20. fejezet
(Bessie)
(Bessie)
Anya kijelentette, hogy ideje kimozdulnom. A szörnyű állapotom már több napja ment, alig léptem ki a házból. Persze iskolába mentem, de szívem szerint inkább a szobámban töltöttem volna azt a pár órát is. Ezért Anya elzavart. Részben megértettem. Nellie ajánlkozott is, hogy eljön velem, de én visszautasítottam. Magányra volt szükségem, hogy átértékeljem a dolgokat. Thony naponta háromszor hívott, néha még többször is. Az üzeneteim is tőle érkeztek. Meg sem nyitottam őket, csak töröltem. Tudtam, hogy az befolyásolna a döntésemben, amin most rengeteg múlt…
Michael ezzel ellentétben nem vette fel a telefonját. Néha visszahívott, akkor beszélgettünk pár percet, aztán sürgős ügyre hivatkozva bontotta a hívást…
Ezek után persze még rosszabb állapotba kerültem. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit is tehetnék, most mi is lenne jó…
Végül egy kávézóban kötöttem ki. Tíz-tizenöt percet ültem ott, és megettem egy muffint. Az ablakból a parkot nézegettem. Halkan sóhajtottam egyet, majd elvitelre kértem egy nagy adag forrócsokit is, és fizettem. A park egy padján kötöttem ki. Jót tett nekem ez a hideg levegő, kitisztult tőle az agyam. Élveztem, hogy végre önmagam lehetek. Magam mögött hagytam a gondjaimat, és csak figyeltem a körülöttem lévő világot. A gyerekek boldog kacaja a fülemben csengett, a látványuk mosolyt csalt az arcomra. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt csemeteként… de valahogy nem kúszott kép a szemeim elé. Egy-egy jelenet beugrott, de semmi fontos dolgot nem tartalmaztak. A régi lakásunk képe kisgyermeki szemmel, karácsonyfa, Anya mosolya…
A hideg fuvallat miatt a hajam az arcomban kötött ki. Fél kézzel söpörtem ki a szőke tincseimet onnan, és kortyoltam egyet az italomból.
- Beszélhetnénk?
Halkan sikkantottam, majd jobbra kaptam a fejemet. Észre sem vettem, hogy valaki leült mellém. Az pedig még nagyobb riadalmat okozott, hogy Edmund az a személy…
- Igen. –bólintottam, és kissé felé fordultam.
- Könyörgök neked, hogy ne tedd ezt velem. –sóhajtott.
- Edmund…
- Miért nem tudsz nekem egy esélyt adni? –nyögött- Miért nem érdemlek meg ennyit?
- Meg kell értened…
- Igen, hallottam már. Barátod van. Nagyon nyomós indok, mondhatom. –hangjából csak úgy csöpögött a gúny- És mondd, mikor beszéltetek utoljára? Mikor láttad legutóbb?
- Kölcsönösen bántjuk egymást. Talán jobb lenne, ha többet nem lépnénk kapcsolatba.
- Nem. Nem hagyom elveszni ezt a dolgot. Te vagy az első és egyetlen, aki tényleg, igazán megdobogtatta a szívemet. Nem akarlak elveszíteni, Bessie.
- De nincs más választásod! Van egy barátom, aki már több, mint egy éve velem van. Aki nem hagyott el.
- Én sem hagynálak el.
- Ne vágj a szavaimba! –szóltam hangosan, dühösen- Ez a kapcsolat kettőnk között csak egy félrelépés volt. Egy testi vonzalmon alapuló hiba.
- Én nem így gondolom. Igaz, hogy rendben megy köztünk a kémia, de az csak egy apró tény. Mert érezned kell, Bessie. Tudnod kell, hogy én nem csak úgy gondolok rád, mint egy nőre, akit… akit… bocsánat a kifejezésért: dugni lehet.
Láttam az arcán a fintort, amit a szó okozott neki. Tudtam, hogy távol áll tőle az ilyesfajta beszéd, nehéz is volt kimondania.
- Miért nem adsz esélyt, hogy igazán megismerhesselek? –kérdezte sóhajtva- Mert ez nem te vagy. Egy szögecses álarc van rajtad, ami megóv a sérelmektől. Tudom, hogy már vagy, mint amit mutatsz.
- Nem érdemes megismerned. Ez csak egy fellángolás benned.
- Mert te biztosan tudod, igaz? Bizonyára te tisztában vagy vele, hogy mit érzek, jobban mint én… Teljesen érthető. –tekerte a fejét- Nem lehet megértetni veled, hogy ez több?!
- Nem! Nem lehet megértetni! Mert én csak egy lotyó vagyok, aki csalja a barátját, aki alig beszél a szerelmével, akinek egy ilyen pasi az álma, mint te! És mielőtt még felhoznád, hogy mi volt az utolsó pár szavam, nem direkt mondtam ki. –dühös voltam, és jelenleg átkoztam is magamat azért, mert tényleg kimondtam, amit gondolok- Nem akarom neked megmutatni, hogy milyen vagyok igazából. Mert nem is igazán vagy rá kíváncsi. Neked az a csaj kell, aki általában vagyok, Thony. Nem akarod megtudni, hogy miként viselkedek, amikor nem vagyok vidám, amikor egyedül vagyok!
- És te ezt honnan tudod?
- Egyszerűen csak tudom. Mert ennyire már ismerlek, Thony. –sóhajtottam.
- Nem, Bessie. –simított végig a kezemen- Higgy nekem.
- De nem akarok, értsd már meg! –kiáltottam rá.
- Szeretlek, Bessie.
- Hagyd már abba! Te nem engem akarsz, te egy tökéletes bábot szeretnél, akit irányítani lehet, akinek megszabhatod, hogy meddig mehet el!
Végül felállt. Már remegtem. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől. A kicsordulni készülő könnyeim visszafojtása okozta tán, vagy talán a düh… Esetleg a hazugság…
- Azt hittem, hogy te más vagy, mint a többiek…
Halk suttogását alig hallotta meg a fülem. A halántékom lüktetett, de a szemem sarkából láttam, hogy hátat fordít és elsétál.
Ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy rá kell ordítanom, és a bocsánatáért esedeznem. Hogy a nyakába kell ugranom, és a végkimerülésig csókolnom… Hogy soha többé el nem engednem, végig mellette lennem… Hogy elmondanom neki az igazat, soha többé nem hazudnom neki… Hogy szeretnem.
Végül nem tettem. Csak néztem, ahogy beül a kocsijába, és éreztem, ahogy az arcomat végigszántotta egy könnycseppem.
~
Másnap sem változott sokat a helyzet. Talán csak annyiban, hogy Thony és én most nem szóltunk egymáshoz. Szinte észre sem vettük a másikat. Ez rettentően rosszul esett, de nem tettem érte semmit… képtelen voltam rá.
Mondjuk egyre kényelmetlenebbé vált, amikor ebéd közben a Cullen-asztalnál kötöttem ki. Jasper és Emmett ragaszkodott hozzá. Nekem pedig nem volt elég erőm tiltakozni. Alice próbált egy életvidám beszélgetést kezdeményezni velem, de mikor látta, hogy nem vagyok kapható erre, akkor inkább hagyta.
- Mi a baj? –kérdezte Jasper. Valószínűleg látta a keserű arckifejezésemet…
- Nem fontos.
Ekkor jött el az a pillanat, hogy Anthony felhorkant. Ráemeltem a pillantásomat, és ugyan azt az érzést láttam rajta is, mint ami bennem uralkodott. Végül megrázta a fejét és felpattant. Nem is mondott semmit, csak elment. Én pedig inkább az ásványvizemet kezdtem el nézegetni. Éreztem magamon a többiek pillantását. Tudtam, hogy magyarázatot akarnak. De mégse kérdeztek. Azt hiszem jobb is volt így.
- Szeretnék beszélni veled.
Jasper szavaira kaptam fel a fejemet. Eddig is érzékeltem, hogy a többiek beszélgetnek egymással, de mivel egyikük sem szólt közvetlenül hozzám, inkább nem is figyeltem rájuk.
- Rendben.
- Mehetünk most, vagy? –kérdezte.
- Csak egy testnevelésem lesz még. Előszeretettel lógom most el.
- Akkor jó. Majd Carlisle leigazolja. –mondta.
Pár perc elteltével már az autójában ültünk. Ápol volt a kocsi. Egyaránt kívülről, egyaránt belülről. A bőr karosszérián egyetlen karcolás sem volt, ahogy a fényezésen sem. Hihetetlen…
- Hova megyünk?
- Hozzánk. Úgy gondoltam, hogy ott nem lenne egy zavaró tényező sem.
Egyet értettem vele.
Jasper és Alice szobája harmonikus volt. Látszott, hogy Alice ügyelt arra, hogy Jasper-nek is tetsszen. Az egymással szemben lévő fotelokba telepedtünk le, miután Jazz hozott fel nekem egy üveg üdítőt. Úgy gondolta, hogy majd úgyis megszomjazok, és így legalább nem kell majd megszakítanunk a beszélgetést.
- Arra lennék kíváncsi, hogy miért vagytok ilyenek Edmunddal. –vágott bele.
- Te sosem kertelsz? –kérdeztem akadozva, döbbenten.
- Nem szokásom. –mosolyodott el.
- Akkor… azt hiszem nekem sem kellene ezt tennem… –sóhajtottam- Lefeküdtünk.
Pár percig csak ültünk. Szinte tapintható volt a megdöbbenése, de legalább kezelte. Ezt díjaztam. Nem kezdett el kérdezősködni, hogy tényleg megtörtént-e, vagy ilyesmi…
- Te elvetted Edmund szüzességét… nagyon sokat jelenthetsz számára. –jelentette ki végül, minden érzelemkinyilvánítás nélkül.
Most az enyém volt a megdöbbenés joga. Nos… én nem tudtam ilyen jól kezelni. Thony még… szűz volt!? A tenyerembe temettem az arcomat, és visszafojtottam a sikkantásomat. Jézus…Úr…Isten! Kirázott a hideg, mikor tudatosult bennem, hogy mit is tettem… Ez…
- Azt a… szörnyű vagyok.
- Te nem is tudtad, hogy…
- Nem! –válaszoltam nyökögve- Tudod, mikor letepert nem az jutott eszembe először, hogy még szűz lenne… Annyira….rutinos volt. Ez… még egy ok, amiért nem szabadott volna megtennünk…
- Addig értem, hogy lefeküdtetek. De most miért vagytok ilyen kapcsolatban?
- Mert Thony szeret. Én pedig visszautasítottam… és nem úgy sikerült a tegnap, ahogy azt terveztem. Összefutottunk Edmunddal, és egy kicsit összekaptunk.
- Mi volt a vita tárgya?
- Az, hogy nem engedem közel magamhoz. És mennyire igaza van…
- De miért teszed ezt?
- Mert van egy barátom, aki… aki mostanában nem is figyel rám, de ez nem ide tartozik. Edmund szeret, és… azt hiszem én is közel vagyok ehhez az érzéshez, de nem lehet. Mások vagyunk, nem is ismer igazából. Ha megismerne, nem biztos, hogy azt kapná, amit akar…
- Ezt az indokot nem hozhatod fel. Nem tudhatod, hogy mit gondolna rólad. De szerintem elfogadna, sőt…–szólt közbe- Ő meg akar ismerni, de te nem adsz neki lehetőséget.
- Tudom. –sóhajtottam- És… nehezemre esik távol tartanom magamtól őt. De nem tehetek mást…
- Miért nem?
- Mert döntenem kell. Ott van Michael, itt pedig Thony. Nem lehet egyszerre kettő. Beleőrülnék a szégyenbe, a megalázottságba és a bűntudatba.
- Adok egy tanácsot, Bessie. Zárj ki magad körül mindent. –suttogta, és gyöngéden lesimította a szemhéjamat. Ebből jöttem rá, hogy most kellene csinálnom, amit mond- Ürítsd ki a gondolataidat. Csak Michael és Edmund maradjon. Gondolj arra, hogy mit érzel irántuk. Próbáld meg elképzelni őket magad mellett mondjuk… ahogy az esküvői bálodon táncoltok. És döntsd el, hogy melyikükkel jobb ez az érzés.
Azt tettem, amit mond. Nagyon nehéz volt, megterhelő és elkeserítő. Rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatomnak vége… Rá kellett ébrednem, hogy Michael és én nem ugyan úgy viszonyulunk már egymáshoz, mint eddig. Rá kellett ébrednem, hogy Thony sokkal több számomra, mint barát. Több, mint amit várhatnék tőle.
- Köszönöm szépen, Jasper. –mosolyodtam el, és lazán megöleltem.
Michael ezzel ellentétben nem vette fel a telefonját. Néha visszahívott, akkor beszélgettünk pár percet, aztán sürgős ügyre hivatkozva bontotta a hívást…
Ezek után persze még rosszabb állapotba kerültem. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit is tehetnék, most mi is lenne jó…
Végül egy kávézóban kötöttem ki. Tíz-tizenöt percet ültem ott, és megettem egy muffint. Az ablakból a parkot nézegettem. Halkan sóhajtottam egyet, majd elvitelre kértem egy nagy adag forrócsokit is, és fizettem. A park egy padján kötöttem ki. Jót tett nekem ez a hideg levegő, kitisztult tőle az agyam. Élveztem, hogy végre önmagam lehetek. Magam mögött hagytam a gondjaimat, és csak figyeltem a körülöttem lévő világot. A gyerekek boldog kacaja a fülemben csengett, a látványuk mosolyt csalt az arcomra. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt csemeteként… de valahogy nem kúszott kép a szemeim elé. Egy-egy jelenet beugrott, de semmi fontos dolgot nem tartalmaztak. A régi lakásunk képe kisgyermeki szemmel, karácsonyfa, Anya mosolya…
A hideg fuvallat miatt a hajam az arcomban kötött ki. Fél kézzel söpörtem ki a szőke tincseimet onnan, és kortyoltam egyet az italomból.
- Beszélhetnénk?
Halkan sikkantottam, majd jobbra kaptam a fejemet. Észre sem vettem, hogy valaki leült mellém. Az pedig még nagyobb riadalmat okozott, hogy Edmund az a személy…
- Igen. –bólintottam, és kissé felé fordultam.
- Könyörgök neked, hogy ne tedd ezt velem. –sóhajtott.
- Edmund…
- Miért nem tudsz nekem egy esélyt adni? –nyögött- Miért nem érdemlek meg ennyit?
- Meg kell értened…
- Igen, hallottam már. Barátod van. Nagyon nyomós indok, mondhatom. –hangjából csak úgy csöpögött a gúny- És mondd, mikor beszéltetek utoljára? Mikor láttad legutóbb?
- Kölcsönösen bántjuk egymást. Talán jobb lenne, ha többet nem lépnénk kapcsolatba.
- Nem. Nem hagyom elveszni ezt a dolgot. Te vagy az első és egyetlen, aki tényleg, igazán megdobogtatta a szívemet. Nem akarlak elveszíteni, Bessie.
- De nincs más választásod! Van egy barátom, aki már több, mint egy éve velem van. Aki nem hagyott el.
- Én sem hagynálak el.
- Ne vágj a szavaimba! –szóltam hangosan, dühösen- Ez a kapcsolat kettőnk között csak egy félrelépés volt. Egy testi vonzalmon alapuló hiba.
- Én nem így gondolom. Igaz, hogy rendben megy köztünk a kémia, de az csak egy apró tény. Mert érezned kell, Bessie. Tudnod kell, hogy én nem csak úgy gondolok rád, mint egy nőre, akit… akit… bocsánat a kifejezésért: dugni lehet.
Láttam az arcán a fintort, amit a szó okozott neki. Tudtam, hogy távol áll tőle az ilyesfajta beszéd, nehéz is volt kimondania.
- Miért nem adsz esélyt, hogy igazán megismerhesselek? –kérdezte sóhajtva- Mert ez nem te vagy. Egy szögecses álarc van rajtad, ami megóv a sérelmektől. Tudom, hogy már vagy, mint amit mutatsz.
- Nem érdemes megismerned. Ez csak egy fellángolás benned.
- Mert te biztosan tudod, igaz? Bizonyára te tisztában vagy vele, hogy mit érzek, jobban mint én… Teljesen érthető. –tekerte a fejét- Nem lehet megértetni veled, hogy ez több?!
- Nem! Nem lehet megértetni! Mert én csak egy lotyó vagyok, aki csalja a barátját, aki alig beszél a szerelmével, akinek egy ilyen pasi az álma, mint te! És mielőtt még felhoznád, hogy mi volt az utolsó pár szavam, nem direkt mondtam ki. –dühös voltam, és jelenleg átkoztam is magamat azért, mert tényleg kimondtam, amit gondolok- Nem akarom neked megmutatni, hogy milyen vagyok igazából. Mert nem is igazán vagy rá kíváncsi. Neked az a csaj kell, aki általában vagyok, Thony. Nem akarod megtudni, hogy miként viselkedek, amikor nem vagyok vidám, amikor egyedül vagyok!
- És te ezt honnan tudod?
- Egyszerűen csak tudom. Mert ennyire már ismerlek, Thony. –sóhajtottam.
- Nem, Bessie. –simított végig a kezemen- Higgy nekem.
- De nem akarok, értsd már meg! –kiáltottam rá.
- Szeretlek, Bessie.
- Hagyd már abba! Te nem engem akarsz, te egy tökéletes bábot szeretnél, akit irányítani lehet, akinek megszabhatod, hogy meddig mehet el!
Végül felállt. Már remegtem. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől. A kicsordulni készülő könnyeim visszafojtása okozta tán, vagy talán a düh… Esetleg a hazugság…
- Azt hittem, hogy te más vagy, mint a többiek…
Halk suttogását alig hallotta meg a fülem. A halántékom lüktetett, de a szemem sarkából láttam, hogy hátat fordít és elsétál.
Ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy rá kell ordítanom, és a bocsánatáért esedeznem. Hogy a nyakába kell ugranom, és a végkimerülésig csókolnom… Hogy soha többé el nem engednem, végig mellette lennem… Hogy elmondanom neki az igazat, soha többé nem hazudnom neki… Hogy szeretnem.
Végül nem tettem. Csak néztem, ahogy beül a kocsijába, és éreztem, ahogy az arcomat végigszántotta egy könnycseppem.
~
Másnap sem változott sokat a helyzet. Talán csak annyiban, hogy Thony és én most nem szóltunk egymáshoz. Szinte észre sem vettük a másikat. Ez rettentően rosszul esett, de nem tettem érte semmit… képtelen voltam rá.
Mondjuk egyre kényelmetlenebbé vált, amikor ebéd közben a Cullen-asztalnál kötöttem ki. Jasper és Emmett ragaszkodott hozzá. Nekem pedig nem volt elég erőm tiltakozni. Alice próbált egy életvidám beszélgetést kezdeményezni velem, de mikor látta, hogy nem vagyok kapható erre, akkor inkább hagyta.
- Mi a baj? –kérdezte Jasper. Valószínűleg látta a keserű arckifejezésemet…
- Nem fontos.
Ekkor jött el az a pillanat, hogy Anthony felhorkant. Ráemeltem a pillantásomat, és ugyan azt az érzést láttam rajta is, mint ami bennem uralkodott. Végül megrázta a fejét és felpattant. Nem is mondott semmit, csak elment. Én pedig inkább az ásványvizemet kezdtem el nézegetni. Éreztem magamon a többiek pillantását. Tudtam, hogy magyarázatot akarnak. De mégse kérdeztek. Azt hiszem jobb is volt így.
- Szeretnék beszélni veled.
Jasper szavaira kaptam fel a fejemet. Eddig is érzékeltem, hogy a többiek beszélgetnek egymással, de mivel egyikük sem szólt közvetlenül hozzám, inkább nem is figyeltem rájuk.
- Rendben.
- Mehetünk most, vagy? –kérdezte.
- Csak egy testnevelésem lesz még. Előszeretettel lógom most el.
- Akkor jó. Majd Carlisle leigazolja. –mondta.
Pár perc elteltével már az autójában ültünk. Ápol volt a kocsi. Egyaránt kívülről, egyaránt belülről. A bőr karosszérián egyetlen karcolás sem volt, ahogy a fényezésen sem. Hihetetlen…
- Hova megyünk?
- Hozzánk. Úgy gondoltam, hogy ott nem lenne egy zavaró tényező sem.
Egyet értettem vele.
Jasper és Alice szobája harmonikus volt. Látszott, hogy Alice ügyelt arra, hogy Jasper-nek is tetsszen. Az egymással szemben lévő fotelokba telepedtünk le, miután Jazz hozott fel nekem egy üveg üdítőt. Úgy gondolta, hogy majd úgyis megszomjazok, és így legalább nem kell majd megszakítanunk a beszélgetést.
- Arra lennék kíváncsi, hogy miért vagytok ilyenek Edmunddal. –vágott bele.
- Te sosem kertelsz? –kérdeztem akadozva, döbbenten.
- Nem szokásom. –mosolyodott el.
- Akkor… azt hiszem nekem sem kellene ezt tennem… –sóhajtottam- Lefeküdtünk.
Pár percig csak ültünk. Szinte tapintható volt a megdöbbenése, de legalább kezelte. Ezt díjaztam. Nem kezdett el kérdezősködni, hogy tényleg megtörtént-e, vagy ilyesmi…
- Te elvetted Edmund szüzességét… nagyon sokat jelenthetsz számára. –jelentette ki végül, minden érzelemkinyilvánítás nélkül.
Most az enyém volt a megdöbbenés joga. Nos… én nem tudtam ilyen jól kezelni. Thony még… szűz volt!? A tenyerembe temettem az arcomat, és visszafojtottam a sikkantásomat. Jézus…Úr…Isten! Kirázott a hideg, mikor tudatosult bennem, hogy mit is tettem… Ez…
- Azt a… szörnyű vagyok.
- Te nem is tudtad, hogy…
- Nem! –válaszoltam nyökögve- Tudod, mikor letepert nem az jutott eszembe először, hogy még szűz lenne… Annyira….rutinos volt. Ez… még egy ok, amiért nem szabadott volna megtennünk…
- Addig értem, hogy lefeküdtetek. De most miért vagytok ilyen kapcsolatban?
- Mert Thony szeret. Én pedig visszautasítottam… és nem úgy sikerült a tegnap, ahogy azt terveztem. Összefutottunk Edmunddal, és egy kicsit összekaptunk.
- Mi volt a vita tárgya?
- Az, hogy nem engedem közel magamhoz. És mennyire igaza van…
- De miért teszed ezt?
- Mert van egy barátom, aki… aki mostanában nem is figyel rám, de ez nem ide tartozik. Edmund szeret, és… azt hiszem én is közel vagyok ehhez az érzéshez, de nem lehet. Mások vagyunk, nem is ismer igazából. Ha megismerne, nem biztos, hogy azt kapná, amit akar…
- Ezt az indokot nem hozhatod fel. Nem tudhatod, hogy mit gondolna rólad. De szerintem elfogadna, sőt…–szólt közbe- Ő meg akar ismerni, de te nem adsz neki lehetőséget.
- Tudom. –sóhajtottam- És… nehezemre esik távol tartanom magamtól őt. De nem tehetek mást…
- Miért nem?
- Mert döntenem kell. Ott van Michael, itt pedig Thony. Nem lehet egyszerre kettő. Beleőrülnék a szégyenbe, a megalázottságba és a bűntudatba.
- Adok egy tanácsot, Bessie. Zárj ki magad körül mindent. –suttogta, és gyöngéden lesimította a szemhéjamat. Ebből jöttem rá, hogy most kellene csinálnom, amit mond- Ürítsd ki a gondolataidat. Csak Michael és Edmund maradjon. Gondolj arra, hogy mit érzel irántuk. Próbáld meg elképzelni őket magad mellett mondjuk… ahogy az esküvői bálodon táncoltok. És döntsd el, hogy melyikükkel jobb ez az érzés.
Azt tettem, amit mond. Nagyon nehéz volt, megterhelő és elkeserítő. Rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatomnak vége… Rá kellett ébrednem, hogy Michael és én nem ugyan úgy viszonyulunk már egymáshoz, mint eddig. Rá kellett ébrednem, hogy Thony sokkal több számomra, mint barát. Több, mint amit várhatnék tőle.
- Köszönöm szépen, Jasper. –mosolyodtam el, és lazán megöleltem.
- Ugyan. Értetek tettem.
Ezután még beszélgettünk. Elvárta, hogy részletesen számoljak be arról, hogy mi is folyik köztünk. Úgy éreztem, hogy benne tényleg megbízhatott. És Jasper megértette… ez rengeteget jelentett számomra.
Időközben megjött Carlisle és Esme is. Az előbbi megírta nekünk az igazolást, szinte győzködni sem kellett. Jasper csak jelezte neki, hogy megléptünk. Ők még egy mindent elmondó pillantást váltottak, majd a doki meg is írta a papírt.
Pár órával később értem csak haza. Anya repesett a boldogságtól, hogy az egyik barátomnál voltam. Nos, ha megtudta volna, hogy ellógtam az utolsó órámat, akkor nem lett volna töretlen a boldogsága…
A szobámba lépve elrettentem. Rendetlenség uralkodott mindenhol, félhomály és állott levegő… Ennyire elhanyagoltam volna magamat? Kitártam az ablakaimat, beágyaztam és levittem a szennyest is. Még összeporszívóztam, és boldogan huppantam le a fotelomba. Rend volt… Nem szerettem pakolni, de ez most szükségszerű volt. Egy kicsit mintha jobban is éreztem volna magam, hogy minden a helyén van… ilyen is régen volt…
Felvettem valami meleg nadrágot és pulcsit, majd leszaladtam az udvarra. Tegnap is játszottam Gina-val, ma sem hanyagolnám el. Imádtam őt, mindig jobb kedvre derített. Tegnap még egy labdáért is elugrottam neki a boltba, a másikat már szétrágcsálta… hihetetlen, hogy mennyit rágicsál. Szerencsére a plédjei még egészben vannak…
Kitörő jókedvvel jutalmazott, amikor meglátott. A farkát csóválni kezdte, édesen vakkantott egyet. Leguggoltam hozzá, mire az ölembe ugrott. Megsimogattam a fejét, mire a tenyerem nyalogatásához kezdett. Felkacagtam rajta, és elhajítottam a labdáját. Ugatott egyet, majd utána szaladt és visszahozta nekem. Ezt még játszottuk egy darabig, látszólag nem tudta megunni. Persze a lihegésén, és lassuló mozgásán láttam, hogy fárad. Végül eltettem a labdát, és a tálkájába kicseréltem a vizet is.
- Holnap is jöjjek? –kérdeztem, mire vakkantott egyet, és elégedetten kidugta oldalt a nyelvét- Ezt igennek veszem.
Még megsimogattam a buksiját, majd anyához mentem. A konyhában volt, dolgozott.
- Új munka? –kérdeztem, közben egy puszit nyomtam az arcára.
- Bizony. Ez óriási biznisz. –mosolygott- A céget felkérték, hogy egy szállodát tervezzen meg. Nekem adták a munkát, szóval épp próbálok valami normálist összehozni. De nem igen sikerül… nem túl esztétikus…
- És ha ide tennél pár oszlopot… és talán ha az előcsarnok kupolás lenne... –mutogattam.
- Csodás ötlet. Így tágasabbnak tűnik, sőt, ha üvegből csináljuk meg a tetejét… –vizuálta maga elég a képet- Hihetetlen vagy Kicsim. Hol is lennék nélküled!?
Nem válaszoltam rá, csak elmosolyodtam, és felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Leültem az asztalomhoz, és beindítottam a laptopomat. Az utóbbi időben úgysem gépeztem… De valahogy nem is hiányzott. Viszont biztos voltam benne, hogy e-mailok tömkelege várja, hogy elolvassam őket… meglehetősen sok időt el fog venni…és akkor a válaszokat még nem is mondtam…
Olvasgattam a leveleket, válaszoltam rájuk. Jól esett, hogy a régi osztálytársaim érdeklődnek irántam… Többen kérdezték, hogy milyen az új iskola, szereztem-e új barátokat, beilleszkedtünk-e a húgommal… Ilyen, és ehhez hasonló kérdések tömkelege érkezett, szinte már ugyan azt írtam minden válaszlevélbe.
Az utolsó levél viszont… Ledöbbentett. Csak néztem a képernyőt. A könnyeimen keresztül alig láttam a fotót, a körvonalak viszont tisztán kitűntek… Fájt. Rettentően fájt, csalódást okozott. Úgy éreztem, hogy menten szétesek…
~
Csak feküdtem az ágyon, felhúztam a térdeimet és szorítottam a párnámat. A könnyeim megállhatatlanul folytak, testemet remegés rázta. Hallottam, hogy Nellie bejön a szobába, azonnal hozzám rohan. Kérdezgeti, hogy mi a bajom, de nem adtam választ. Csak feküdtem, sírtam és remegtem. Végül Nellie a számítógépem felé nézett, halkan sikkantott egyet, majd tárcsázott is. Nem hallottam, hogy kivel beszél. Nem is igazán érdekelt. Az én telefonom is rezegni kezdett, de mikor megláttam, hogy kinek a neve villog a képernyőn, elhajítottam a készüléket… És még van képe felhívni…
Nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy mennek a percek, de hogy mennyi telhetett el…
Éreztem, hogy valaki a testem köré fonja a karjait. Óvatosan felemel, és a mellkasára von. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam ki az. Az illata és a hideg teste azonnal elárulta őt.
- Kicsim. –suttogta Thony a fülembe, mire még közelebb bújtam a mellkasához.
Ringatni kezdett és a hátamat simogatta. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, és milyen gondolat indította el a lavinát, de kitört belőlem a zokogás. Csak zokogtam, a könnyeim egymás után szaladtak le az arcomon. Edmund erősebben szorított magához, a hajamba fúrta az arcát és ringatott.
- Kérlek, ne sírj. Minden rendben lesz. –suttogta, és belecsókolt a hajamba. Ebben a percben nem tudtam hinni neki, de még a kérésének sem tudtam eleget tenni…
Ezután még beszélgettünk. Elvárta, hogy részletesen számoljak be arról, hogy mi is folyik köztünk. Úgy éreztem, hogy benne tényleg megbízhatott. És Jasper megértette… ez rengeteget jelentett számomra.
Időközben megjött Carlisle és Esme is. Az előbbi megírta nekünk az igazolást, szinte győzködni sem kellett. Jasper csak jelezte neki, hogy megléptünk. Ők még egy mindent elmondó pillantást váltottak, majd a doki meg is írta a papírt.
Pár órával később értem csak haza. Anya repesett a boldogságtól, hogy az egyik barátomnál voltam. Nos, ha megtudta volna, hogy ellógtam az utolsó órámat, akkor nem lett volna töretlen a boldogsága…
A szobámba lépve elrettentem. Rendetlenség uralkodott mindenhol, félhomály és állott levegő… Ennyire elhanyagoltam volna magamat? Kitártam az ablakaimat, beágyaztam és levittem a szennyest is. Még összeporszívóztam, és boldogan huppantam le a fotelomba. Rend volt… Nem szerettem pakolni, de ez most szükségszerű volt. Egy kicsit mintha jobban is éreztem volna magam, hogy minden a helyén van… ilyen is régen volt…
Felvettem valami meleg nadrágot és pulcsit, majd leszaladtam az udvarra. Tegnap is játszottam Gina-val, ma sem hanyagolnám el. Imádtam őt, mindig jobb kedvre derített. Tegnap még egy labdáért is elugrottam neki a boltba, a másikat már szétrágcsálta… hihetetlen, hogy mennyit rágicsál. Szerencsére a plédjei még egészben vannak…
Kitörő jókedvvel jutalmazott, amikor meglátott. A farkát csóválni kezdte, édesen vakkantott egyet. Leguggoltam hozzá, mire az ölembe ugrott. Megsimogattam a fejét, mire a tenyerem nyalogatásához kezdett. Felkacagtam rajta, és elhajítottam a labdáját. Ugatott egyet, majd utána szaladt és visszahozta nekem. Ezt még játszottuk egy darabig, látszólag nem tudta megunni. Persze a lihegésén, és lassuló mozgásán láttam, hogy fárad. Végül eltettem a labdát, és a tálkájába kicseréltem a vizet is.
- Holnap is jöjjek? –kérdeztem, mire vakkantott egyet, és elégedetten kidugta oldalt a nyelvét- Ezt igennek veszem.
Még megsimogattam a buksiját, majd anyához mentem. A konyhában volt, dolgozott.
- Új munka? –kérdeztem, közben egy puszit nyomtam az arcára.
- Bizony. Ez óriási biznisz. –mosolygott- A céget felkérték, hogy egy szállodát tervezzen meg. Nekem adták a munkát, szóval épp próbálok valami normálist összehozni. De nem igen sikerül… nem túl esztétikus…
- És ha ide tennél pár oszlopot… és talán ha az előcsarnok kupolás lenne... –mutogattam.
- Csodás ötlet. Így tágasabbnak tűnik, sőt, ha üvegből csináljuk meg a tetejét… –vizuálta maga elég a képet- Hihetetlen vagy Kicsim. Hol is lennék nélküled!?
Nem válaszoltam rá, csak elmosolyodtam, és felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Leültem az asztalomhoz, és beindítottam a laptopomat. Az utóbbi időben úgysem gépeztem… De valahogy nem is hiányzott. Viszont biztos voltam benne, hogy e-mailok tömkelege várja, hogy elolvassam őket… meglehetősen sok időt el fog venni…és akkor a válaszokat még nem is mondtam…
Olvasgattam a leveleket, válaszoltam rájuk. Jól esett, hogy a régi osztálytársaim érdeklődnek irántam… Többen kérdezték, hogy milyen az új iskola, szereztem-e új barátokat, beilleszkedtünk-e a húgommal… Ilyen, és ehhez hasonló kérdések tömkelege érkezett, szinte már ugyan azt írtam minden válaszlevélbe.
Az utolsó levél viszont… Ledöbbentett. Csak néztem a képernyőt. A könnyeimen keresztül alig láttam a fotót, a körvonalak viszont tisztán kitűntek… Fájt. Rettentően fájt, csalódást okozott. Úgy éreztem, hogy menten szétesek…
~
Csak feküdtem az ágyon, felhúztam a térdeimet és szorítottam a párnámat. A könnyeim megállhatatlanul folytak, testemet remegés rázta. Hallottam, hogy Nellie bejön a szobába, azonnal hozzám rohan. Kérdezgeti, hogy mi a bajom, de nem adtam választ. Csak feküdtem, sírtam és remegtem. Végül Nellie a számítógépem felé nézett, halkan sikkantott egyet, majd tárcsázott is. Nem hallottam, hogy kivel beszél. Nem is igazán érdekelt. Az én telefonom is rezegni kezdett, de mikor megláttam, hogy kinek a neve villog a képernyőn, elhajítottam a készüléket… És még van képe felhívni…
Nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy mennek a percek, de hogy mennyi telhetett el…
Éreztem, hogy valaki a testem köré fonja a karjait. Óvatosan felemel, és a mellkasára von. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam ki az. Az illata és a hideg teste azonnal elárulta őt.
- Kicsim. –suttogta Thony a fülembe, mire még közelebb bújtam a mellkasához.
Ringatni kezdett és a hátamat simogatta. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, és milyen gondolat indította el a lavinát, de kitört belőlem a zokogás. Csak zokogtam, a könnyeim egymás után szaladtak le az arcomon. Edmund erősebben szorított magához, a hajamba fúrta az arcát és ringatott.
- Kérlek, ne sírj. Minden rendben lesz. –suttogta, és belecsókolt a hajamba. Ebben a percben nem tudtam hinni neki, de még a kérésének sem tudtam eleget tenni…
