44. fejezet

44. fejezet
(Bessie)

Anthony boldog kacarászása a fülemben csengett, viszont már eltűnt a látóteremből. A plázában óriási volt a tömeg, sokkal nagyobb, mint bármely más napokon. Az iskolatársaink többsége is itt volt. Erőteljesen iskola feelinje volt a helyzetnek.
Nellie hasonló értetlenséggel fürkészte a diák társainkat.
- Hát itt meg mi folyik? –kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig rámosolyogtam.
- Halvány lila fogalmam sincs –válaszoltam, majd megragadtam a kezét- Gyere, keveredjünk ki innen. Mondtam Thonynak, hogy sietek ki hozzá, csak megvárlak téged.
- Nem kellett volna.
- Ugyan –legyintettem- Mostanában úgysem sokat találkozunk, pedig együtt lakunk…
- Sokat alszol Edmundnál –jegyezte meg. Kicsit megrovónak éreztem.
- Te pedig sokat vagy Jacobbal –mosolyogtam, majd megragadtam a karját és az ajtók felé terelgettem- De ne vádolgassuk egymást.
- Van valami, amit meg akarsz beszélni velem? –vonta fel a szemöldökét.
- Nem értem, hogy most mi is van köztetek.
- Nos, ezt én sem teljesen –vonta meg a vállát- Beszélgetünk, jól megvagyunk. De nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi. Tudja, hogy én Josht szeretem. Elfogadja ezt és elég neki annyi, amennyit egyenlőre nyújtani tudok.
- Ez a pasi vagy teljesen hülye, vagy nagyon szeret téged –mosolyogtam rá.
- Én sem tudom eldönteni –vigyorogta, mire játékosan meglöktem a vállát.
- Én az utóbbira voksolnék. Oda süss!
Jacob ácsorgott a parkolóban egy fekete motornak támaszkodva, csak trikót viselve. Kirázott a hideg, ahogy ránéztem a fedetlen karjára, hisz én a pulcsim ellenére is megborzongtam egy-egy hidegebb fuvallattól. Furcsán fázós lettem az utóbbi időben.
Mikor meglátta a húgomat, elmosolyodott és több méterről is észrevehető volt a szemében felvillanó tűz.
Hiába állt Anthony a parkoló túloldalán, meglehetősen undorodó tekintettel figyelve Jaket, én mégis az utóbbit vettem célba.
- Hello, Black! –üdvözöltem vigyorogva, majd hagytam, hogy Nellie is köszönthesse egy öleléssel és Jake részéről egy puszival.
- Szia, Leaves –válaszolta- Hogy ’s mint?
- Minden oké. Nehéz volt a napom, tanultam a nyelvvizsgámra, magolom az előrehozott érettségi-tételeket –vontam meg a vállamat- Nem traktállak ilyesmivel.
- Ehhez képest én csak tunyultam –nevetett fel- Seth vár délután.
- Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy négy körül megyek csak –kértem- Úgyis állandóan telefonozgattok, egyszer valami hasznosat is csinálhatnátok.
- Átadom –forgatta meg a szemeit- Nem kellene kritizálni. Mi fontos ügyeket intézünk.
- Emberiség megmentése, mi?
- Eltaláltad –válaszolta komolyan, majd elvigyorodott.
- Reméltem megtanulta azt a sok ökörséget, amit kiírtam neki. Gondolom nem kérdezted ki…
- Persze, hogy nem –kuncogta laza stílusban- De egyszer elolvassa és megtanulja.
- Nekem nem úgy tűnik. Az egyik számolást már harmadszor magyarázom és még mindig nem tudja –forgattam meg a szemeimet- Na, mindegy. Majd még úgyis találkozunk. Este otthon leszek, Nellie.
- Én is –mosolyogta, én pedig egy gyors köszönés után átvágtattam a parkolón.
Nos, pár szóval le sem lehetne írni Anthony arcát. Mikor rám nézett olyasfajta sértődöttség, megbántottság és düh sugárzott felém, hogy egy pillanatra megálltam a mozdulatomban és még levegőt is elfelejtettem venni.
- Siettem –mosolyogtam végül rá.
- Látom –válaszolta jegesen és még azt sem hagyta, hogy egy csókot nyomjak az ajkaira.
- Most mi a problémád?
- Tudod te azt nagyon jól.
- A böki a szemedet, hogy szóba merészkedek állni mással is? –vontam fel a szemöldökömet.
- Az zavar, hogy konkrétan a nyakába borulsz! Szerelmet nem készülsz vallani? –kérdezte sértődötten.
- Front közeledik, hogy ennyire meg vagy őrülve? –tekertem a fejemet.
- Oh, bocs, hogy a kész tényekkel állítalak szembe és te nem bírod elviselni az igazságot –mondta durván, mérgesen. Hasonló idegállapotban voltam én is.
- Tudod mit? Menj a fenébe, hogy ilyeneket gondolsz rólam.
Ezzel a végszóval fordultam meg és siettem el tőle. Dühös voltam, de tehetetlen is. Szinte már sírtam.
Az út mentén sétálva hazafelé a lábamat egyre jobban nyomta a cipőm, a kezeim fájtak a táskák éles füleitől, egyre elkeseredettebb lettem.
Egy igazán ismerős kocsi lassított le mellettem, majd az ablak is leereszkedett.
- Szállj be, Bessie, ne gyerekeskedj!
- Te vagy egy nagy gyerek, Edmund Cullen –válaszoltam indulatosan- Mert féltékeny vagy és te ezt így tudod elintézni. Elveszik tőled a kis játékodat és te mást nem tudsz tenni, minthogy inkább összetöröd a játékot, mert más hozzá mert nyúlni.
- Igazad van. Nagyon féltelek –mondta- Kérlek, szállj be és mindent megbeszélünk.
- Erre kíváncsi leszek –motyogtam, de azért beültem az ülésre- Ne légy ennyire elégedett magaddal.
- Dehogy! –mosolyogta, majd tovább hajtott.
Egyenesen haza vitt, noha a ház előtt nem engedett kiszállni a kocsiból.
- Beszéljünk itt. Így nem tudsz elmenekülni –javasolta, mire egy aprót bólintottam- Én csak… nagyon felszült vagyok azóta a nap óta. Megértem, hogy idő kell neked, hogy átgondolhasd a dolgot, Bessie, csak… Annyira rossz ebben a tehetetlen tudatlanságban vergődni! Más srácok környékeznek meg téged nap mint nap.
- Tudomást sem veszek róluk –szóltam közbe.
- Tudom, de akkor is, Bessie! Ott vannak –magyarázta- Lehet, hogy ma még nem figyelsz fel rájuk, de lehet, hogy holnap már egyikük alatt nyögdécselsz az ágyban. Oké, ez szélsőséges példa, de érted. Nem mondtál sem igent, sem nemet. Esküszöm, még az utóbbi is jobb lenne, mint ez a helyzet.
- Nem akarok elhamarkodottan kinyögni valamit.
- Tudom, nem is sürgetni akarlak! –tiltakozott- Csak… légy elnéző velem, kérlek. Nem könnyű ez nekem.
- Tudom, Anthony –halványan rámosolyogtam, majd megcsókoltam- Megyek, mert ha így folytatom sosem érek oda Seth-hez.
- Jó tanulást. Verd a fejébe a kémiát –vigyorogta.
- Hát, ha nem tanulja meg, tényleg megcsapkodom a könyvével –kacarásztam, majd kipattantam a kocsiból.

Csodák csodájára Seth megtanulta az eddigi tananyagokat, így bármiféle nehézség nélkül tudtam tovább magyarázni. A kezdeti nehézkes haladást felváltotta a gyors, laza tempó. Bármit megértett mindenféle nehézség nélkül. Noha nem értettem, hogy miért szeretné letenni ennyire a vizsgát, én örültem hogy segíthettem neki. Ez a siker feldobta a napomat.
Így a tananyag után úgy döntöttünk, hogy sétálgatunk egy kicsit a parton.
- Gloriával hogy ’s mint? –kérdeztem felvont szemöldökkel, jót mulatva a pirulásán.
- Minden rendben van velünk –válaszolta- Szeretem őt.
- Tudom –mosolyogtam- Csak még nem tisztáztad, hogy hogyan is álltok…
- Volt egy időszak, amikor nyíltan felvállalta, hogy együtt vagyunk –motyogta zavartan- Ez körülbelül két-három hétig volt. Utána elhidegült és… a barátnői előtt nem engedi, hogy megfogjam a kezét, átkaroljam. Meg ilyesmik. Szerintem szégyell engem. Nagyon zavar, hogy így érez.
- Beszéld meg vele, tisztázd a dolgokat. Mást nem tudok javasolni, Seth.
- De szerinted is így van?
- Igen –bólogattam- De ne búsulj, lesz még jobb is! Hidd el, Gloria nem tudja, hogy mit is kellene tennie, mi lenne jó. Szerintem elítélik, hogy nála fiatalabb sráccal van együtt.
- De…miért? Szerintem ez nem elítélendő.
- Persze, hogy nem az –mosolyogtam rá- Csak ők ezt nem értik. Felszínes ismerőseink is vannak, Seth. Mi, csajok nem úgy működünk, mint ti.
Egyetértően húzta el a száját, majd az erdő felé kapta a tekintetét.
- Indulj vissza –utasított- Majd megyek én is.
- Mi történt, Seth? –értetlenkedtem. Nagyon gyanús volt. Remegett, ellépdelt tőlem, a pólója szegélyét szorongatta.
- Csak menj! Most!
Semmit sem értettem, így természetesen nem fogadtam szót neki. Mentem utána az erdőbe, gyorsan sprinteltem, hogy beérhessem, de erre nem volt esélyem. Már teljesen eltűnt, sehol sem láttam. Egyedül a földön heverő pólója adta nyomát annak, hogy járt erre.
Egyre beljebb futottam az erdőben, hogy megtalálhassam a srácot. Éreztem, hogy ez most különösen veszélyes helyzet, én pedig irtóra féltettem Sethet.
Végül az erdő egy kissé világosabb, nyitottabb részére értem. Két teljesen ismeretlen, furcsán öltözött alak ácsorgott ott, velük szemben egy vicsorgó, óriási farkassal. Nekem akartam hinni a szemeimnek, így csodálkozva dörzsöltem meg őket. De hiába reméltem, a kép ugyan az maradt.
Az idegen férfi meglehetősen gyorsan pördült meg, és vörös szemeit az enyéimbe mélyesztette. Megdermedve ácsorogtam, majd a mellkasom elé emeltem az ökleimet. Nem tudtam, hogy mennyi esélyem lehet ennél meglehetősen erősnek tűnő férfinél, aki látszólag nagyon jól mulatott rajtam. A szürke farkas erőteljesebb morgásba kezdett, földet kaparta dühében.
- A kis bolhás még vacsorát is mellékelt –vigyorogta a nő, de nem vette le a szemét a furcsa farkasról- Micsoda első osztályú kiszolgálás!
- Őt nem kapod meg, vérszívó! –jött az erőteljes kiáltás a jobb oldalamról, majd éreztem, ahogy a kezem alá nyúl és a háta mögé tol.
Jacob oldala mellett néztem el és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy az egész testén erőteljes remegéshullám fut végig.
- Maradj veszteg –utasított, majd fenyegetően dőlt előre és morgott.
Ezután szinte elveszítettem a fonalat. Éreztem, ahogy Jacob egy erőteljes taszítással ellök, én pedig repültem egyet és az egyik fa törzsének estem. Az egész testem sajogni kezdett, éreztem, ahogy vér csorog előre a nyakamon.
Homályos látásomon keresztül is ki tudtam venni, ahogy Jacob az egyik idegennel hadakozik, erősen törekedve arra, hogy ne juthasson a közelembe.
Ekkor jelent meg Jacob helyén egy hasonló farkas, mint a kis szürke. Annyi különbséggel, hogy ez nagyobbnak, erősebbnek tűnt. Mégis, legnagyobb eltérés a bundájuk színében volt- az utóbbinak vöröses prém borította a testét.
Ott hadakoztak a szemeim előtt, én pedig nem értettem semmit. Láttam őket; olyan gyorsan mozogtak, hogy elmosódott a mozgásuk. Hallottam a verekedés hangjait, a ropogó testrészeket, a morgásokat, a vakkantásokat. Egyre többször hangzott fel egy-egy emberi kiáltás, a farkasok vonyítása viszont elhalkulni látszott.
A pillanatnyi, beállt csendben viszont egy óriási reccsenés hallatszott, majd a fájdalmas vonyítás újra felhangzott, végül teljesen elhalkult.
A hadakozás abbamaradt. A két idegen embert már nem láttam, eltűntek innen. A szürke kisfarkas esetlenül bökdöste az orrával a földön fekvő társát, aki mozdulatlanul, kicsavarodva feküdt.
Én pedig nagy nehezen térdre kecmeregtem és átkúsztam az élettelen testhez. A farkas arcára simítottam a tenyeremet, végül ráfektettem az arcomat. Hiába próbáltam a légzését észlelni, nem tudtam.
Csak bámultam az üres, sötétbarna szemeibe, mígnem egy apró mozdulattal lesimítottam a szemhéjait.
A szürke farkas hangosan, gyászosan vonyított fel, majd a vörös fejére tette a mancsát.

Mikor felébredtem, egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam, Seth pedig az ágy szélén ült és gondterhelten támasztotta a fejét.
- Seth –szólítottam meg halkan, rekedtes hangon. Fájdalmasan nézett rám, majd felállt és egy széket húzott az ágy széléhez.
- Mi történt? –kérdeztem, mikor láttam, hogy nem készül mondani bármit is.
- Jacob meghalt –mondta elhaló hangon.
- Te voltál az a… szürke óriás?
- Igen –válaszolta, majd a hajába túrt- A két idegen, akik rád akartak támadni, vámpírok.
- Micsodák?
- Vámpírok, Bessie. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnál a létezésükről –mormogta idegesen- A pasid is az, ne hazudd azt, hogy semmit sem tudsz!
- De…
Ennyi telt tőlem. Értetlenül dörzsöltem meg a halántékomat. Hiába túráztattam az agytekervényeimet, nem emlékeztem semmi olyasmire sem, hogy Anthony bármit is mondott volna erről. Egyáltalán…mi ez?
Seth zavartan fürkészte az arcomat, majd gondterhelten sóhajtott fel.
- Te tényleg nem tudtad?
- Egyáltalán mit kellene tudnom? –kiáltottam fel- Nem értek semmit, Seth! Nem értem, hogy mit makogsz össze!
- Az egész Cullen család vámpír. Elég régóta élnek a Földön. Vért isznak, nem mennek napfényre, ilyesmik –magyarázta- Mondjuk ők még a jobb fajtából valók.
- Jobb fajták? –rikkantottam- Jobb fajták?! A francba is, Seth! Ezek a mocskok megölték Jacobot! Engem is meg akartak!
- Cullenék nem ilyenek –vágott közbe- Ők nem fogyasztanak embereket. Viszont ezek, akikkel ma találkozták, rosszak. Nagyon-nagyon rosszak.
- Tapasztaltam –leheltem, majd a tarkómra simítottam a kezemet. Egy nagy kötés volt ráragasztva.
- Hívtunk dokit, ő látott el. Azt mondta, hogyha bármi probléma fellépne, menj be hozzá a kórházba. Fejfájás várható, esetleg szédülés is. Üzente, hogy pihend ki magad.
- Jó –motyogtam-, de most nem erre van szükségem. Hanem magyarázatokra, Seth. Hosszú magyarázatokra.

Egész este nála voltam és mindent elmondott. Tudtam, hogy jelen helyzetben nehéz neki erről beszélnie. Az egyik falkatársa meghalt, az ő szeme láttára és semmit sem tudott tenni a megakadályozása érdekében.
Rosszul voltam a gondolattól, hogy velem ilyesmi történjen. Noha közel álltam Jacob-hoz, el is pityeredtem Seth mesélése közben, mégis úgy éreztem, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit Nellie, Anthony, vagy akár Seth elvesztésekor éreznék.
Azon külön kiborultam, mikor a fiatal farkas kibökte, hogy Jacob élete szerelme, a bevésődése Nellie volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyit emészthette magát azon, hogy Nel Josht szereti. De legalább az utolsó pár napja boldogan telt…

Otthon már tűkön ülve vártak. Anya és Nellie a konyhai asztalnál ültek, előttük az összes otthon megtalálható telefon felsorakozott. Mikor megláttak, Anya megkönnyebbülten ugrott fel és zárt a karjaiba. Nellie is hasonlóan tett.
- El sem tudtam képzelni, hogy merre lehetsz! Mi történt?
- Én… Seth-tel az erdőben sétálgattunk, mikor egy medve elénk ugrott. Nekiestem egy fának –füllentettem az előre megbeszélt történetet- Elveszítettem az eszméletemet. Seth hívott magukhoz egy dokit, aki megvizsgált. Eddig tartott, sajnálom.
- Jacob-ot is hívtam! Ő sem volt képes felvenni azt az átkozott telefonját! Persze amikor nem kell, akkor állandóan hív, üzenetet ír, telebeszéli a hangpostámat. A szerelmes vallomásaira van ideje, arra nem, hogy értesítsen, hogy a nővérkém megsérült!
Nem tudom, hogy mi lökhetett át azon a bizonyos ponton, de egyszer csak megeredtek a könnyeim. Egész testemben remegtem és zokogtam. Anya és Nellie nem tudták, hogy mi történhetett, nem értettek semmit. Én pedig kiadtam magamból azt a tömérdek fájdalmat, amit éreztem. Nem csak egy jó barát elvesztése, nem csak egy vámpírtámadás, nem csak a szemeim előtt történő gyilkosság nyomasztott. Hanem a hazugság, a titkolózás, az átvert érzés is bennem tolongott.
- Tényleg szeretett téged! –szinte kiabáltam, noha a sírástól többször elcsuklott a hangom- Oké, megértem, a te örök szerelmed Josh. Rendben, oké. El sem tudod képzelni, hogy mennyire megviselte Jake-t, hogy ezt a huzavonát játszottad vele. Ő csak boldog akart lenni! Neked megadatott, hogy szerelmes legyél és ezt viszonozzák, Nellie. Ő pedig szenvedett melletted, mert ő halálosan beléd szeretett. Te pedig visszataszítottad egy alantasabb kategóriába és még esélyt sem adtál neki arra, hogy bizonyítson. Kigúnyoltad az érzései miatt, nem értetted meg!
- Bessie, mi…
- Meghalt, Nellie! Meghalt, érted? –kiáltottam felpattanva az asztaltól- Engem próbált védeni, hogy neked ne fájjon! Fel tudod ezt fogni? Miattad és miattam feláldozta magát! A szemem láttára halt meg! Előttem bicsaklott össze, az a mocsok előttem tépkedte meg! Te nem tudsz belegondolni, hogy ez…
Végignéztem az elképedt arcukon. Anya aggódott, Nellie pedig a szokottnál is fehérebb volt. Nem tudtam, hogy ez amiatt volt, hogy mégis megérezte a bevésődése halálát, vagy mert az én épelméjűségemet kérdőjelezte meg.

Másnap természetesen nem mentem sehova, képtelen lettem volna rá. Kísértett Jacob halála, ráadásul Anthony szemeibe képtelen lettem volna belenézni. Nem tudom, hogy mit tenne, ha a város közepén felképelném a hazugságai miatt… Talán kiharapná a nyaki artériámat?
Ki sem léptem egész nap a szobámból. Enni nem voltam képes, csak feküdtem az ágyban és a plafont bámultam. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon az orvosszakértők mire fogják Jake vesztét.
Dél-körül jelent meg Seth. A kezében kettő, eléggé jól megrakott tányérral.
- Anyukád küldi –mondta, majd beült mellém az ágyba és az ölembe nyomta az egyik tálat- Egyél.
- Majd.
- Most –parancsolt rám, majd ellágyult a hangja- Szörnyen nézel ki.
- A szemem láttára halt meg, Seth. Hogy nézzek ki?
- Én is végignéztem, sőt, még a gondolatait is hallottam –emlékeztetett- Nekünk is szörnyű, a testvérei voltunk. Szerinted ő azt akarná, hogy így viselkedj?
- Már úgysem tud lecseszni, ha nem azt teszem, amit jónak lát –vontam meg a vállamat.
- Nem azért áldozta fel magát miattad, hogy így csinálj –motyogta- Egyél. Ez parancs.
Inkább nem szegültem vele szembe, hanem felkaptam a villámat és egy falatot a számba tömtem.
Kettő körül váltotta le Seth-et Embry. Az ő szemei meglehetősen karikásak voltak, a tekintete megviselt és gyászosnak tűnt.
- Egész nap járőröztem. Éjszaka is –magyarázta, majd leheveredett az ágyamba- Szóval ne csodálkozz, hogyha elalszok melletted…
- Mehettél volna haza is aludni. Nem kell felügyelni –tekertem a fejemet- Teljesen fölösleges. Mégis mitől féltek? Hogy öngyilkos leszek, vagy mi?
- Igen –bólogatott- Részben ettől is. Úgy tűnik, hogy nem tudtad még normálisan feldolgozni a látottakat.
- Azt hiszem ez teljesen normális. Kell pár nap, esetleg hét, mire kicsit túlteszem magam a dolgokon. Ne várjátok, hogy ez egyszerre, varázsütésre összejöjjön.
- Nem is várjuk el –tiltakozott- Ma még beszélned kell a vérszívóddal is.
- Kivel? Ja, hogy Edmunddal. Igen, bizonyára meg fog jelenni nálam. Mivel természetesen a telefonomat elejtettem az erdőben…
- Ja, hogy azt! –kapta fel a fejét, majd a farzsebébe nyúlt- Az egész erdő ennek a rezegésétől volt hangos.
- Ne túlozz –intettem le, majd kissé megkönnyebbültebben töröltem le a sáros készüléket- Legalább tönkre nem ment. Nézzük csak… negyvenhárom nem fogadott hívás, harminc üzenet. Ez csak Anthony-tól. Igazán ráér ez a hazudós, álszent vérszívó. Meg sem merem nézni a hangpostám.
- Csak aggódik.
- Aggódjon a nagyanyjáért, ne értem! –tekertem a fejemet- Végig hazudott, Embry! Én ezen nem tudom csak úgy túltenni magamat. Ha elmondja, feldolgozom és elfogadom olyannak, amilyen. De így…
- Megértelek. Én sem járnék egy vámpírral.
- Szeretem őt, Emb –motyogtam- Az érzéseinket nem mi szabjuk meg.
Ebben egyetértett.

Anthony tényleg megjelent nálam. Az ajtón keresztül. Semmi vámpír-mutatvány. Igaz, azt sem tudom, hogy azok milyenek…
- Mi történt, Kicsikém? –értetlenkedett, miközben leült mellém- Miért nem reagáltál a hívásaimra?
- Nem értem rá –válaszoltam fagyosan- Nem akarsz elmondani valamit?
- Nem –vágta rá habozás nélkül, én pedig csalódottan ciccentettem egyet.
- Biztos?
- Teljesen őszinte vagyok veled, Bessie.
- Bíp, ez is hazugság!
- Nem!
- Bíp! Miért nem mondod el, hogy végig kamuztál, mióta megismertél?
- Én nem hazudtam!
- Óriási bíp! –tekertem a fejemet- Egy álszent csaló vagy, Anthony. És még merszed sincs felvállalni. Szánalom.
- Bessie, mi történt?
- Meghalt Jacob –mondtam- De szerintem már úgyis tudod. Ha más nem, Drakula megsúgta!
- Miről beszélsz? –kérdezte zavartan.
- Nocsak, érzed, hogy szorul a hurok a nyakad körül? –vontam fel a szemöldökömet- Óriási, megvetnivaló valami vagy! Nagyon jól tudod, hogy tudom, de még ilyenkor is tagadod.
- Nem értelek.
- Egy köcsög vámpír vagy, bassza meg! –kiáltottam, majd kiugrottam az ágyból- Egy buzeráns gyilkolászógép! A megkövült fajtád megölte tegnap Jaket! Az ÉN szemem láttára! Én voltam a célpont, tökkelütött! Legközelebb te akarsz rátapadni az ütőeremre? Vagy Carlisle? Húha, netalántán Alice?
- Bessie, mi nem…
- Húzz ki a szobámból! Most! –kiabáltam- Azonnal, mielőtt még felgyújtalak!
Csodák csodájára engedelmeskedett és felállt az ágyról. Közben fájdalmas, megkínzott, sajnálkozó tekintettel nézett rám. Hányingerem támadt. Az ajtó felé indult.
- Ja, nehogy elfelejtsem: Nemet mondok!
Erőteljes fájdalom suhant át az arcán, de nem mondott semmit, csak betette maga után az ajtót.
Ez volt a második holtpont: ekkor tört össze bennem minden. 

43. Fejezet

(Nellie)

Kezem végighúztam a monitoron miközben mély sóhaj tört fel mellkasomból. Az ölemből átettem az ágyra a laptopomon és a lábam átvetve az ágyon felálltam. Karom összefontam a mellkasom előtt és így sétáltam el az ablakomig. Átkulcsoltam ujjaimmal a medálom, és lehunytam a szemeimet.
Az emlékek újra felszínre törtek, és fájóbb és valóságosabb volt, mint máskor. Fejem az ágyon heverő gépem felé fordítottam, amin töretlenül pörögtek a képek egymás után. Az összes, ami készült rólam és Josh-ról. A szülinapunk, az utazásunk és még néhány iskolai napunk is meg lett képekben örökítve. 

Ellöktem magam a faltól és egy mozdulattal lecsaptam a laptop tetejét, majd a szekrényem felé léptem. Kivettem belőle egy vékony hosszú ujjú felsőt és nyomban bele is bújtam. A zsebembe süllyesztettem a telefonom és nyitottam majd csuktam a szobám ajtaját. Leszaladtam a lépcsőn és benéztem a konyhába. Anya épp palacsintát sütött, és ha jól láttam a leves a gázon gőzölgött. Jessie a pultnál tevékenykedett, Bessie pedig az asztalnál ült. Intettem nekik majd szóltam, hogy elmentem és valószínűleg este jövők. Miután elkaptam anya zavart pillantását távoztam a lakásból. 

Zsebre tettem a kezeimet és lassan sétáltam végig az utcákon. Nem volt meleg, a napot eltakarták a felhők és a szél is fújt, mégsem fáztam. Pont kellemes idő volt, nem volt hőség. Mondjuk nem is hittem, hogy ez itt lehetséges. Mióta eljöttünk Floridából nem éreztem, azt, hogy a napsugarak perzselnék a bőröm.
Tekintetem a fákon cikázott, majd hirtelen ötlettől vezérelve irányt váltottam. A part felé indultam, magam sem tudom miért. Talán csak még több fájdalmat okozok magamnak, de valami hihetetlen erő vonzott az óceánhoz. Látni akartam, érezni, felidézni a boldog pillanatokat. Mikor még minden rendben volt. 

Lépteimet megszaporáztam, hevesebben szedtem a levegőt, ahogy képzeletben újra és újra felidéztem az utolsó pillanatokat mikor a nyílt óceán mellett lehettem. Azzal a személlyel, aki mindennél fontosabb volt számomra még most is.
Akármennyire is akartam haragudni rá, utálni azért, mert itt hagyott képtelen voltam rá. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ha meghallgatott volna, akkor minden másképp alakul. Ilyenkor általában megszólalt a lelkiismeretem, hogy márpedig én ugyanannyira hibás vagyok, mint ő.
Lehetett köztünk akármennyi távolság, történhetett akármi, akkor is szerettem. Ugyanúgy mint a borzalmak előtt. Sőt, talán jobban is. Bár nem volt mellettem és még beszélgetni sem volt alkalmunk, tudtam, hogy neki is fáj. Csupán magunknak köszönhetjük és a makacsságunknak ezt az egészet. Ha akarnék tényleg utána tudnék menni, nem kéne, hogy érdekeljen a családom és a többiek. És, ha akarna ő is vissza tudna jönni. Hogy mégis mi az, ami távol tart minket egymástól? Arra én sem tudtam válaszolni. Pedig nap, nap után erre kerestem a választ. Álmatlan éjszakákat okozott az, hogy tudtam hol van és csak egy repülőjegyet kellene vennem és vele lehetnék. 

Vágytam rá, arra, hogy kimondja, hogy megbocsát, hogy nem haragszik. A csókjaira, amik mindent elfeledtetnek velem, az ölelésére, ami biztonságot ad. A hangját akartam hallani, amint azt suttogja, hogy szeret és minden jobb lesz. Néha már teljesen lemondtam ezekről az ábrándképekről. Azonban, ha nem gondolnák ezekre, azzal feladnám az álmaimat, az pedig soha nem fog megtörténni. Mindig is azt gondoltam, hogy az álmaink valóra válhatnak. Épp ezért soha nem fogok lemondani egyről sem.
Talán ez is csak egy mély lejtő, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Talán ez is megerősít. Elvégre a fájdalom tesz minket igazán emberré. Ezek az igazi érzések, az élet pedig attól szép és egyben kegyetlen, hogy bármi történjék is meg kell állnunk a helyünket a kialakult helyzetben. 

Barna tincseimet hátra fújta a szél, ahogy lehunytam a szemeimet halványan elmosolyodtam. Éreztem a levegőben a sós illatot, lábaim alatt besüppedt a homok. Arcom simogatta a hirtelen feltámadt szél. Ez a partszakasz üres volt, sehol nem volt senki. Közelebb sétáltam egészen a partot nyaldosó hullámokig. Leguggoltam és kinyújtottam a kezem, a következő hullám pedig betemette. Megborzongtam a hirtelen jövő hűvös érzéstől. Lehunytam a szemeimet. Mellkasom fájdalmasan préselődött össze minden levegővételnél. Mély levegőt véve álltam fel ismét, és csak néztem a messzeségbe. 

Egyik kezem a nyakamra vezettem, lehunytam a szemeimet engedve, hogy az emlékek maguk alá temessenek. Szinte éreztem a napsütést a bőrömön, a vizet körülöttem, hallottam Josh nevetését és halk suttogó hangját, karjai körülöleltek, ajkai orcámhoz értek.
Szememet szúrták a könnyek, zsibbasztó érzés járta át a végtagjaimat. Az utazásunk minden percét újra éltem. Szinte égett a testem, belső forróság égetett, ami felemésztett. Testem minden pontján éreztem a csókjait, ölelő karjait.
Szememből kifolyt egy könnycsepp én pedig reszketeg hangon felsóhajtottam. Hiányzott, szavak se voltak arra, hogy mennyire. 

Elmélkedésemből egy vidáman kacagó hang szakított ki. Egyik kezemmel arcomhoz kaptam és kitöröltem a szememből a könnyeket. A nevetés nem szűnt meg, sőt erősebb lett. Megnyugtató volt és kellemes valamint olyan… gyermeki. Nem sokkal később mellettem egyenesen a vízhez rohant egy hároméves körüli kislány. Összeszorult a szívem. Gyönyörű volt, barna viszonylag hosszú fürtökkel és amennyire innen meg tudtam állapítani szintén sötét szemekkel. Kacagva pancsolt a vízben még egy fiatal fiú hozzá nem rohant és fel nem kapta. 

Feléjük fordítottam a fejem, ajkaim szélében egy apró mosoly volt. A kislány nevetve kalimpált az őt fogva tartó karok között, és egyfolytában a föld felé nyújtózkodott. Boldogság áradt szét bennem, ahogy a pöttöm lánykára néztem. Aztán a kislány taktikát váltott és inkább az arca felé kapkodott majd megsimogatta és közvetlen közelről intézte hozzá szavait. A fiúra vezettem a pillantásom, aki már inkább volt férfi. Meghökkentem, ahogy észrevettem mennyire hasonlít a többi La Push-i fiúra. Felsőtestét csupán egy atléta fedte, egy karján egy jól látható tetoválás volt, olyan, mint a többieknek. Arca karakteres volt, sötét haja volt és napbarnított bőre. Mégis, ahogy a szemére néztem, olyan csillogást fedeztem fel a tekintetében, amit csak nagyon ritkán lát az ember. Nem volt dühös a kislányra, épp ellenkezőleg, mintha még így is boldogságot okozott volna neki, hogy a karjaiban tarthatja. 

Összeráncoltam a szemöldököm. Ebben a pillanatban vett észre a fiú, majd tekintetét az enyémbe fúrta. Mintha döbbenet suhant volna át az arcán. Letette a kislányt, aki húzogatta bébiszittere nadrágját, majd feladta és a föld felé fordult. Látszólag apró köveket szedegetett és nagyon élvezte. Szinte már zavarba ejtő volt a bámulása az idegennek így inkább elfordítottam róla a pillantásom. Újra az előttem elterülő, messzeségbe nyúló kék vizet bámultam. A víz felszíne megcsillant. Testem libabőrös lett a feltámadó széltől, ami simogatta a testem. Lehunyva a szemeimet újra hallottam Josh halk hangját, nevetését, arca szinte előttem volt. 

-           - Nellie? – kérdezte valaki a közvetlen közelemből én pedig megugrottam. Ijedten nyitottam ki a szemeimet és néztem farkasszemet az idegenemmel. Zavartan néztem rá, ő pedig magyarázkodni kezdett. – Bocsánat nem akartalak megijeszteni – szabadkozott, én pedig csak összeráncoltam a szemöldököm.

-           - Ismerjük egymást? – kérdeztem halkan és automatikusan hátráltam egy lépést. Felemelte a kezét és most ő lépett egyet hátra.

-           - Ne ijedj meg! Quil vagyok, a srácok meséltek rólad és az ikertestvéredről. Egyszer itt buliztatok csak én nem lehettem itt, mert Claire-re vigyáztam – mondta végül én pedig bocsánatkérően elmosolyodtam.

-           - Ne haragudj, csak kicsit feszült vagyok manapság… - motyogtam és újra előre szegeztem a pillantásom.
Ebben a percben csatlakozott hozzánk a kislány vagyis szerintem Claire. Bűbájos volt, barna fürtjei keretezték kerekded arcocskáját, ahogy mosolygott kivillantak hófehér apró fogai. Egy ismeretlen erő szorította össze a szívem és karjaim összefontam magam előtt.
Meglepetten nézett fel rám és hatalmas barna szemeivel engem fürkészett. Kis karjait Quil felé nyújtotta, aki óvón ölelte magához.

-           - Te ki vagy? – kérdezte kis magas hangján én pedig elmosolyodtam a gyermeki ártatlanságon. Szemei kíváncsian csillogtak, ajkain még mindig mosoly játszott.

-           - Nellie vagyok – mutatkoztam be. – Te pedig nyilván Claire – néztem rá mosolyogva ő pedig bőszen bólogatott. Ajkain a mosoly kiszélesedett és karjait most felém nyújtotta. Quil bizonytalanul nézett rám én pedig közelebb léptem hozzájuk.
Felé nyúltam Claire pedig belesimult a karomba. Belebújt ölelésembe én pedig tincseibe temettem arcom. Mélyen belélegeztem illatát és lehunytam szemeimet.

-           - Te is itt laksz? – kíváncsiskodott és elhajolva tőlem a szemembe nézett. Barna tincseit a szél az arcába fújta, amit ő türelmetlen mozdulattal söpört ki onnan.

-           - Forksban. Ott élek az édesanyámmal és a testvéremmel – mondtam halkan ő pedig bólogatott.

-           - Én sem itt élek. Én csak nyaralok, de nem megyek haza. Soha! – jelentette ki és megrázta a fejét, elérve, hogy tincsei táncot járjanak arca körül. Halkan felnevettem és Claire is mosolygott.

-           - És kivel maradsz itt? – kérdeztem kíváncsian Claire pedig közel hajolt hozzám és a fülembe suttogott.

-           - Quillel – lehelete csiklandozta az arcom én pedig elnéztem mögötte. Valamiért ez az egy szó letörölhetetlen mosolyt varázsolt az említett személy arcára. 

Továbbra is tartottam a karjaim között Claire apró testét, de valamiért különös érzés kerített hatalmába. Quil úgy nézett Claire-re mint Seth Gloriára. Ez pedig nem normális dolog ugye? Főleg hogy Claire három éves.
Összeráncoltam a szemöldököm és inkább simogatni kezdtem a kezemben tartott lányka hátát. Ütemes mozdulatokkal húztam a kezem fel-le, Claire pedig a vállamra hajtotta a fejét.

A fejem az óceán felé fordítottam és elmerengtem. Ha a messzibe nyúló kékségre néztem, csak a távolság jutott eszembe. Olyan, mintha az óceán elválasztana attól, akit szeretek. Először nekem adta, ezzel csodás perceket okozva számomra, majd elvette és távolabbra lökte, mint vártam. Josh a kontinens másik felén volt, távol tőlem. Talán még élvezi a nyarat, a meleget. Új barátokat talált és talán már barátnője is van.
Az ismeretlen erő, ami eddig markolászta a szívem most áttelepedett a gyomromra és apróra zsugorította azt. Rosszul voltam, és saját magam hergeltem. 

-           - Miért sírsz? – Claire értetlen arca kúszott be a látóterembe, ahogy oldalra fordítottam a fejem. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy könnycseppek folytak végig az arcomon. Egy szipogás kíséretében próbáltam elmosolyodni, hogy meggyőzzem az apró lánykát, hogy nincs semmi baj.
Belenéztem a sötét szemeibe és tudtam, hogy nem hazudhatok neki. Attól, hogy kisgyerek nem hülye, ugyanúgy megérti a dolgokat.

-           - Valaki, akit szeretek távol van tőlem és hiányzik – mondtam lassan ő pedig komolyan nézett rám. Arcvonásai merevek lettek és már nem mosolygott. Kis kezeivel arcom felé nyúlt és letörölte könnyeimet onnan. Zavartan nevettem fel a kedvességén és a törődésén.
Láttam, hogy Quil feszülten toporog a háttérben. Szinte biztos voltam benne, hogy Jacob mesélt neki rólam.

-           - Hol van? – kérdezte én pedig újra a víz felé fordítottam a fejem. Claire követte a pillantásom.

-           - Messze Claire, nagyon messze. Az óceán túloldalán – válaszoltam és fájó szívvel gondoltam rá.

-           - Szereted? – kérdezte és kis kezeivel megragadta az arcom és maga felé fordította. Meglepetten pislogtam rá.

-           - Igen, mindennél jobban – válaszoltam őszintén ő pedig komolyan nézett a szemembe.

-           - Akkor miért van ott? – tette fel a következő kérdést én pedig meglepődtem a komolyságán. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy egy közel három évessel társalgok.

-           - El kellett mennie, Claire. Tudod az életben nem maradhat mindig velünk az, akit szeretünk. Néha el kell engedni – mondtam lassan ő pedig megrázta a fejét.

-           - Anya azt mondja mindig, hogy akit szeretünk az mindig velünk marad – kis homloka ráncokba futott, ahogy próbált meggyőzni az igazáról.

-           - Igen ez így van – bólogattam, akartam még néhány dolgot hozzáfűzni a dologhoz, de inkább csendben maradtam. Quil jobbnak látta közbelépni és megpróbálta kivenni a kezemből a csöpp lányt, aki erősen kapaszkodott belém.

-           - Gyere Nyuszi, hagyjuk Nellie-t egy kicsit – próbálta meggyőzni Claire-t, aki átölelte a nyakam.

-           - Hagyd csak, nem zavar – mondtam halkan és átöleltem a kislányt, aki diadalmasan elmosolyodott. Éreztem a testéből áradó hőt, és ez megmelengette a szívemet. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy akár Josh-sal is állhatnék itt. A karjaimban tarthatnám a lányunkat és boldogok lennénk.

-           - Elmesélek valamit jó? – kérdeztem suttogva az apró lánytól, aki felnézett rám és bólintott. Közelebb sétáltam a vízhez, majd kibújtam a balettcipőmből és hagytam, hogy a hullámok elérjenek. Lehunytam a szemem és felidéztem, ahogy a szigeten sétáltunk. A napfény melengette a bőröm, a vízben kergettem egymást a másik kezét el nem eresztve. A szél az arcomba vágott és az akkori boldog nevetések hangját hozta magával. – Tudod Ő elvitt az óceán közepére, mert tudta mennyire imádom a vizet. Egy apró hajóban töltöttünk el két teljes napot. Egyszer kikötöttünk egy szigeten és körbejártuk a partját. Csodálatos volt. Ott ismertem meg a szerelmet és olyan mintha ott is hagytam volna. Elhatároztam, hogy egy nap visszamegyek és visszaszerzem a szerelememet – Claire szemei hatalmasra tágultak én pedig elmosolyodtam rajta majd egy puszit nyomtam a homlokára.
Letettem a földre és megfogva a kezét lassan a víz felé húztam. Claire elszaladt előlem én pedig mosollyal az ajkaimon futottam utána. Vizes lett a farmerom alja, de nem zavart. Úgy éreztem néhány percre minden elfelejtek. Nem létezett más számomra csak Claire. Kacagva futott előlem és látszólag az ő nadrágja is átázott, a cipőjével együtt. Tincsei a levegőben repkedtek és sikítva rohant messzebb és messzebb tőlem. Végül utolérve felkaptam és megforgattam a levegőbe. Claire ajkait önfeledt nevetés hagyta el. Hetek óta nem éreztem ilyen boldogságot.

-           - Claire! – hallottam egy női hangot és az idill megszakadt. Arcom megrándult, ahogy észrevettem, hogy kik állnak a parton. Claire ahelyett, hogy kiszakadt volna a karomból inkább átölelte a lábam és felnézett rám. És néztem az előttem lévő személyeket. Lényegében mindenki itt volt, akiket a buli alkalmával megismertem. Emily akihez az aggódó hang is tartozott, Sam, Paul és Rachel, Kim és Jared, Embry és Seth és Jacob is itt volt. Utóbbi arca szinte ragyogott és olyan szemekkel nézett rám, hogy inkább elfordítottam a fejem. Megfogtam Claire kezét és oda mentem, ahol a cipőm hagytam, majd felkapva azokat leguggoltam a kislány elé.

-           - Elmész? – kérdezte és lebiggyesztette ajkait. Megsimogattam az arcát.

-           - Még találkozunk megígérem, de most már mennem kell. Majd beszélek Quillel, hogy mikor hoz ki legközelebb és akkor én is lejövők jó? – kérdeztem és végigsimítottam a medálomon. Claire követte a mozdulatomat tekintetével.

-           - Tőle kaptad? – kérdezte és megfogta apró ujjaival. Csak mosolyogva bólintottam. Claire megölelt és a fülembe suttogott. – Többet ne sírj, mert nem szeretem, ha sírsz – mondta és egy puszi után, amit az arcomra nyomott Quil elé sétált és a kezébe kérezkedett. 

Felemelkedtem és körbe néztem. Emily Claire mellé lépett és azt mondogatta, hogy át kell öltöznie. Kim mellém lépett és átölelt és a hogylétem felől érdeklődött. Mosolyogva váltottunk pár szót, majd köszöntem a többieknek, és el is indultam. Vagyis csak indultam volna, ha Paul nem szól vigyorogva közbe, hogy hova sietek. Szívesen képen töröltem volna, de inkább csak egy fintort eresztettem meg magamnak és sietős léptekkel magam mögött hagytam a partot. Kezeimet újfent zsebre dugtam, ám mielőtt a fülhallgatót bedugtam volna a fülembe hallottam, hogy valaki a nevem kiabálja. Még sietősebbre fogtam a lépteimet és szinte repültem házáig. 

Az elkövetkezendő napokban szinte ki sem mozdultam a szobámból. Ha eddig idegesítő volt Jacob viselkedése, akkor most egyenesen az őrületbe kergetett. Mióta láttuk egymást a parton állandóan bombázott. Telefonált, eljött a lakásunkhoz is és a nővérem is kérdezgette. A telefonomon állandóan némán tartottam, bár már arra is gondoltam, hogy számot változtatok, de egy személy miatt nem tettem meg. Ha itthon voltam megkértem Jessie-t, hogy finoman küldje el, szegény Bessie érdekében pedig nem sokat tudtam tenni. Hiába kértem meg még a nagymamám meglátogatásáról, hogy hagyjon fel az utánam való koslatásról úgy tűnt szavaim süket fülekre találtak. 

Egyik nap, a nappaliban ültem testvéremmel. Együtt néztünk filmet én pedig elnézve őt gondolkoztam. Még mindig nem adott választ Anthony-nak az eljegyzéssel kapcsolatban. Örültem a boldogságának, jó volt arra gondolni, hogy ha befejezzük a gimit lesz egy biztos pont az életében. Én jelent helyzetben azt sem tudtam hova megyek tovább és mi lesz az életemmel. Neki Anthony biztos pont volt az életében, és azt hiszem ez már így is fog maradni. Vannak kisebb összezördüléseik, de ezek nem komolyak, és hamar ki is békülnek. Nem bírnak haragban lenni. 

A következő pillanatban csengettek én pedig ingerülten pattantam fel. Mielőtt Bessie bármit is mondhatott vagy visszatarthatott volna kicsörtettem az ajtón, amit hangosan csaptam be magam mögött. Nem csalódtam Jacob megdöbbent képével találtam szemben magam. Barna szemei kitágultak, ugyanakkor ajkai mosolyra húzódtak. Nem értettem, ezt a fajta rajongást irányomba, tényleg nem.
Mélyet sóhajtottam és ellépve mellettem kezdtem sétálni az utcánkban. Jacob mellettem sétált, bár fel arcával felém fordult. Komolyan azt hittem orra bukik ha nem figyel ezért megálltam és a mellkasára tettem a kezem. Láttam a tekintetét felcsillanni ezért gyorsan el is húztam ujjaimat kidolgozott felsőtestéről. 

-           - Nézd Jacob… - kezdtem bele sóhajtva, majd felnéztem rá és a szemébe néztem. - … ez a helyzet számomra már tarthatatlan. Néhány helyzetben, már én érzem kellemetlenül magam – fakadtam ki és hirtelen eszembe jutott, hányszor utasítottam vissza őt. Néha komolyan rossz volt nézni az arcát, de ezek után még nagyobb vehemenciával próbálkozott és a kitartása töretlen volt, mondhattam bármit.

-           - Nellie… - kezdte én viszont feltartottam a kezem.

-           - Most komolyan Jacob. Ez már megalázó. Legyen becsületed és fogadd el, hogy én még mindig Josh-t szeretem, és ez így is fog maradni. Nem akarok mást szeretni, ezt elhatároztam és így is lesz – mondtam elkeseredetten, mert láttam, hogy szavaim most sem értek célba.

-            - Akkor most te hallgass meg engem – közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, de sajnos ezt a kis távolságot könnyen behozta. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy ez számomra nem más, mint eszelős ragaszkodás, rajongás, de nem így van. Szeretlek Nellie. Még akkor is, ha nem akarod elfogadni. Már az első pillanatban beléd szerettem. Minden apró mozdulatod szeretem, mikor hozzám szólsz, az felemel. Hidd el, hogy semmi mást nem akarok csak melletted lenni. Ez olyan nagy kérés? Miért nem engeded, hogy bizonyítsak? – meghökkentem a mondandóján. Pláne, hogy úgy néz ki, mintha én lennék rossznak beállítva. Az elérhetetlen jéghercegnő.
Lehajtottam a fejem. Ha akartam volna sem tudtam volna változtatni az érzéseimen. Josh-t szerettem, a gyermekem édesapját. Egyelőre pedig nem akartam és nem is tudtam mást szeretni.

-           - Ha a közelemben lehetnél és eljárnánk néha sétálni jobban éreznéd magad? – kérdeztem suttogva ő pedig megragadta a két karom és ragyogó szemekkel nézett rám. Megdöbbent arcom látva elengedett és mosolyogva bólogatott. – Miért ilyen fontos ez? – kérdeztem ő pedig ellágyulva nézett rám.

-           - Mert te vagy a boldogság – zavartan fordítottam el a fejem és úgy döntöttem jobb néhány dolgot az elején tisztázni.

-           - Jacob ezek nem randik – néztem keményen a szemébe, ő pedig mintha egy pillanatra letört volna, de aztán csak bólintott jelezve, hogy megértette. – Komolyan Jacob, nem akarom, hogy hiú reményekbe ringasd magad. Csak azért teszem, mert látom, hogy ez neked tényleg olyan fontos, és mert így végre békén hagyod a nővérem. Én Josh-t szeretem és ez nem fog változni – ráztam meg végül a fejem, ő pedig vágott egy fintort, de gyorsan rendezte vonásait.

-           - Sétálunk? – kérdezte én pedig sóhajtva bólintottam.
Meglepően jól el tudtunk beszélgetni. Mesélt a családjáról, hogy eddig egyedül élt az apjával és a nővére nemrég jött vissza. Valamint, hogy van egy másik nővére Rebeka. Egyedül élt az apjával és ő gondoskodott róla mikor tolószékbe került. Az édesanyját még egész kiskorában veszítette el. Ezek után én is meséltem magamról, hogy itt születtem, de apa halála után elmentünk és csak most költöztünk vissza. Meséltem az iskoláról a barátaimról a hobbijaimról. A táncról és a régi versenyekről. Hiába tiltakoztam egészen hazáig kísért és eddig soha nem látott mosollyal az arcán vált el tőlem. 

Amint beléptem a házba letámadott a nővérem, és miután biztosítottam, hogy nem randiztunk és nem is tervezek vele randizni felsétáltam a szobámba. Persze nem hagyta annyiban a dolgot és mindent el kellett mesélnem. Többször is megerősítettem, hogy ezek nem randik csak baráti találkozások. Valahogy a tekintetéből láttam, hogy nem hisz nekem. Ezek után magamra hagyott én pedig vettem egy forró zuhanyt. Fáradtan zuhantam az ágyba, a takarót a nyakamig felhúzva. Sokáig nem tudtam aludni egyszerűen csak forgolódtam. Rossz érzésem volt, mintha ezzel a döntésemmel megcsaltam volna Josh-t, pedig semmi rosszat nem tettem. Ezzel ringattam álomba magam, de az éjjel még így is sokszor felriadtam.

42. fejezet

Sziasztok!
Fúh, hát... ez egy irtó hosszú rész lett. Nem is tudom, hogy mit írtam én kilenc oldalon keresztül! :) Remélem tetszeni fog!
Oh, és örömmel jelentem be, hogy a búskomor fejezetek lassan elszállnak, akár egy lufi.
Jó olvasást! :)

42. fejezet
(Bessie)

A repülőgép már a magasban szárnyalt, én pedig Anthonyhoz bújva bámultam ki az ablakon. Ő a vállamat cirógatta, közben lágyan dúdolgatott a fülembe.
- Csak tudnám, hogy miért pont New Yorkot választottad…
- Central Park, Times Square, Broadway –motyogtam- Folytassam?
Elvigyorodott, majd megharapta a fülemet.
- Én azt hittem, hogy a legfontosabb én vagyok.
- Akkor maradhattunk volna otthon is –vágtam vissza mosolyogva, majd szembe fordultam vele.
- Igazad van. De jól kell indítani a nyári szünetet. Így legalább megtapasztalod, hogy milyen négy napon keresztül összezárva lenni velem. Ki sem engedlek az ágyból!
- Benne vagyok –kacsintottam rá, mire felnevetett- Amúgy… tervezel még ilyen kirándulásokat?
- Igen, természetesen. Egy csodálatos helyre foglak elvinni nyár közepén –jelentette ki magabiztosan.
- És ha nem akarok elmenni?
- Természetesen nem kötelező –mondta- Ezeket a lehetőségeket csak felkínálom, a te döntésed, hogy eljössz-e velem nyaralni.
- Nem szeretem, hogy ennyit költesz rám. Én pedig még egy könyvet sem vehetek neked –magyaráztam- Én ezt így… nem bírom. Annyira rossz érzés számomra.
- Kicsim –fogta a keze közé az arcomat- Szeretlek. Mindent meg akarok adni neked, amit csak szemed-szád ingere. Ez nekem külön boldogságot okoz, mert látom, hogy te örülsz nekik. A családomnak óriási vagyona van, egy kis kontinensen belüli kiruccanástól nem lesz üres a kassza. Kontinensen kívülitől sem lenne az. Szóval kérlek, egy-egy ajándékomtól ne akadj ki. Úgyis tudom, hogy mennyit engedhetek meg magamnak, vagyis melyik az a határ, amit még elviselsz és örülsz neki.
- Szerinted mi lenne az, amitől kiakadnék?
- Egy sziget –vigyorogta.
- Hogy?
- Esme egy szigetet kapott Carlisletól.
- Már nem is értem, hogy miért lepődök meg.
- Én sem –kuncogta, majd magához vont.
A gép megrázkódott, majd a hangosbemondóból felcsendült a kapitány hangja. Kérte, hogy kössük be magunkat.
- Csak egy apró légörvénybe keveredtünk, ne aggódjanak –jelentette ki a hozzánk érkező stewardess- Hozhatok valamit?
- Bessie, kérsz bármit is? –fordult felém Anthony, majd megszorította a kezemet.
- Egy pohár narancslének tudnék örülni.
- Máris hozom.
- Nem bírom a légörvényeket –jelentettem ki mogorva hangon- Korai vagyok én még a halálhoz!
Thony felnevetett, majd az arcomra csókolt.
- Hidd el, bármit megtennék azért, hogy túlélj bármiféle balesetet.
- Esküszöl?
- Esküszöm –vigyorogta.
- Tényleg bármit? –kérdeztem kérkedve- Még a jobb karodat is odaadnád miattam?
- Az egész testemet feláldoznám, Kicsikém –mondta teljesen komolyan. Egy pillanatra meg is rémített vele, de mikor elmosolyodott, feloldódtam- Azt azért meg szeretném beszélni veled, hogy… ha én netalántán olyan helyzetbe kerülnék, te semmiképp se tegyél semmi olyat, mivel a saját egészségedet és/vagy a biztonságodat veszélyeztetnél.
- Anthony, tudod, hogy…
- Könyörgök neked, Bessie. Sohasem tudhatom, hogy milyen dolgok lesznek a jövőben. Szeretnélek biztonságban tudni.
- Szeretlek Edmund, de tudod, hogy milyen vagyok.
- Gondoltam, hogy csökönyös leszel. De azért legalább megpróbáltam –vonta meg a vállát, majd összevonta a szemöldökét- Én is szeretlek, Bessie.
Egy apró csók után meg is jelent a stewardess, a kezembe nyomta a narancslevet, majd szóvá tette, hogy lehetőleg maradjunk a saját ülésünkben. Elvörösödtem. Azért az első osztálynak is vannak hátrányai. Igaz, ezeket a negatív tényezőket erősen kioltotta a sok pozitív. Mert most gondoljunk bele: Kényelmes, fehér bőrszékben ülhetünk egész végig, kedvünkre iszunk-eszünk, bármiféle filmet megnézhetünk. Ilyen luxus mellett könnyen elfelejtjük a stewardess hölgyek gyakori, érdeklődő kérdéseit, amiktől egy idő után természetesen már a repülő kemény, alumínium falára is fel tudnánk mászni. Főleg akkor, ha a legrosszabb pillanatba szakítanak félbe.
- Ez is a te hibád! Minden rosszba te rángatsz bele!
- Oh, csakugyan? –vigyorogta kérkedve- Én úgy érzem, hogy mindaddig tiszta voltam, míg meg nem jelentél. Te okoztad a vesztemet, Édes!
- Én gonosz, örök csábító –doromboltam kihívóan- A végén kiderül, hogy egyetlen egy kígyó sem volt az Édenkertben…
- Hm…

A gép szerencsésen landolt, noha a gyomromban megvolt egy aprócska görcs. Edmund teljesen rám hozta a frászt, hogy mi történhet egy landolás közben. Persze teljesen direkt magyarázott meg nem történt eseményeket. Nem hittem el, mégis összeszorult a gyomrom.
Anthony szorosan összekulcsolta az ujjainkat, arcán diadalittas mosollyal lépdelt mellettem. A másik kezével a bőröndünket húzta. Akárhányszor ránéztem, ugyanúgy vágyakoztam utána, mint az első pillanatban. Hihetetlenül sármos volt. A szemei ragyogtak, ahogy lepillantott rám. Elvesztem a tekintetében, végül én fordítottam el az arcomat.
Észrevettem, hogy Anthony egy-egy pillanatban megvillantja a szemeit. Gyanítottam, hogy arra reagál, hogy pár férfi meglehetősen feltűnően mustrálta végig a testemet. Valószínűleg ez nem nyerte el a tetszését Edmundnak.

A várost taxival szeltük át, ami egyenesen a lakáshoz vitt minket. Nos igen… a laskás egyszerűen gyönyörű volt. Óriási, rendkívül tágas terekkel. Ízlésesen volt berendezve, a bézs-krémszín uralkodott mindenhol. Azonnal elnyerte a tetszésemet.
Lepakoltuk a bőröndöt. Én felhívtam Nelliet, és jeleztem neki, hogy biztonságban megérkeztünk. Ez idő alatt Anthony kipakolt a bőröndből- a nadrágok és pólók tökéletesen összehajtogatva feküdtek a szekrényben, a cipők párosával beállítva a legalsó polcra. Az ingei felakasztva a fogasra, közvetlenül a ruháim mellé. A fehérneműim szín szerint volt rendezve az egyik fiókba, a másikba a boxerjai voltak behajtogatva.
- Szép munka –dicsértem meg, ő pedig öntelt mosollyal ölelt magához.
- Köszönöm, Édes.
- Hova megyünk ma? Még csak dél múlt.
- Főzök neked egy kis ebédet, először is –jelentette ki, majd kihúzott a szobából- Utána pedig oda, ahová szeretnél.
- Körülnézhetek az Interneten? –kérdeztem apró mosollyal a szám szélén, mire jókedvűen bólintott.
- Az Apple a második szekrényben van.
Elvigyorodtam, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. A laptop tényleg ott volt, ahol mondta, így keresés és időhúzás nélkül hozhattam ki az ebédlőasztalhoz.
- Hol is van ez a lakás? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ötödik sugárút.
- Ki gondolta volna! –vigyorogtam- Ezt hallgasd! Idézek: „A Park keleti határát képező Fifth Avenue-n a tehetős emberek élnek.” Valahogy éreztem, hogy nem máshol van lakásotok.
Erre csak vigyorogva megvonta a vállát.
- Ezek szerint ki szeretnél menni a Central Parkba?
- Természetesen igen.
- Ostoba kérdés volt –ismerte be- Akkor nem néznéd a Park oldalát.
- Pontosan –mosolyogtam- Ne segítsek?
- Ne! Te csak ülj ott a formás kis fenekeden és nézegesd azokat a látnivalókat, amiket mindenképp beterveztél az elkövetkezendő napokra.
Nem kellett még egyszer kérnie, örömmel tettem. Miközben ő főzött, én elégedetten diktáltam neki a terveimet. Ő hümmögve, mosolyogva hallgatta.
Mikor kijelentette, hogy kész az ebéd, bekötötte a szememet az egyik nyakkendőjével és felkapott a karjaiba. Pár perc elteltével letett egy székre, majd a fülembe sustorogta, hogy várjak még egy percet.
Magamban számoltam a másodperceket- ötvenkilenc elteltével hideg ujjak simogatását éreztem meg az arcomon, majd azt is, hogy Anthony kioldja a nyakkendőt a szemem elől.
Lenyűgözött a látvány. Az épület tetején voltunk, előttünk pedig elterült az egész Central Park. A fák zöldelltek, halványan láttam egy tavat is… Elvarázsolt.
- Na, tetszik?
- Ez még kérdés, Édes? –vigyorogtam fel rá, majd a nyakába csimpaszkodtam- Szeretlek!
Elmosolyodott, majd szorosan magához vont és megcsókolt.

Nem is kell mondanom, hogy az ebéd elfogyasztása kétszer tovább tartott, mint bármely másik napon. Sokkal jobban megrágtam a falatokat, szinte oda se figyeltem Anthony szavaira. Pedig megállás nélkül mondta. Jó volt hallgatni a mély, boldog hangját, de a tudatomig mégsem jutottak el a szavai.
- Figyelsz te rám?
- Öhm… persze –válaszoltam- Mit is mondtál az előbb?
- Képzelem, hogy mennyire figyelhetsz –tekerte a fejét, de a szeme mosolygott- Csak arra kértelek meg, hogy majd menjünk el vásárolni. Esme-nek. Valami… különlegesre gondoltam. De nem tudom, hogy mit lehetne…
- Majd körbejárjuk a várost és keresünk valamit. Születésnapja lesz, vagy…
- Nyáron tartjuk a születésnapját, igen –bólogatott.
- Majd kigondoljuk, hogy mi legyen. Biztos találunk valamit –bíztattam- Mióta…keresgélsz?
- Fél éve.
- Oh… Hát, ne keseredj el –bíztattam- Velem talán nagyobb szerencséd lesz.

Másnap a boltokat bújtuk. A délelőtt villámgyorsan hussant el, azon kaptam magam, hogy Anthony étellel töm.
- Nem vagyok éhes! –dörrentem rá- Ettem egy órával ezelőtt. Nem értem, hogy miért kell állandóan tömni. Ha éhes vagyok, eszek. Ha nem, akkor pedig nem esik jól az étel. Kérlek, ezen ne vesszünk össze. A családom már megértette, nem hiszem el, hogy te nem vagy képes az agyadba vésni!
- Bocs –motyogta fojtott hangon, majd kissé sértődött, mégis sajnálkozó tekintetét rám emelte. Hangosan fújtam ki a tüdőmből kiáramló levegőt, majd nyúzottan lehunytam a szemeimet.
- Sajnálom. Ha előjön ez a téma, mindig ideges leszek –vallottam be- Régen… az anorexiás kislánynak hittek. Egy… négy évvel ezelőtt. Meglehetősen vékony voltam. Pszichológushoz járattak, még az emésztésemet is megvizsgáltatták. A pszichológus végül kijelentette, hál’ Isten, hogy nem küzdök evészavarokkal. Egyszerűen csak túl sokat nőttem abban az időszakban és a szervezetemnek még nem volt ideje arra, hogy kiegyenlítse a viszonyokat a szervezetemben. Abban az időszakban tömtek engem, óránként óriási tányér ételeket küzdöttek le a torkomon. Akkor… megutáltam enni. A végén már hányingerrel ültem le az asztalhoz, előhozták, hogy bulémiás vagyok. Nos, így utólag visszagondolva eléggé röhejes.
- Az –ismerte el, majd megszorította a kezemet. Mosolygott.
- Abban az időszakban boxoltam a legtöbbet. Kiadni a felesleges dühöt, amit a családom gerjesztett bennem… El lehetett volna fújni, mégis sorra nyertem meg a versenyeket. Nos… akkor lerakódott rám egy kis izom, utána pedig már jött a hús is. A zsír szerencsére csak minimálisan, pont annyi, amennyire a szervezetemnek szüksége van.
- Tökéletesen nézel ki, Babám –bókolt- De… ne sértődj meg, tényleg ne… De tényleg nem kérsz semmit? Ételre célzok.
- Egy kis fagyit szívesen megennék –vallottam be pironkodva, mire ő egy óriási csókot nyomott az arcomra.
- Hozom. Azonnal.
Percekkel később tényleg visszatért, én pedig tehetetlenül szemléltem az óriási tálat.
- Remélem te sem gondoltad, hogy ezt mind megeszem. Fizikai képtelenség!
- Annyit kanalazol be belőle, amennyi jól esik –simogatta meg az arcomat- Egy falattal sem többet.
- Pazarlás –fintorogtam- Egy boxban ülünk. Miért vagy olyan messze tőlem?
- Azt hittem, hogy zavar, ha evés közben melletted vagyok.
- Hülye –forgattam meg a szemeimet- Az vagy. Na, fél másodperced van hozzám simulni!
Felnevetett, majd átcsusszant az én oldalamra és átkarolta a csípőmet. Állát a vállamra hajtotta, halkan susmorgott a fülembe, míg evett.
- Azok a férfiak a túloldalon… szembe velünk. Egy kicsit jobbra. Igen, ott –kuncogta- Nos, ők végig téged néztek. Már forr az agyvizem.
- Üsd le őket –vontam meg a vállamat közönyösen, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám.
- Komolyan? –kérdezett vissza lelkesen, majd éreztem, hogy távolabb siklik tőlem. Már készült felállni.
- Nem –intettem le, majd a combjára simítottam a tenyeremet.
- Ez… beindít, bébi –vallotta be- Ráadásul az ajkadat harapdálod.
- Miért, mi van akkor?
- Az mindig… felcsigáz.
- Miért nem mondtad eddig? Gyakrabban tettem volna –vigyorogtam bájosan, majd az arcomat a nyakhajlatába fúrtam.
- Gonosz vagy, Édesem –éreztem, hogy remeg a mellkasa. Kuncogott. Ez még nagyobb mosolyra derített. Végül egy ártatlan csókot nyomtam a kulcscsontjára, majd elhúzódva tőle újabb kanál fagylaltot merítettem a számba.

Késő délután már fáradt voltam. Fájt a lábam, arra vágytam, hogy kiáztathassam magam a laskásban lévő pezsgőfürdőben, majd… hát, úgy gondoltam, majd eldől, hogy mi lesz este.
- Oda még nézzünk be, aztán menjünk –mondtam- Alice javasolta, hogy egy antikváriumba nézzünk be. Ő pedig mindig megmondja a tutit! Na, ne kéresd magad, kérlek.
- Inkább menjünk –könyörögte- Van… egy tökéletes ötletem estére, biztosan elnyeri a tetszésedet.
- Hadd hallom!
Elvigyorodott, majd a fülemhez hajolva sutyorogni kezdett:
- Úgy terveztem, hogy ledöntelek az ágyra. Lesimogatom rólad az összes ruhát, majd a kezem nyomán végigvezetem az ajkaimat is. Hideg kényeztetés… tudom, hogy imádod. Azután…
Nos igen, vázolni kezdte az egész esti programot. Nem is kell mondanom, bizseregni kezdtem a gondolatra is.
- Először bemegyünk ide, után pedig mehetünk a lakásba –mosolyogtam rá, mire egy apró ajakbiggyesztés után összekulcsolta az ujjainkat. Kivert kutya szemekkel nézett az üzlet felé, majd sóhajtott egy aprót. Tudtam, hogy nyert ügyem van.
Az üzletben a tipikus régi könyvek illata uralkodott. Abból rengeteg volt, végig több méteren keresztül, elképesztő magasságig felnyúlva. A tárgyak javarészt középen voltak felhalmozva, abból sem volt kevés. Sőt… Képtelenség volt, hogy itt megtaláljuk a megfelelő ajándékot. Ahhoz óriási szerencsére volna szükségünk.
Úgy éreztem, hogy ebben az esetben igazán érvényesül a tű-szénakazal esete.
Különváltunk Edmundal, külön folytattunk keresést. Ő a bútorokat, tárgyakat böngészte át, én pedig maradtam a könyveknél. Noha többször elmerengve néztem egy gyönyörű ékszerdobozt. Egyszerű fából faragott volt, gyönyörű virágmintával végigfuttatva. Az ujjaim végkövették a domborulatait, majd vágyakozóan felsóhajtottam. A felső lapján kövekkel is díszítve volt a doboz, úgy éreztem, hogy ezek valami meglehetősen értékes drágakövek lehettek. Az árára pillantva egy pillanatra szinte megszédültem. Nos… nem tudtam, hogy ez az ékszerdoboz Marie Antoinette királynő tulajdona volt, vagy tényleg az előbbi állításom az igaz. Esetleg mindkettő. Elképzelhető volt, ugyanis az ára tényleg csillagászati volt. Legalábbis az én szememmel nézve.
Nem is csodáltam, hogy a doboz egy külön kis fél-vitrinbe volt helyezve. Üveggel volt körülvéve, de a bútor első lapját leválasztották, így a látogatók kedvükre nézegethették, simíthattak végig a benne elhelyezett tárgyakon.
Végül a szívem szakadt meg, de visszatántorogtam a könyvekhez. Többször nézegettem végig őket, de a rengeteg polcok egyikén sem találtam kedvemre valót. Visszamentem a tulaj pultja mellé, remélve, hogy Anthony már ott vár engem. Nos, nem így volt. Még a feje búbját sem véltem felfedezni a sorok között, pedig még lábujjhegyre állva is nyújtóztattam a nyakamat. Végül leültem az egyik közeli székre, remélve, hogy ez nem antik bútor. Bizonyára nem volt az, tiszta, sötét bőr borította, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy drágább kerti bútor.
Miközben vártam, nézegettem. A közelemben lévő dolgokat tizedesen átvizsgáltam. Kiszúrtam egy teljesen elzárt, bőrkötéses könyvet a pult mögött. Felpattantam a székről, majd gyors lépteimmel odasiettem. Tippem sem volt, hogy miért, de éreztem, hogy azt meg kell néznem.
- Elnézést –szóltam a pult mögött ücsörgő hölgynek, aki azonnal fel is pattant- Azt a könyvet szeretném megtekinteni.
- Eléggé értékes darab –mondta, majd kiemelte a szekrényből- William Shakespeare Rómeó és Júlia. Bőrkötéses, a sarkainál aranyozott fedés. A fedőlapot aranyozott minta díszíti. Az átfogó csat ugyancsak aranyozott. Első kiadás, az író aláírásával. Az első oldalon egy ajánlás is van írva. Egy bizonyos Esme Anne Plattnak címezve, az édesanyjától. Egy idézettel a műből. Ezeket a szavakat Júlia ejtette ki a műben.
Felcsaptam az első oldalon, majd az ujjaimat végigfuttattam a sorokon.

„Semmire sem esküdj:
Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,
Bálványképemre, az én Istenemre
S hiszek tebenned.”

- Anthony! –szóltam, majd továbbra is meredten bámultam a könyv sárgás lapjait- Kérlek, gyere ide.
- Jövök –mondta, majd hallottam is magam mögött a lépteit.
- Mit is mondtál… Hogyan hívták Esme felmenőit?
- Volt egy ugyancsak Esme. Esme Anne Platt. Később Esme Anne Evenson.
- Azt hiszem… Megtaláltuk az ajándékot –motyogtam közelebb húzva a könyvhöz- Nézd!
Végigolvasta a sorokat, ajkai elnyíltak, szemei elkerekedtek. Végül csak ennyit tudott mondani:
- Elvisszük!
- De Uram…
- Esme egyik felmenője, akik az ezerkilencszázas évek elején élt, kapott egy ilyen könyvet. Erről tud Anya. Neki… eléggé szörnyű sorsa volt A szülei hozzá kényszerítették Mr. Evensonhoz. Jó, igazából nem kellett lökdösni az oltárhoz, de Esme nem volt boldog a házasság miatt. Az édesanyja ajándékozta neki ezt a könyvet. Akkoriban… azt hiszem Ohio volt hely, ahol laktak. Szerintem az Édesanyja remélte, hogy a lánya oly’ szerelmes lesz, mint a könyvben Júlia. De végül… hát, nem így lett.
Bólintottam egyet, és reméltem, hogy otthon még folytatni fogja a mesélést. Eléggé… lenyűgözött ez a szívszorító történet. Legalábbis az a kis darabka, amit elmondott belőle.
- De Uram, ez a könyv rettentően drága.
- Valami papírba be tudná csomagolni? Isten ments, hogy bármi baja legyen!
Anthony elvigyorodott, a hölgy pedig tátogva bólintott egyet. Majd hozzám fordult, a karjaiba vont és a szemembe nézve idézett a műből:
- „Az áldott holdra esküszöm, kisasszony, / Mely a gyümölcsfákat ezüstözi.”
Elmosolyodtam, majd csillogó szemekkel elmormoltam Júlia válaszát:
- „Ne arra esküdj, a hold változékony, / Havonta másul az körös futásán, / Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.”

Egy csókot lehelt az ajkaimra, majd szorosan magához ölelt.
- Meg sem lepődök, hogy kívülről fújod –jegyeztem meg halkan nevetve, mire ragyogó íriszeit rám emelte.
- Én viszont meglepődtem –vallotta be.
- Oh, szóval ennyire műveletlennek tartasz? Micsoda sértés!
- Egy szóval sem mondtam –tiltakozott- Csak… meglepődtem, hogy tökéletesen tudod. Ez… furcsa nekem. Ismersz. Nem akartalak megsérteni, Édesem.
- Csak vicceltem –vontam meg a vállamat- De megkönnyebbülés számomra, hogy ilyen gyorsan bocsánatot kérsz minden apróságért.
Csibészesen elvigyorodtam, mire ő jókedvűen tekerte a fejét. Az eladó pedig elbűvölt mosollyal figyelt minket.

A Central Parkos kirándulásunkat megismételtük. Újra a Sheep Meadow puha rétjén kötöttünk ki. A fűben ücsörögve figyeltük a tőlünk pár méterre elterülő tavat és a rajta csónakázó fiatalokat.
Egyszerűen… jó volt csak ülni Anthonyval. Élvezni a csendet, hozzábújni. Belélegezni az illatát, csókokat lopni tőle. Felfigyelni a gyakorta szaladgáló mókusokra, babrálni hideg ujjait… Maga az, hogy Vele lehettem itt, varázslatossá tette a helyet.
A szobrok bámulása rengeteg időt vett el a délelőttből. Edmund természetesen rengeteg adatot osztott meg velem az egyes szobrokkal kapcsolatban. Sejtelmem sem volt, hogy honnan tudhat ennyi mindent.
Azért az Alíz szobornál én sem hazudtoltam meg magamat. Bőven meséltem neki a lánykáról. A gombán ülve, a macskájával együtt örökítették meg.
- Tudod, hogy mi a különbség a holló és az íróasztal között? –kérdeztem nevetve, idézve Kalapos gyakran felemlegetett szavait. Ő is felkacagott, majd átkarolta a hasamat és továbbra is a szobrot bámulta. Az állát a vállamon támasztotta, éreztem a leheletét az arcomra áramlani.
- Olyan jó lenne, ha én is az álmaim országában élhetnék. Veled lennék. Egy házban, amit kényünk-kedvünk szerint alakítgathatnánk. Lehetnének… cukorból a falak…
- Ennek erősen Jancsi és Juliska feelingje van.
- Illúzióromboló vagy. De ha már így félbeszakítottál… van más ötleted?
- Nincs, nincs! Téged szeretnélek hallgatni –mosolyogtam rá- Folytasd, kérlek!
- Hát jó –mondta- Lenne két lurkónk. Két kislány, lehetőleg ikrek. Olyan szőke, göndör tincsekkel, mint a tieid. A te gyönyörű, csillogó szemeiddel néznék a nagyvilágot. Minden tökéletes lenne. Boldogok lennénk, minden este felengednénk egy kívánságlámpást, természetesen csak azután, hogy szerelmeskedtünk egy istenit az óriási franciaágyunkban… Nem lennének féltékeny exek, vágyakozó osztálytársak… Csak mi négyen. Csak a boldogság, csak a jó… Az lenne a legfontosabb, hogy veled legyek. A többi már nem is érdekel, nem fontos, igazából. Veled még egy vulkán tetején is élnék, az lenne a fontos, hogy együtt vagyunk. Hogy szeretsz…
- Tényleg… erre vágysz? –kérdeztem halk hangon, döbbenten. Az öröm majd’ szétfeszített.
- Másra nem –vallotta be, majd elmosolyodott- Tudod, hogy mi a legrosszabb rémálmom? Az, hogy te… te elfelejtesz engem, nem törődsz velem… és visszamész Michael-höz. Tudom, hogy ez…
- Képtelenség!
- Tudom, vagyis remélem. Csak… érted! Attól félek, hogy elmész és én egyedül maradok. Még ha veszekszünk is, remélem mindig tudod, hogy én tényleg, igazán szeretlek téged, Bessie!
- Én is téged, Thony.
Sétáltunk. Csendben, egymáshoz bújva, boldogan.
- Azért belekötnék én ebbe az álomképbe –jegyeztem meg.
- Mi a kivetnivaló?
- Egy fiú és egy lány. Mindenképp. Ebből nem engedek –vigyorogtam- Ugyan olyan kis lurkó, mint te. Ez az én vágyálmom. Te, egy kicsi te, én és egy kicsi én.
Felnevetett, egy csókot nyomott a hajamba. Ezt beleegyezésnek vettem.
A padon ücsörögve Anthony ölébe vetettem a lábaimat, a hátamat pedig a pad karfájának döntöttem.
- Eljövök New Yorkba. Egyszer egy életben. Erre nem süt ki a Nap! Ez… olyan igazságtalan!
- Még eljövünk –vigyorogta- Akkor talán jó idő lesz. Alice megjósolta előre, hogy nem nézünk valami fényes időjárás elé.
- Legalább nem olvad le rólam a ruha.
- Pedig díjaznám.
- Egy forgalmas utcán, teli perverz faszikkal? –vontam fel a szemöldökömet- Tényleg?
- Korai kijelentés volt. Visszavonom.
Elvigyorodtam, minek következtében az ő arcára is mosoly kúszott.
- Tetszett a tegnap esti Broadway. Mindig is látni akartam itt a West Side Storyt. Na jó, nem konkrétan itt, ugyanis eddig csak egy távoli álom volt, hogy bejussak a Broadwayre. Nem akarom tudni, hogy honnan van a családodnak ilyen jó kapcsolatai… Biztos valami piszkos, fekete ügyek.
- Igen. Tudod, titkon én vagyok a drogbáró –suttogta komikusan, mire összeesküvőként közelebb hajoltam az arcához.
- Ezt elbuktuk, Rómeóm. Én vagyok a rád vadászó rendőrfőnök leánya. Oh, most mi lesz?
- Megszöktetlek, elveszlek. Mi lenne? –vigyorogta, mire halkan felnevettem- Nézd csak, ki jön ott!
- El. Sem. Hiszem. –tagoltam a szavakat, majd felpattantam- Elhagylak, Anthony.
- Örökre?
- Öt perc és jövök –válaszoltam majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
A jól ismert férfi elé siettem. A kezeit zsebre tette, az ingjébe bele-belekapott a szél, a haja meglehetősen rendezetlenül állt. A szeme alatt szürke táskák ültek, úgy tűnt, már jó ideje nem aludt rendesen. Felemelte a fejét, komor tekintetét körbejáratta a parkon. Barna szemei végül rajtam állapodtak meg, ajkai halványan elnyíltak.
- Bessie! –szólított meg, majd döbbenten lépett közelebb hozzám.
- Josh! –mosolyogtam rá- Milyen rég nem láttalak! Hogy ’s mint? Milyen itt lakni?
- Te is itt vagy, mondd meg te –vonta meg a vállát- Amúgy… velem nincs semmi különös. Kicsit ki vagyok. De… jól leszek.
- Nagyon remélem, Josh –mondtam- Nem ülünk le? Eléggé… Na jó, kimondom kerek perec: szörnyen nézel ki!
- Egyet kell, hogy értsek –válaszolta, majd a legközelebbi padra huppant le. Leültem mellé- Kivel vagy itt?
- Edmund.
- Kivel mással!? –tekerte a fejét- Ostoba kérdés volt, ez magától értetődő.
- Azt hitted, hogy Nellie is eljött? –kérdeztem, mire megrázta a fejét- Kérlek, könyörgök, Josh. Ne hazudj nekem!
- Igen, azt reméltem, hogy megmagyarázza a dolgokat.
- Az is jó, ha én teszem meg ezt helyette?
Bólintott egyet, majd gyászosan lehajtotta a fejét. Megszorítottam az ölében nyugvó kezét.
- Azt hiszem… azt tudod, hogy Jacob megcsókolta. Nos. Nellie rettentő boldog volt aznap, hála neked, természetesen. Reményt adtál neki, hogy újra lehet boldog. Aztán Jacob belerondított a képbe, lekapta a húgomat. Nellie nem akarta ezt, utána óriási balhét rendezett. Őt okolja, amiért elveszített téged. Jacob pedig szereti őt. Igazából… Nellie nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több fajtája is van. Még nem tapasztalta meg, hogy milyen, ha többen táplálnak felé gyengéd érzelmeket. Nem tudja kezelni. Te vagy illetve voltál neki az igazi, a nagy Ő, az a pasi, akiről egész nap csak áradozott. Szerintem nem hazudok, ha kijelentem, hogy még mindig szeret téged. Nem tudom, hogy te mit érzel, mit gondolsz és mit szeretnél tenni… Nem akarok semmit javasolni, tenni vagy ezen kívül mondani. Úgy érzem, hogy amit kellett, elmondtam. Nem foglak fölös tényekkel traktálni. Nellie nincs jó állapotban, ahogy te sem. És őszintén szólva… kiidegel engem. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Szinte menekülök otthonról. Szívesen ott lennék vele, hogy segítsek neki túljutni ezen az időszakon… de néha úgy érzem, hogy nem akar kilábalni ebből az állapotból. Túl sok mindenen ment keresztül rövid idő alatt. Egy terhesség, spontán vetélés, szakítás… Ez túl nagy teher neki. Annyira… érzékeny lelkű és ízig-vérig álmodozó. Az ellentétem. Így… nem is teljesen tudom beleélni magam a helyzetébe. Menekülök a problémák elől. Azért is vagyok itt. Ráadásul már megint össze-vissza fecsegtem.
- Bessie –szólított meg, majd keserves pillantással vizsgálta az arcomat- Értem már, hogy Edmund Cullen miért szeretett beléd.
Elpirultam. Ezt mégis hogy érti?
- Nem érted, igaz? –kérdezte, mire egy határozott nem volt a válaszom- Eleinte kissé visszataszítónak gondoltam a természetedet. Egy olyan lánynak képzeltelek, aki fent hordja az orrát, mert ilyen díjat nyert, olyan versenyen lett első… De tippem sem volt, hogy miért mentél ezekre a sportversenyekre. Úgy gondoltam, hogy azért, hogy dicsekedhess velük. Rájöttem már rég, hogy ez nem így van. Egyszerűen… meg kell védened magadat, kell a kikapcsolódás neked. Annyi minden zúdul a nyakadba. Az Édesapád hiánya… Nellie rengeteget mesélt arról, hogy milyen nehezen viseled. Az Édesanyád új kapcsolata… Igazából fejet hajtok előtted, amiért képes voltál túllépni az érzéseiden, hogy Anyukád boldog legyen. És itt van Nellie. Nem bírom felfogni, hogy hogyan vagy képes ennyi érzést magadban tartani. Nem csak a tiédet, hanem az övét is. Én… ettől a pár érzéstől is ki vagyok bukva. Irtóra hiányzik, szeretem… De túl nagyot csalódtam, még ha nem is az ő hibájából. Neked itt van Cullen, mint egy mentő öv… De én nem tudom, hogy mit tegyek, Bessie.
- Én sem –vallottam be- Nekem sincs rá ötletem.
Elhallgattunk. Részben még mindig a szavait emésztettem, amivel engem elemzett. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben tisztel engem. Az pedig, hogy mesélt az érzéseiről, arról árulkodik, hogy bízik is bennem. Ez még inkább arra sarkallt, hogy valahogyan segítsek neki. De nem jutott eszembe más, csak…
- Várj. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, meg ilyenek. Én pedig azt mondom, hogy kell idő ahhoz, hogy átgondolhass mindent, amit érzel. Kell idő ahhoz, hogy tisztán lásd magadat és Őt. Hogy el tudd dönteni, hogy mihez kezdesz. Nellie várni fog rád, ebben biztos lehetsz. Most pedig viszlát, Josh Hartney.
Felálltam a padról, egy apró mosoly eresztettem meg felé, majd hátat fordítottam neki és elindultam a távolba meredő kedvesem felé.
- Várj! –szólt Josh, mire visszafordultam felé- Bessie, én… nagyon köszönök mindent.
- Nincs mit. Vigyázz magadra.
- Te is, Bessie… te is.

Utolsó újra kiültünk a tetőre. Kissé hidegebbre váltott az idő, így egy vastag pokrócba burkolózva gubóztam be Anthony ölébe.
- El kell ismerned, hogy a Metropolitan Művészeti Múzeum kivételes hely!
- Elismerem –mosolyogtam- De akkor is tudod, hogy mi tetszett a legjobban.
- Nem is értem, hogyan legyen ennyire beleszeretni egy parkba!
- Ezt úgy mondtad, mint egy káromkodást! –szóltam rá- A Brooklyn-hídról mesés képeket késztettünk. Alig várom, hogy előhívjam őket otthon!
- A New York Aquarium is szép volt –jegyezte meg- Nem hiába ez az USA legrégebben működő akváriuma.
- Cukik voltak a delfinek! –próbáltam utánozni az ő hangját, mire játékosan belecsípett az oldalamba- Hé!
- Figyelj, Bessie… Eljegyezhetlek? Vagyis… hozzám jössz feleségül?
Mindezt úgy hadarta, hogy alig értettem. A mosoly lelankadt az arcomról, megdöbbenve néztem rá. Ő az ujjait tördelte, kétségbeesett tekintettel vizsgálgatott.
Nem értettem, hogy a delfinekből hogyan jön az eljegyzés. Nem tudtam mit válaszolni.

Otthon az első utam Nellie szobájába vezetett. A bőröndömet csak ledobtam a szobám közepére, azonnal rohantam át a húgomhoz.
Miután kifaggatott az egész nyaralásról, megelégedve bólintott. Majd elismerte, hogy tényleg jól telt ez a pár nap, nem is várt mást. Nos… természetesen a joshos részt körülményesen kihagytam a történetből.
- Megkérte a kezemet! –sikkantottam pár perc elteltével, mire ő kiejtette az éppen hajtogatott pólóját.
- Hogy mi? –kérdezte döbbenten, majd lehuppant mellém az ágyra- És? Hol a gyűrű?
- Sehol. Még… nem válaszoltam neki.
- Mi? Vagyis miért?
- Nem tudom, hogy mit tegyek. Iszonyatosan gyors ez nekem! Tizennyolc múltam, az Isten szerelmére! Fiatal vagyok én még az ilyesfajta elkötelezettséghez. De… igazából vágyok rá, hogy igent mondjak neki. Áh!
- Akkor miért nem teszed?
- Nem tudom. A szívem hadakozik az agyammal –ingattam a fejemet- Látnod kellett volna a csalódott arcát. Annyira megsajnáltam. De… nem tudom, ezt még át kell gondolnom.
- Másként viselkedik veled?
- Nem, dehogy –vágtam rá azonnal- Ugyan úgy szeret, mint a kérdés feltevése előtt. Én is ugyan úgy érzem magam a közelében, nem vagyok zavarban, vagy ilyesmi… Annyira szeretem, hogy ezt szavakkal leírni sem lehet… Szerintem igent fogok neki mondani!
Izgatottan felsikkantott, tapsikolni kezdett, majd szorosan, vigyorogva magához ölelt. A nyakamba kántálta a gratulációját, majd kijelentette, hogy ezt meg kell ünnepelni. Így elengedett, kiszaladt a szobából, valószínűleg egy nagy bödön fagylaltért rohant íly hevesen.
Örültem, hogy legalább őt boldoggá tehettem. Abba viszont nem akartam belegondolni, hogy hány álmatlan éjszakát okoztam magamnak és Anthonynak egyaránt.