószínűleg hamar megtudta- a kollégája elmondhatta neki-, ő pedig közvetítette a gyermekeinek.
- Bocs, amiért nem hívtalak fel. –motyogtam rekedtes hangon a pólójába.
- Ugyan, Édes. –suttogta, majd kissé eltolt magától.
Mélyen belenézett a szemeimbe, majd lágy mozdulataival kisimította a homlokomból a ráncokat.
- Minden rendbe jön. –mondta és egy csókot nyomott a hajamba. Bólintottam egyet. Reméltem, hogy igaza van.
- Reggel benéztem hozzá, mielőtt elindultam. –sóhajtottam, majd újra a nyakába fúrtam az arcomat- Azt a babacipőt szorongatta, amit mi választottunk neki. Annyira… szomorú volt ránézni.
Válaszul csak bólintott. Még hosszú percekig álltunk itt. A csengő hangja viszont parancsolóan indított el minket az osztálytermünk felé.

Az ebédszünetben a többiek kérdezgetni kezdtek Nellie állapotáról, én pedig csak ültem és bámultam magam elé. Anthony sietett a segítségemre:
- Legurult a lépcsőről. Agyrázkódást szenvedett, jó pár zúzódása is van. A héten még otthon kell maradnia, előírta az orvos.
Közben a csípőmre simította a kezét és lágyan simogatni kezdte a hasamat. Ezután egy apró csókot nyomott a vállamra, majd hozzátette:
- De ne aggódjatok, jól lesz.
Tudtam, hogy ezt nem csak a barátainknak mondja, hanem nekem is. Végignéztem az asztaltársaságon, majd inkább újra lehajtottam a fejemet. Nem bírtam nézni Jacob arcán dúló érzelmeket… megfejthetetlenek és kétségbeejtőek voltak.
Seth gyanús szemekkel méregetett, végül sóhajtott egyet és megszorította az asztalon nyugvó kezemet.
- Én is jól leszek, Kölyök. –mosolyogtam halványan rá.
- Te mindig jól vagy, Bess. –adta meg a választ. Ezek a szavaik kísértetiesen hasonlítottak a régebben kimondott enyéimhez…
Bár tényleg így lenne… -gondoltam.

Alig vártam, hogy véget érjenek az óráim. Így mikor az utolsóról is kicsengettek, legelsőnek hagytam el a termet. Anthony mégis az ajtónál várt, a falnak támaszkodva.
- Hogy értél ide ilyen hamar? –kérdeztem kérkedve, miközben egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Leléptem az órámról fél perccel előbb. –mosolyogta, majd a vállamra simította a karját és kiterelgetett az iskolából. A táskám ekkor már nem a saját vállamat nyomta, hanem Thony kezében himbálózott.
- Jól áll. –vigyorogtam, mire felnevetett.
- Neked pedig a mosolyod áll jól. –bókolta, majd megcsókolt- Sietsz haza?
- Igen. Majd… talán holnap délután tovább elmaradhatunk. –szorítottam meg az ujjait a szemeibe pillantva- Feltéve ha Nellie jobban lesz…lelkileg.
- Megértem. –mosolyogta- De este…
- Persze. –vágtam a szavába. Közben hagytam, hogy kinyissa nekem az autóm ajtaját és betegye a táskámat.
- Akkor ma még találkozunk. –simított végig az arcomon, majd hosszasan megcsókolt- Szeretlek, Életem.
- Én is, Thony. –mosolyogtam, majd már indultam is hazafelé.

Nellie aludt. De arcán így is könnycseppek pörögtek lefelé, szája lefelé gördült. Ujjai között továbbra is a cipőcskét szorongatta, másik kezével a nyakában lógó medált ölelte körül. Elszorult a torkom, ahogy ránéztem. Letöröltem az arcát, majd kimenekültem a szobából.
Sütöttem. Jó sokat. Csak olyanokat, amiket Nellie szeret és megesz. A kedvében akartam járni. Legalább így, ha máshogy nem is megy.
A konyha minden egyes centiméterét elfoglalta már a kész édesség, a sütőben mégis sült még egy adag. Én a forró sütő mellett ácsorogtam, a pultnak dőlve. A márvány munkalapon doboltam az ujjaimmal, közben az orrom előtt forgó órát néztem. Vártam a pityegést. Amikor az óra lejárt és megszólt a kis hang, a sütőhöz pattantam egy konyharuhával és kivettem a tepsit. A következő pillanatban az égető fájdalom következtében felugrottam és a forró test kiesett a kezemből. Hosszú és cifra káromkodás csúszott ki a számon, közben a bal kezemet szorongattam. A fájdalom miatt pár könnycsepp kibuggyant a szememből, miközben egyhelyben ugráltam és nyöszörögtem.
- Hideg víz! –dörmögte a konyhában megjelenő férfi. Éreztem, ahogy megragadja a derekamat, majd a csap alá húzza égett tenyeremet. Én kínomba a vállába fúrtam az arcomat és beharaptam az ajkaimat- Inkább a pólómat harapd. Így átrágod a szádat.
Megráztam a fejemet és nyöszörögtem tovább. Közben láttam, hogy Jessie a lábával becsukja a sütőajtót, majd arrébb löki a forró tepsit is.
- Ez nagyon ronda… Beviszlek a kórházba. –jelentette ki végül.
Elzárta a csapot és egy hideg vizes rongyot tett a tenyeremre. Nem szólt semmi többet, csak leültetett az egyik székre. Ezután összeszedte a szétszóródott szívecske alakú, túrós-lekváros süteményeket egy üres tálkába, a tepsit pedig a mosogatóba emelte.
Megragadta a kocsi kulcsát és felhúzott a székről. Továbbra is a kezemet szorongattam- igaz, a csuklómat, hisz ha hozzáértem volna a tenyeremhez az még nagyobb fájdalmat okozott volna.

A kórház ügyelete üres volt. Ami ebben a délutáni időszakban azért meglehetősen furcsa, de örültem neki. Legalább nem kellett várni. A nővér azonnal behívott, majd leültetett a vizsgálóra.
- A doktor nem sokára jön, Kicsikém. –mosolygott rám, majd levette a kezemről a rongyot.
Elfintorodott, majd halkan felsóhajtott. Ezután leült a számítógép elé és elkérte az adataimat. Én pedig gépszerűen diktáltam neki, és közben próbáltam megfeledkezni a kezemet szétfeszítő sajgástól.
- Jó napot. –nyílt az ajtó, majd szemben találtam magam a szőke orvossal, majd a mögötte lépkedő fiatal orvostanhallgatóval- Oh, Bessie. Szia.
- Hello, Carlisle. –válaszoltam.
Egy kesztyűt húzott, majd egy széket húzott a kezelőágy elé. Közben a medikust maga mellé terelgette és utasította, hogy ő is figyelje a sérülést. A kezemet a tenyerébe fektette és összeráncolt szemöldökkel méregette az égett bőrfelületet.
- Már nem is lepődök meg. –tekerte a fejét- Most hogy sikerült ezt összehoznod?
- Sütit sütöttem. Sokat. Az egyik tepsi pedig kíméletlenül lepörkölte a bőrömet. –vontam meg a vállamat.
- Jó, hogy ilyen jól bírod a fájdalmat. –mondta- Mondjuk te sosem nyavalyogsz ilyenért.
- Ilyen múlttal? Furcsa is lenne. –mosolyodtam el.
- Nos, Miss. Book. Ez másodfokú mély égési sérülés. E során a demrisz mindkét rétege sérül. A bőrfelszín fehér, rajta hólyagok keletkeztek. Ezeket megnyitjuk, kitisztítjuk. Utána bekötjük, indokolt a napi kétszeri kötéscsere.
Az információkat a tanhallgató egy kis jegyzettömbbe írogatta, fél szemmel továbbra is a tenyeremet nézve.
- Adok fájdalomcsillapítót, Bessie. –mosolygott rám Carlisle, majd felállt- Nincs valami allergiád?
- Nincs. –tekertem a fejemet.
- Igaz. Arról már tudnék. –pillantott hátra a válla felett, miközben az üveges szekrényben kotorászott.
Miután a fájdalomcsillapítómat megkaptam, Dr. Cullen steril környezetben kitisztította a hólyagokból a váladékot. Bekente a sebet és kötést tett rá.
- Ha este, a műszakom után átjössz, akkor tudok rá tenni hidrokollid kötszert. Jó nedvszívó képességű, de nem engedi kiszáradni a sebet. –magyarázta- A kórházban sajnos nincs készleten, otthon viszont fel vagyok szerelkezve.
- Akkor majd megkérem Anthony-t, hogy úgy jöjjön értem. –bólintottam- Úgy volt, hogy átjön estére… De akkor változtatunk a terveken.
- Rendben. –mosolyogta, majd lesegített az ágyról- Amúgy ügyesen égetted meg magad. Egy gyönyörű, egy centi széles égés az egész tenyereden áthaladva…
- Látod, én mindenre képes vagyok. –nevettem fel, majd hagytam, hogy Carlisle rám segítse a pulóveremet.
- Fájdalomcsillapítót bármit vehetsz be… De a biztos hatás érdekébe majd azt is adok én. Ez úgyis ki fog tartani addig, míg el nem jössz hozzánk.
- Köszönöm, Carlisle. Mindent.
- Ugyan. –legyintett mosolyogva- Ez a dolgom, Bessie.
Erre csak bólintottam egyet. A rendelőből kilépve kinyitotta előttem az ajtót, kezet rázott Jessie-vel, majd már hívta is be a következő beteget.
- Mit mondott?
- Másodfokú, mély. Ellátta. Este átmegyek és átköti. –mondtam- Ő Edmund apja.
- Akkor már értem, hogy miért mosolygott rád, mikor köszönt. –ingatta a fejét- Azt hittem, hogy rád indult.
Felnevettem ezen a képtelen felvetésen, majd megráztam a fejemet.
- Ilyenről szó sincs. –kuncogtam- Hoznád a kocsit? Szeretnék otthon lenni.
Bólintott, majd ott sem volt. Szinte futólépésben haladt át a kórház udvarán a parkoló felé, hogy minél előbb visszaérjen hozzám a kocsival.
Az autóban ülve beszélgettünk. Komolyan beszélgettünk. Vagyis nem csak abból állt a kommunikáció, hogy ő mondott valamit én pedig gúnyosan válaszoltam rá. Kezdtem felfogni, hogy mégsem olyan visszataszító a férfi, mint amilyennek elsőre- és másodikra, harmadikra, sokadikra- hittem.

Otthon Anya a nappaliban ült. Elegáns ruha, magassarkú volt rajta, a haja kontyban volt felkanyarintva a feje tetejére. Arca mérges fintorba torzult.
- Egy órája itt kellett volna lenned! –szólt dühösen Jessie felé sietve- Egy órát késtél! Lekéstük azt a nyamvadt találkozót, mert te nem tudtál egyszer az életben odaérni valahova időre!
Jessie elhúzta a száját, majd sóhajtva beletúrt szőke tincseibe. Ekkor vált számomra világossá, hogy miért is volt rajta öltöny.
- Sajnálom, Julia. –válaszolta.
- Nem. –léptem be közéjük- Anyu, Jess itt volt időre. Sőt, talán még előbb is. Elégettem a kezemet, engem vitt be a kórházba. Nem kellett várnunk, de eltartott egy darabig, míg ellátták a sérülésemet. Ne haragudj rá!
Anya pillantása ellágyult, majd felemelte a sérült végtagomat. Közelről szemlélte a kötést, majd hálásan pillantott a párjára.
- Köszönöm. –mondta neki, majd visszafordult felém- Mit mondott az orvos? Egyáltalán normálisan viselkedett veled?
- Carlisle volt benn, Anyu. –mormoltam.
Ezzel kizárva a lekezelő vagy bunkó modort, ami orvosoknál számításba jöhetett. Elmondtam neki a diagnózist, ő pedig bólogatva hallgatta. Kifaggatott a baleset részleteiről is.
- Akkor már értem, hogy hogyan került ide ennyi édesség. –pillantott körbe- Vittem fel Nellie-nek, remélem nem gond.
- Dehogy. Neki sütöttem. –mosolyogtam.
Anya segített levenni a pulcsimat, lenyomott a kanapéra. Jessie hozott nekem egy pohár üdítőt is. Anyu pedig telefonált, hogy tisztázza, hogy a találkozón végül miért nem jelentek meg.
- Jobbulást kívánnak. –huppant le mellém- Nem voltak mérgesek, sőt, új időpontot egyeztettünk. Szombaton fogunk találkozni velük.
Bólintottam egyet, majd felkeltem a kanapéról. A poharamat felmarkoltam és a konyhába mentem vele. Jessie ott pakolászott.
- Köszönöm –mosolyogtam rá-, hogy bevittél a dokihoz.
- Ugyan –legyintett- Bárki megtette volna.
- De te nem bárki vagy –mondtam- Főleg azután, ahogy én viselkedtem veled. Nem érdemeltem volna meg, hogy megtedd értem ezt. Főleg, hogy tudtad, hogy Anya vár.
- Megértettem a viselkedésed és annak okát is. De azért most már meg tudunk élni egymás mellett?
- Igen –mondtam ki kis időhúzás után.
Ezután éreztem az ölelő karjait magam körül- én is visszaöleltem.
- De ha kiderül, hogy feleséged és négy kiállhatatlan gyereked van, akkor azért újra megízlelheted a jobbhorgomat.
- Csak három –mondta- Három kibírhatatlan lurkó.
Egyel hátrébb léptem, majd fenyegetően a szemébe néztem. Végül egyszerre nevettük el magunkat. Nem is volt kérdés: viccelt.
Anya a hűtőnek támaszkodva figyelt minket, ajkain boldog mosoly ült. Haját már kibontotta. Beletúrt a tincseibe, ahogy közelebb lépett a párjához és csókot nyomott az ajkaimra.
- Azért maradjunk meg az ésszerűség határain belül. Az, hogy mostantól el tudom viselni Jess-t, nem az jelenti, hogy tolerálom az egymásnak eséseteket. Szóval, ha kérhetem!
Egymásra vigyorogtak, majd Jessie kuncogva meghajolt előttem:
- Ahogy Felséged óhajtja!
Nevetve megráztam a fejemet, majd hagytam turbékolni őket.

A szobámba átöltöztem, majd átsiettem Nellie-hez. Ő az ágyában feküdt és a tv-t tüntette ki figyelmével. Mellette egy jó tálca süti volt. Látszott, hogy már evett belőle, méghozzá nem is keveset.
- Szia, Édes. –köszöntem, majd leültem mellé- Hogy vagy?
- Jobban. Jól. –válaszolta- Köszönöm a sütit. Nagyon finom az összes.
- Azt gondolom. Ha ennyit megettél belőle, rossz nem lehet. –mosolyogtam- Meg is szenvedtem érte.
- Hogy mondod?
- Elégettem a kezemet. –mutattam fel a sérült testrészt- Újabb bizonyíték a szerencsétlenkedésemre. A végén még igazad lesz.
Halkan felnevetett és feljebb tornázta magát a párnái között. Behúzott maga mellé, majd együtt megnéztük a következő, általa választott filmet.

Anthony kora este eljött értem, elvitt magukhoz. Carlisle már az irodájában várt. Miután a speciális kötést felhelyezte a kezemre, egy doboz fájdalomcsillapítót nyomott az orrom elé. Hiába ellenkeztem, ragaszkodott hozzá, hogy tegyem el. Mondván: bármikor jól jöhet.

Edmund szobájában kötöttünk ki. Ő leheveredett az ágyára, én pedig mellé dőltem és a mellkasát cirógattam, miközben ő a hátamat simogatta.
- Carlisle mesélte, hogy az orvostanhallgatója azt hitte, hogy viszonyotok van. –nevetett- Kérdezte tőle, hogy mióta vagytok együtt. Gondolhatod!
- Egy abszurd –fintorogtam- Mármint… Nem, mintha bármi problémám is lenne vele, csak… érted! Mégis csak a fiát szeretem.
- Ezt jó hallani –dörmögte egy csók kíséretében- Itt maradsz éjszakára?
- Minden cuccom otthon van, ráadásul Anya vár. –tekertem a fejemet- Gyere át te.
- Hm… nem biztos, hogy elengednek. –kacsintott, majd felkelt az ágyról- Összepakolom a táskámat, és mehetünk.
- Addig lemegyek. –pillantottam be a gardróbjába. Ő felnézett a táskájából, majd mosolyogva bólintott egyet.
Lent Emmett társaságát élvezhettem, aki változatlanul köszörülte rajtam a nyelvét.
- Húh, de szerencsétlennek tetszik lenni. –kuncogta, közben átkarolta a vállamat- Meg sem kérdezem, hogy hogyan sikerült összehoznod…
- Ne is. Tudom, hogy azután csak ezzel piszkálnál. –fintorogtam- Gonosz, nagy mackó!
- Bénaaaa, szerencsétleeen. –dalolászta, én pedig lemondóan ráztam a fejemet.

Otthon lezuhanyoztunk, majd ágyba bújtunk. A fájdalomcsillapító miatt meglehetősen fáradt voltam, Anthony pedig ezt tudta nagyon is jól. Ezért csak a feje alá gyűrte az egyik kezét, másikkal pedig a mellkasára vont.
- Szép álmokat, Szerelmem. –suttogta a fülembe.
- Szeretlek, Edmund. –válaszoltam, majd mélyen beszívtam az illatát. Elnyomott az álom.

Másnap az iskolában ismét Nellie volt a téma. Persze csak azután, hogy mindenki kifaggatott a tenyeremet takaró kötésről. Az egyik szünetben Josh húzott be az egyik üres folyosóra.
- Jobban van? -kérdezte elfordított tekintettel.
- Nem. -tekertem a fejemet- Fizikailag igaz, jól... Lelkileg viszont taccsra vágtad.
- Figyelj rá...helyettem is, Bessie. Könyörgök neked. -mondta a szemeimbe nézve. Pillanatra megriadtam a szemében dúló fájdalomtól.
- Rendben, Josh. -válaszoltam megilletődve. Ezután néztem, ahogy hátra fordul, zsebre vágja a kezeit és elsétál.
Így alig vártam, hogy végre haza érhessek. Ráadásul egy útitársam is akadt.
- Köszönöm. –mondta.
- Mégis mit, Jacob? –pillantottam rá a kormány felől, majd élesen bevettem egy balkanyart.
- Hogy elviszel. –válaszolta- Remélem a húgod nem fog mérges lenni, amiért meglátogatom…
- Én is remélem. –mosolyodtam el- Mondjuk erősen kétlem. Kicsit… feszült most a hangulat, Josh-t ne igen emlegesd fel neki. Ha kérhetem, persze.
- Rendben. Köszönöm, hogy szóltál róla.
Bólintottam egy aprót, majd leparkoltam a ház előtt. Őszintén reméltem, hogy Jacob nem fog semmi olyan témát felemlegetni, ami igazán felzaklatná Nellie amúgy is kavargó lelki világát.
- Szia Anya. –kukkantottam be a konyhába- Hoztam egy vendéget. Anyu, ő Jacob Black. Jake, ő itt az Édesanyánk.
- Nagyon örülök, Mrs. Leaves.
- Ugyan, Jacob. Kérlek, tegezz. –válaszolta Anyu mosolyogva- Nellie lement délelőtt kicsit, aztán elvonult a szobájába. Talán alszik is. Addig ebédeljetek meg.
- Nem, én nem kérek, köszönöm. –mondta Jacob kissé akadozva. Tudtam, hogy egész nap nem evett semmit.
- Dehogynem. –ragadtam karon, majd leültettem az egyik székbe- Ahogy elnézem sült hús van krumplival. Remélem szereted.
- Tökéletes lesz, köszönöm. –rebegte Jake hálásan, majd felpattant és elvette Anyutól a tányérokat és evőeszközöket. Gyorsan megterített, majd visszaült.
- Csináltam mustáros szószt is, Kicsim. Ez Bessie egyik kedvence, Jacob. –magyarázta Anya- Nem tudom, hogy neked ízleni fog-e.
- Én jobb szeretem a hús puszta ízét. –válaszolta Jake, majd halványan elmosolyodott- De azért köszönöm, Julia.
- Drágám, a tenyered nem fáj? –ült le Anya, majd mert nekünk az ételből- Vettél be ma már gyógyszert?
- Fáj. Nem vettem be. Feszegetnem kell a tűréshatáromat. –mosolyodtam el. Felpattant és egy szemet letett a tányérom elé.
- Bevenni.
Csak sóhajtottam egyet.

Az ebéd befejeztével Jacob hosszasan dicsérte az ételt. Úgy kellett elrángatnom onnan, hogy végre feljuthassunk Nellie-hez. Tudtam, hogy ébren van. Hallottam, ahogy valakivel beszélget.
- Nem akarom zavarni. –mondta tiltakozóan Jake- Látogatója van.
- Te is ugyan olyan látogató vagy, mint aki bent van nála. –sóhajtottam.
Tudtam, hogy a szíve mélyén be akar menni hozzá. Csak azt nem értettem, hogy miért ellenkezik ennyire. Végül kitártam Nellie ajtaján és fenékbe rúgtam az előttem lecövekelő férfit. Ez sikert aratott, nyomban beljebb lépett. Én pedig pont be tudtam csapni magunk mögött az ajtót.
Nellie tényleg nem volt egyedül. Szőke hajzuhatagú lány ült az ágya szélén és mosolyogva mesélt neki.
- Rosalie, szia. –köszöntem, majd megragadtam Jacob kezét- Én is hoztam látogatót.
- Rosalie. –bólintott Jake- Szia, Nellie. Remélem már jobban vagy. Nem is zavarok tovább.
Ezt elhadarta, majd hátra fordult és indult az ajtó felé. Elé ugrottam és átszűrtem az ajkaim között:
- Meg ne merd tenni…
- Jó. –válaszolta, majd megpördült- Nem akarok zavarni.
- Kéreti magát. –sóhajtottam és lehuppantam Nel ágyára- Hogy vagy, Édes?
- Jobban. –mosolyodott el- Köszönöm, hogy benéztél, Jacob.
- De már mehetnél is. –dörmögte rá Rose. Halkan felmordultam és összeráncoltam a szemöldökömet.
- Rosalie! –kiáltott fel hitetlenkedve Nellie, közben felnyomta magát az ágyon. Felszisszent egyet.
- Mi történt? Fáj? –sipítottam.
- Elzsibbadt a lábam. Ne aggódj, Bessie. –válaszolta.
Rosalie felkelt az ágyról majd arrébb húzta Jacobot. Én pedig csak néztem a sarkokban sutyorgó párost. Egyszer csak Jake szemei elkerekedtek és hátrébb tántorodott.
- Én… Megyek. Vigyázz magadra, Nellie. Jobbulást. –hadarta, majd már ki is ment.
- Mit mondtál neki? –pattantam Rose elé, majd inkább a siető férfi után rohantam.
Végül a lépcső közepén sikerült utolérnem. Ő remegve markolta a kabátját és megilletődött pillantással fordult felém.
- Miért nem mondtad el, hogy elvetélt? –kérdezte halkan, fájdalmas pillantással.
Nem tudtam megszólalni.

35. Fejezet

Sziasztok! 
Itt a fejezet, remélem ti is úgy fogtok érezni, mint én amikor írtam. Könnyes szemekkel gépeltem a sorokat. Jó olvasást! :)
Puszi, Trixi

(Nellie) 

                                                                        

Egy csipogó hang került a tudatomba, majd ezt követően az erős, émelyítő fertőtlenítő szaga. Elfordítottam a fejem és szorosan összezártam a pilláimat. A csipogó hang egyre erősödött. A végtagjaimat könnyűnek éreztem, mintha lebegtem volna. Próbáltam kinyitni a szemeimet, ám miután többszöri próbálkozás után sem sikerült, inkább feladtam. A csipogó hangot sokkal élesebben hallottam, és hirtelen fájdalom nyílalt a kézfejembe és a hasamba. A bordáimtól lefelé egészen a medencém végig szúró fájdalom járt át. Megrezzentettem a pilláimat, épp hogy egy pillanat erejéig, mégis a hirtelen jövő fényességtől visszacsuktam. Mindent vakító hófehérben láttam, nem is láttam mást csak fehérséget. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy meghaltam, de a mennyben nincs fájdalom. Nekem pedig iszonyúan fájt a hasam. 

Megpróbáltam újra kinyitni a szemeimet, hátha felismerek valamit. Fokozatosan ismerkedtem az új hellyel. Ahogy egyre többet pislogtam szép lassan kezdett kitisztulni előttem minden. A jobb oldalt egy hosszú ablak húzódott azért láttam mindent fehéren, velem szemben pedig egy apró kanapé volt és ülőalkalmatosság. Lepillantottam magamra. Egészen derékig be voltam takarva. Ahogy bal kezemre néztem, felfedeztem a fájdalmam okát. A kezembe branül volt bekötve, azon pedig infúzió csöpögött. 

Azon gondolkoztam, hogy mégis mi történt. Próbáltam a legfrissebb emlékem után keresni. Beletelt néhány percbe még minden beugrott. De akkor az összes emlék hirtelen rohamozta meg az elmém, szinte belesajdult a fejem. A vásárlási szándékunk Bessie-vel, a lépcső, legurultam, balesetem volt. A szemeim hatalmasra tágultak a sokktól. Hirtelen mindkét kezem a hasamra tettem, nem foglalkozva a beléjük nyilalló fájdalommal. Aprót ráztam a fejemen. Nem! Ez nem történhetett meg. Lehunytam a szemeimet és próbáltam mély levegőket venni. A kétségek eluralkodtak rajtam. Azonban a szörnyű valóság előttem volt. Nem kellett orvos, nem kellett megerősítés. Egyszerűen éreztem, hogy megtörtént. Megtörtént az, amitől rettegtem, aminek nem szabadott volna bekövetkeznie. 

Nyöszörgés hagyta el ajkaimat, miközben szememben már a könnycseppek gyülekeztek. Beharaptam ajkamba, ám a következő percben egy forró könnycsepp folyt végig arcomon. Megtörtént! Elvesztettem a kisbabám! Szinte biztos voltam benne, hogy ez történt. Egyszerűen éreztem, hogy üres vagyok, hogy valami hiányzik, valami, ami eddig velem volt. Valaki, aki bennem növekedett. Görcsösen gyűrtem össze a takarót, miközben ökölbe szorítottam a kezem a hasamon. A könnycseppek megállíthatatlanul folytak végig arcomon, tovább a nyakamon, be a pizsamám alá. Nem akartam erre gondolni, nem akartam! Arra vártam, hogy bejöjjön valaki, és azt mondja ez csak egy rossz álom, és meg sem történt. Anyát akartam vagy Bessie-t, akik azt mondják nem történt semmi és a babám jól van. Ám senki sem jött. Senki nem jött, hogy megcáfolja a gondolataimat. 

Oldalra fordultam, miközben átöleltem a párnát, és próbáltam levegőt préselni a tüdőmbe. A lassan zokogássá fordult sírás azonban megnehezítette. Egyik kezem ajkaimhoz kaptam, és szorosan lehunytam a szemem, miközben utat engedtem könnyeimnek, és a fájdalmamnak. Hangos zokogásom ismétlődött a fülemben, a szívem hevesen dobogott, fájdalmat éreztem a mellkasom tájékán. Borzasztó fájdalmat. Olyat, amit apa elvesztése óta nem éreztem. Nem akartam újra átélni azt a fájdalmat. Azonban akármennyire is küzdöttem ellene, a fájdalom, szomorúság, gyász magával ragadott és nem eresztett. Undok módon a mélybe löktek én pedig nem tudtam felmászni. De nem is akartam. Érezni akartam a fájdalmat. Mert tudtam, hogy ez az én hibám. Megöltem a kisbabám! A saját makacsságom vetett véget az életének, az életének, ami még el sem kezdődhetett. 

Egyre mélyebbre löktem magam az önsanyargatás mocsarába. A fájdalom belém mart és nem eresztett, mintha valaki éles karmokkal kapaszkodna belém, én pedig hiába rimánkodtam nem kaptam segítséget. Lélegzetem lassan kezdett zihálássá válni, könnyeim elapadtak, pilláim elnehezedtek. Kezem szorosan szorítottam a hasamra, én pedig lassan újra elaludtam. A jótékony sötétség magával ragadott én pedig örökre szerettem volna ott maradni. Csak aludni, érezni, hogy minden rendben van. Hogy soha ne kelljen szembe néznem a rút valósággal. 

Álmomban egy kertben voltam, a kellemes meleg szellő meglengette a hajam, a kert hátsó részéből hangokat hallottam. Elindultam arra felé és lassan sok kis gyermek alakja körvonalazódott ki előttem. Mind egyszerre néztek felém és kezdtek integetni, én pedig mosolyogva intettem vissza. Valaki hátulról átkarolt és a nyakamba csókolt, én pedig elmosolyodtam és lehunytam a szemeimet. 

-          Megmondtam, hogy mindent megadok neked, amire csak vágysz! – suttogta a jól ismert szeretett hang, én pedig megpördültem a karjaiba. 

Hangfoszlányok kerültek a tudatomba, apró zümmögésként érve el a füleimet. Szorosabban zártam össze a szemeimet, fejem kissé megmozdítottam. Hirtelen az összes hang elhalt én pedig laposakat pislogva néztem fel. Többször próbálkozás után végre kinyithattam a szemeimet és szembe nézhettem a családommal. Értetlenül néztem rájuk.
Bessie, anya és Jessie tekintete is szomorú és gyászos volt, tekintetükkel engem fürkésztek, mintha választ várnának valamire. Anya tekintetében könnyek csillogtak, Bess szemei pedig vörösek voltak, valószínűleg sírhatott. Végignéztem a szobán, majd magamon, és a tekintetem végül a kezeimen állapodtak meg, amik még mindig a hasamon nyugodtak. Hirtelen minden világos lett. Éreztem, hogy elgyengülök, hogy az én szemeimbe is könnyek gyűlnek. A kisbabám! 

Felnéztem, és tekintettemmel választ követeltem. Anya a szája elé kapta a kezét és kicsit megrázta a fejét. Bessie közelebb lépett hozzám, én viszont erősen csóváltam a fejem. Nem! Sikítani, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. A vesztéségtől, ami engem ért. Itt volt a családom, de senki nem érthette igazán, ami most lezajlott bennem. A levegőt élesebben kezdtem beszívni, és éreztem, hogy az első könnycsepp kifolyik a szemem sarkából. 

-          Nellie! – hallottam meg nővérem halk suttogását, én pedig felnéztem. Homályosan láttam az alakját, de azt tisztán ki tudtam venni, hogy egyik karját felém nyújtja. Megpróbáltam felülni, de a fájdalomtól felszisszentem. Nővérem mellém ugrott és visszanyomott az ágyba. Megfogtam a karját, talán kicsit erősebben is, mint kellett volna. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló az utolsó mentőövbe. Bessie-t lehúztam magam mellé, fejemet a vállára fektettem és szabad utat engedtem könnyeimnek. Átölelte a fejem és közelebb bújt hozzám, átkarolva engem. Hangos zokogás tört fel a mellkasomból, ami ismétlődött a falakról. Saját szívszaggató sírásom ismétlődött a fülemben, kezeim remegtek, fájdalom járta át az egész testem, ami megbénított. Erőtlenül feküdtem nővérem karjaiba, aki szüntelenül simogatott, és halkan beszélt hozzám, ezzel próbálva nyugtatni engem, ám most mind haszontalannak bizonyult. Csupán rá volt szükségem, hogy érezzem, hogy itt van.
Hosszú percek telhettek el, mire sírásom csillapodott, és könnyeim elapadtak, összeszedve minden erőm eltávolodtam nővéremről és felnéztem rá. Az ő szemében is könnyek csillogtak, ami nem tudom, hogy azért volt, mert engem így kell látnia, vagy a minket ért veszteségtől. Anya a másik oldalamra sétált, én pedig visszadőltem a párnára, Bessie teljesen felült az ágyra, hajamon végigsimítva. Anya megfogta a kezem és könnyes szemekkel nézett rám, halkan szipogva. Jessie anya mögé sétált és a vállára helyezte a kezét, miközben tekintetével engem vizslatott. Talán együttérzést és megértést tudtam volna kiolvasni a tekintetéből.

-           - Anya! – suttogtam és könnyes szemeimmel szinte könyörögtem neki. Könyörögtem a nemleges válaszért. Vártam, hogy segítsen és megkönnyebbüljek a válaszától.

-           - Kicsikém! – suttogta és erősebben szorította a kezem. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni. Nem akartam hallani a választ, nem akartam. – Annyira sajnálom! – suttogta én pedig éreztem, hogy a zokogás újra a torkom fojtogatja.

-           - Nem! – suttogtam és megráztam a fejem. – Nem! – hajtogattam és összezártam a szemeimet.

-           - Nellie! – nővérem hangja hatolt a tudatomba, aki próbálta megfogni a fejem, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A szürkés szempárban szomorúságot láttam, de hihetetlen erőt is.

-           - Ne mondd azt, hogy minden rendben lesz! – kértem, hangom rekedt volt és még én is alig hallottam.

-           - Nyilván semmi sem lesz olyan, mint régen, de túljutunk rajta Nellie. Együtt. Majd meglátod. – suttogta és közben megállás nélkül simogatott.

-           - Így van Édesem. Mi mind melletted állunk. Különben is olyan fiatal vagy még. – suttogta anya, én pedig erőszakosan rántottam ki a kezem a szorításából.

-           - Ne! – néztem rá szikrázó szemekkel, anya pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. Tajtékzottam a dühtől. – Ne mondd azt, hogy előttem az egész élet. Ne kérd azt, hogy lépjek túl rajta. Nem akarok! Ne mondd, hogy lehet még másik kisbabám. Nem akarok! Én őt akarom! Nem akarom elfelejteni! Nem, nem, nem! – hangom egyre emelkedett, és éreztem, hogy minden fájdalom erejét veszi rajtam. Kezeimet a füleimre tapasztottam, és felnyomtam magam a párnán. Lábaimat felhúztam nem törődve a fájdalommal, a lelki fájdalmam sokkal nagyobb volt. Előre-hátra kezdtem ringatni magam. Hallottam anya kétségbeesett zokogását. Nem akartam most ezzel törődni. Az emlékeimet akartam. Az összest. Az akartam, hogy mikor kinyitom a szemem, minden olyan legyen, mint tegnap. Hogy Josh itt legyen, és mindketten a szobájában beszélgessünk.
Két erős kezet éreztem magam mellett, amik szép lassan húztak magukhoz. Felemeltem a fejem, és erőlködések árán, kinyitottam a pilláimat. Jessie-vel néztem farkasszemet. Talán valami belső hang miatt, talán a kétségbeesés, de kinyújtottam a kezeimet felé, és szinte könyörögtem neki. Leült az ágyra, majd közelebb csúszott, és a mellkasára fektetett. Átkaroltam, és szipogva fúrtam a fejem a mellkasába. Nem tett semmit, egyik kezét a hátamon tartotta a másikkal erősen szorított. Mégis úgy éreztem, ő megért engem. Ő itt van, és nem vár el tőlem semmit. Nem mondott felesleges ígéreteket, nem akart megnyugtatni, csak támaszt nyújtott. Itt volt és engedte, hogy kisírjam magam.
Felnéztem rá, és láttam, hogy engem néz, szomorú szemekkel. Nem mutatta ki a fájdalmát, nem zúdította rám, azt is. Erős volt, és hagyta, hogy rá támaszkodjak, hogy a fájdalmam a karjai közt töltsem ki. Nem várt tőlem semmit, nem beszéltetett, csak itt volt. A vállán át felnéztem és láttam, hogy Bessie félig átkarolja anyát, akinek mostanra csillapodott a zokogása. Bessie tekintete egészen furcsa volt. Nem volt ellenséges, vagy gúnyos. Mintha ellágyulást fedeztem volna fel benne. Nem gondolkoztam rajta. A fejem visszafektetettem Jessie vállaira, és sóhajtva hunytam le a pilláimat. A karjaival szorosan megtartott majd visszafektetett a párnámra, de én nyöszörögve görcsösen kapaszkodtam belé. Mellém ült és a kézfejem ujjai közé vette és csak finoman simogatott.

-           - Tényleg… tényleg… én… - hangom elhalt miközben a szívem küzdött a kimondatlan szavak ellen. Felnéztem Jessie-re, aki finoman ujjait arcomhoz érintette, én pedig megremegtem érintése nyomán.

-           - Elveszítetted a kisbabád. – suttogta, majd végigsimított arcomon, én pedig ajkamba haraptam. Kinyitottam a szemeimet. Arca még mindig nem tükrözött érzelmeket, csupán szeméből tudtam kiolvasni az együttérzést.

-           - Miért kínzol? – tettem fel a kérdést suttogva, ő pedig megrázta a fejét.

-           - Nem szeretnélek kínozni, Nellie. De hallanod kell kimondva is az igazat. Könnyebben túljutsz a gyászon, és ha még nem is tudod most elfogadni, a kimondott szavaknak ereje van. – nézett a szemembe én pedig éreztem, hogy a mellkasom hullámzik. A fájdalom szétáradt bennem, égetve az egész belsőm. A szívem görcsösen küzdött az igazság ellen, de az agyam már kezdte elfogadni. A válasz egész végig előttem volt, de én megtagadtam, és tagadom most is. Amíg csak tehetem.

-           - Az én hibám. – suttogtam és éreztem, hogy az könnycsepp talál utat magának a szememből, ami egyenesen Jessie ujjaira esett.

-           - Nem! – rázta meg a fejét és kissé felemelte a fejem. – Ez senki hibája sem volt. Egy szörnyű baleset volt az egész. Ezt el kell fogadnod Nellie. Nincs kit hibáztatni. Ha mi otthon vagyunk, akkor is megtörténhetett volna. Amint ezt belátod könnyebb lesz. – légzésem valamennyire normalizálódott, de a könnyek még mindig a szememben ültek, készen rá, hogy bármelyik pillanatban útnak induljanak.

-           - Ha elmondom Josh-nak… - suttogtam és hirtelen megannyi gondolat suhant át az agyamon. Josh. Hiszen nem is tudott róla. A szívem összeszorult, mellkasom összenyomódott és hiába próbáltam, nem tudtam levegőt préselni a tüdőmbe. Rossz érzések törtek rám, és hirtelen jeges félelem száguldott végig rajtam. Libabőrös lettem, és éreztem, hogy a torkom a sírás fojtogatja.
Jessie nyitotta ajkait, hogy cáfolja az állításom, de ebben a percben nyílt az ajtó, ahol egy ismerős barna szempárral találkozott a tekintetem.  Éreztem, hogy ujjaim elkezdenek remegni, és hirtelen a gyomrom is felfordult. Jessie végigsimított még utoljára az arcomon, majd felállt, és anya mellé sétált. Mindketten elhagyták a szobát, ahogy Bessie is. Bár előtte még nővéremtől kaptam egy bátorító pillantást.
Josh futólépésben tette meg azt a néhány lépésnyi távolságot, majd kézfejem ujjai közé vette, és egy csókot nyomott rájuk. Kitört belőlem a sírás. Hiszen ő még nem is tudja. El kellett volna mondanom, addig, míg volt lehetőségem rá. Annyi jelet adott, annyi minden utalt rá, hogy örülne a babának. Mégsem tettem, mert féltem. Féltem, hogy idő előtt elveszítem, és lehet, hogy ezzel a lépéssel taszítottam el magamtól. Talán örökre.
A gondolatmenetemre erős zokogás rázta a testem. Josh átölelt és halkan csitítgatott, fejem a nyakhajlatába fúrtam, könnyeim végigszántották a bőrét, majd ruháját áztatták. Egyik keze a fejemen volt, erősen tartva azt, a másikkal magához húzott. Testem az övének nyomódott, éreztem a forróságot, a biztonságot a karjai között. Kezeim görcsösen fonódtak a pólójára. Szükségem volt rá, jobban, mint bármikor. Most volt rá mindenkinél jobban szükségem. Percekkel később távolodtam csak el tőle és a szemeibe néztem. A barna szempár aggodalmasan csillant meg én pedig éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. A szavak el akarták hagyni ajkaimat, el akartam mondani. Most, mikor már késő volt. Mikor már nem tehettem semmit. Már nem fordíthatom vissza az időt.

-           - Jól vagy, Kicsim? – kérdezte és felült az ágyra, miközben tincseim félresöpörte az arcomból és simogatni kezdte az arcom. – Bessie felhívott, hogy legurultál a lépcsőn és a műtőben vagy. Van fogalmad róla mennyire megijesztettél? Soha többet ne tegyél ki ennek, Nellie! – fogta két keze közé az arcom és hipnotikusan nézett rám. Nyöszörgés féleség hagyta el ajkaimat.

-           - Josh… - leheltem, majd levegőt vettem, hogy tudjak beszélni, bár kiszáradt ajkaim így is megnehezítették. – Nem azért műtöttek meg, mert komoly sérülésem volt. – suttogtam, Josh arca pedig értetlen maszkba öltött én pedig remeg ujjakkal nyúltam ujjai után. – Azért műtöttek meg, mert állapotos voltam, és a babánk próbálták menteni. De nem sikerült, és elveszítettem. Elveszítettem a kisbabánkat, Josh! – suttogtam. Josh szemei elkerekedtek, az én szívem pedig gyorsabban kezdett verni. Hevesebben szedtem a levegőt és vártam, hogy mondjon valamit, bármit. Amíg nem reagált én egyre jobban megijedtem, és tudtam, hogy okom is volt rá. Josh végül kihúzta ujjait az enyémből, nekem pedig könnyek folytak végig arcomon. Mereven bámult a semmibe, én pedig éreztem, hogy a szívem megremeg.

-           - Mióta tudtál róla? – kérdezte én pedig megremegtem a hangsúlytól. Olyan hideg volt, és fagyos. Remegni kezdtem, de próbáltam valami válasz szerűséget elmotyogni.

-           - Egy hónapja. – suttogtam. Josh rám villantotta a szemeit, én pedig megnyikkanni nem tudtam. A barna szemek valósággal égtek a dühtől. A párnába akartam préselődni. El akartam menekülni ezek elől a szemek elől.

-           - Egy hónapja? Egy hónapja tudtad, hogy a gyermekemmel vagy várandós és nem szóltál? Miért? Miért, Nellie? – vont kérdőre, és láttam, hogy megpróbálja visszafogni a dühét és a csalódottságát.

-           - Féltem. – suttogtam, hangom megremegett. Josh szemei megvillantak.

-           - Féltél? Ez nem indok Nellie. Mégis mitől féltél? Mondd! Nem éreztettem veled eléggé, hogy szeretlek? Nem megmondtam neked, hogy ha kell, akkor veled maradok? Mitől, mégis mitől féltél? – felemelkedett az ágyról és járkálni kezdett mellettem. Némán folytak végig könnyeim az arcomon, amiket próbáltam letörölni. Ajkaimat reszketeg sóhaj hagyta el.

-           - Tudtam, hogy elmész az évzáró után. Nem akartam látni a szemeiben az elutasítást, nem akartam, hogy esetleg azt vágd a fejemhez, hogy csak azért estem teherbe, hogy itt tartsalak. Nem tudtam, hogy reagálnál. Tudtam, milyen életet éltél előttem, és sejtettem, hogy még nem akarsz megállapodni. – suttogtam, de hangom el-elcsuklott közben. Állam megremegett. Megállíthatatlanul folytak végig a könnyeim az arcomon. Josh megállt és rám nézett. Szemeiben most csalódottság és fájdalom vette helyét.

-           - Ezt hitted? Komolyan ezt gondoltad rólam, Nellie? Azt hitted felelőtlen leszek, és itt hagylak egyedül? Komolyan el tudtad volna képzelni, hogy magadra hagylak? Hogy hagyom, hogy egyedül neveld fel a kicsit? Azt a kicsit, aki az enyém is volt. – nézett rám, mélységes fájdalom áradt a tekintetéből, ami szinte nekem fájt. Minden szavai egy apró késdöfés volt a szívemnek. Alakja elhomályosodott előttem.

-           - Josh… - suttogtam, de nem tudtam folytatni. Könnyeim, és a mellkasomból feltörő zokogás megakadályozott benne.

-           - Nem ismersz engem Nellie, ha komolyan ezt hitted rólam. Azt hittem szeretjük egymást, és megbízunk a másikban. Azt hittem ennél jobban megismertél. Tudnod kellett volna, hogy gyökeresen megváltoztam mióta veled vagyok. Sosem lettem volna képes újra úgy élni, mint régen. – szavai rettenetes fájdalmat okoztak. Fizikai és lelki fájdalmam is volt. De a lelki mégis minden mást elnyomott.

-           - Kérlek… - suttogtam. Nem bírtam tovább ezt hallgatni. Éreztem, hogy fáj neki, rettenetesen fáj. Nem csak a kisbabánk elvesztése, hanem az is, hogy nem bíztam benne. Csalódott bennem, és én ezt nem akartam.

-           - Ehhez nem volt jogod Nellie. Nem volt jogod eltitkolni előttem. Együtt kellett volna döntést hozunk erről. A fenébe is! – temette arcát a kezébe, majd a tincseibe túrt. – Ha elmondtad volna, talán ez az egész nem történik meg. Annyira vigyáztam volna rátok. Talán most is együtt ülnénk otthon és azon vitáznánk, hogy milyen nevet adjunk a babának. De te önző voltál, és engedted, hogy a félelmeid irányítsanak. – közelebb lépett hozzám. Én már alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy a java még csak most jön.

-           - Kérlek, Josh… - ráztam a fejem, mert pontosan tudtam, mit akar mondani. Pislogtam néhányat, mire újra tisztán kezdtem látni őt. Az ágyam mellé ért és úgy beszélt hozzám.

-           - Időre van szükségem. Nekem ezt… meg kell emésztenem és gondolkoznom. Végiggondolni mindent. Hogy mi legyen velünk ezek után és… így hogy tudom, nem bízol bennem eléggé, már máshogy állok a dolgokhoz. – lehajtotta a fejét majd, elfordította tőlem. Fájt neki, ez a dolog őt is megtörte, és szerintem nem állt messze attól, hogy ő is sírva fakadjon.

-           - Bízom benned, Josh. És szükségem van rád. – leheltem és ujjai után akartam nyúlni ő viszont elvette a kezét mellőlem majd rám nézett. A tüdőmben rekedt a levegő. Josh szemei könnyektől csillogtak, sosem láttam még így. Nem akartam így látni, nem akartam ekkora fájdalmat okozni neki.

-           - Nekem pedig időre van szükségem. Távol tőled. Talán… egy nap újra együtt leszünk, és minden olyan lehet, mint régen. De még nem most. – rázta a fejét. Újra rám nézett és közel hajolt hozzám. Ujjai végigfutottak az arcomon, én pedig beleremegtem az érintésébe. Lehelete csiklandozta az arcom, ahogy közelebb hajolt hozzám. Éreztem, hogy ujjaival könnyeim törli le az arcomról. – Az egész életem képes lettem volna neked áldozni. Az egészet, Nellie. Neked és a kisbabánknak. El sem hiszed, mit érzek most, hogy mi játszódik le bennem. Arra nem is gondoltál, hogy esetleg mennyire vágyhatok egy gyermekre, saját családra. Mivel nekem nem volt valami fényes gyermekkorom el sem tudod képzelni mennyire meg akartam ezt adni a jövendő családomnak. Annyira szerettem volna ezt a kicsit. Ő tökéletes indok lett volna, hogy itt maradjak, és együtt éljünk, hogy elvegyelek feleségül. Minden felgyorsult volna, de megbirkóztunk volna vele. Tudom. Együtt képesek lettünk volna rá. – elcsuklott a hangja. Ujjaim az övére fonódtak és megráztam a fejem.

-           - Ne hagyj el! Szükségem van rád! Kérlek, Josh! Annyira sajnálom, sajnálom, tudom, hogy az én hibám, amit már soha nem hozhatok helyre, de nélküled nem tudok megbirkózni ezzel az egésszel. Egyedül nem megy. – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig hozzám hajolt majd egy csókot nyomott a homlokomra. Kihúzta ujjait a kezem fogságából majd eltávolodott tőlem. Felállt és végtelennek tűnő pillanatig nézett rám, majd hátat fordított nekem. – Josh! – hangom erőszakosan csengett, ám ő nem fordult meg.

Néztem, ahogy kisétál az ajtón, és ahogy nagy valószínűséggel az életemből is. Ahogy az ajtó hangosan zárult be mögötte, kitört belőlem a zokogás. Oldalra fordultam és minden fájdalmamnak utat engedtem. Nem csak a kisbabám veszítettem el, de Josh-t is. Mindenben igaza volt, és a szavai talán ezért is fájtak ennyire. Éreztem a gyengédséget és a fájdalmat a hangjából, láttam, hogy megtört és lehetetlenül fájt neki. Nem bírtam elviselni, nem bírtam. Túl nagy volt a fájdalom, a veszteség.
Köhögés tört fel a mellkasomból, a levegőhiánytól. Az ajtó kinyílt ám a könnyeimtől csak egy szőke hajkoronát láttam. Testvérem azonnal hozzám rohant, majd a karjaiba kapott és nyugtatóan simított végig a hátamon és kényszerített rá, hogy levegőt vegyek. Mellkasom hevesen hullámzott és a fejem testvérem pólójába temettem, ezzel eláztatva azt.
Hirtelen annyira jelentéktelen volt minden. Nem volt miért élni. Mindenki, aki az életet jelentette nekem elveszítettem. Minden egy pillanat alatt romba dőlt. A gondosan felépített jövőm, mintha elfújták volna. Végül álomba sírtam magam. 

A napok lassan teltek, és minden perc gyötrelmes volt. Általában csak néztem ki az ablakon és gondolkoztam az életemen. Az orvosok szerint nem ártana, ha eljárnék egy pszichológushoz, én viszont hallani sem akartam róla. Anya és Bessie próbáltak rábeszélni, de felesleges volt. Még aznap megtudtam, hogy enyhe agyrázkódásom is volt és legalább egy hétig bent tartanak megfigyelésen. Anya és Bessie egyre inkább aggodalmasan figyeltek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Felesleges volt. Nem beszéltem, és alig ettem. Csak akkor szóltam, ha nagyon muszáj volt, inkább az ablakon nézelődtem kifelé, és a nap minden percében a kezem a hasamon tartottam. 

Josh nem jött vissza, és testvérem szerint nem jelentkezett, de szerinte ez csak ideiglenes, és majd ha túljutott rajta, akkor jönni fog. Nem hittem neki, most nem. Ő nem látta Josh fájdalmát. Ő nem hallotta miket mondott. Megkértem Bessie-t, hogy ne mondja el az iskolában azt, hogy mi történt velem, csak annyit mondjon amennyi feltétlenül szükséges. Azt sem akartam, hogy bejöjjenek meglátogatni a barátaim, pedig Bessie szerint nagyon is akartak jönni, és folyamatosan érdeklődtek felőlem. Nem akartam megosztani a külvilággal a fájdalmam. Elég volt, ha én tudtam, és szép lassan engem emésztett fel. Anya és Bessie mindig itt voltak velem. Anyát mindig Jessie kísérte el. Ő volt az egyedüli, aki kicsit meg tudott nyugtatni. Sokat ült velem az ágyon, némaságba burkolózva, csak engem figyelve. A testvérem ezzel szemben mindig magához ölelt és próbált nyugtatni. Anyának inkább az anyai szeretetét éreztem. Ő gondoskodott rólam, addig, amíg itt voltam.

Mikor végre elhagyhattam a kórházat semmi különösebb érzésem nem volt. Én csak úgy láttam a dolgokat, hogy egy másik helyen leszek, de a dolog nem változik. A fájdalom ugyan úgy megmarad, és a veszteség érzése is. Csupán egy másik helyen lesz időm gondolkozni. Anya segített felöltözni és Bessie is itt volt így arra gondoltam, hogy ma kihagyta a sulit. Furcsa volt újra járni, talajt érezni a talpam alatt és mozogni. Jessie az ajtó előtt várt minket. Anya és Bessie fogtak közre, és így hagytuk el a kórházat. Odakint megcsapott a párás levegő illata, a tüdőm azonnal megtelítődött levegővel. A kocsihoz érve besegítettek és úgy éreztem, minden lépésem figyelik, és már én éreztem magam rosszul a sok törődéstől. Bessie becsúszott mellém és összekulcsolta ujjainkat. Fejem az ablaküvegre hajtottam és mereven bámultam előre. Az út összefolyt előttem, nem figyeltem a külvilágra. Egyedül az tűnt fel mikor Bessie megszorította a kezem. Felnéztem és láttam, hogy megjöttünk. 

Kiszálltam majd rögtön Bessie is, aki támogatva vezetett a házig. Délután két óra lehetett, anya épp ezért mondta, hogy ebédelhetünk is, de én visszautasítottam és inkább a szobám felé indultam. Bessie fel akart kísérni, de megráztam a fejem. Megláttam a lépcsőfokot és borzongás futott végig rajtam. A lábamba fájdalom nyílalt, hallottam a saját sikolyom, a fejembe lüktető fájdalmat, és az ütéseket. Anya érintését éreztem a vállamon, majd óvón magához ölelt. Nem tudtam mosolyogni, egyszerűen nem ment. Elindultam felfelé, majd a szobámba érve, hangosan csuktam be az ajtót, és könnyes szemekkel néztem végig mindenen. 

A fürdőbe mentem és ledobáltam magamról a ruhákat. Megengedtem a zuhanyt és beálltam a forró víz alá. A vízcseppek végigfolytak testemen és kellően ellazítottak. Ezzel egy időben a könnyeim is kicsordultak, hajamba túrtam és szemeimet lehunyva álltam a zuhanykabinban. Mikor a levegő túlontúl párás lett, kiszálltam és megtörölköztem. Gondosan elkerültem a tükröt, nem akartam szembenézni magammal. Felvettem a pizsamám és visszasétáltam a szobámba. Leültem az ágyam közepére és a telefonom vettem magamhoz, rengeteg sms és nem fogadott hívásom volt. Letettem az éjjeli szekrényemre, majd abban a percben megmerevedtem. Az ismerős képről visszamosolygó emberek apró tőrként hasítottak a szívembe. Én és Josh voltunk rajta, a San franciscoi kirándulásunk alkalmával. Szemembe könnyek szöktek és remegő ujjakkal nyúltam a kép után. Végigsimítottam az üvegen, közben ujjaimra egy könnycsepp cseppent. Lefektettem a képet magam mellé majd a szekrény fiókjához nyúltam és kivettem belőle két apró fehér cipőcskét. Bessie-től kaptam, néhány nappal ezelőtt. Lefeküdtem az ágyra, könnyekkel küzdődve fordultam az oldalamra, és a kis cipőket a mellkasomhoz szorítva, hunytam le a szemeimet. A kép mellettem feküdt, én pedig néhány perccel később álomba sírtam magam.