Sajnálom, hogy késtem, de el vagyok havazva az utóbbi időben :)
De azért remélem ez a hosszú fejezet kárpótol titeket :)
Puszii
Brigi Bogyó
18. fejezet
(Bessie)
(Bessie)
Ahogy a fülledt, páradús öltözőből kiléptem, megcsapott a hideg levegő. Jól esett ez a hűvös időjárás. Igaz, én a meleg és a nyár rabja vagyok, de most ezt is szerettem. Sőt, kezdtem egyre jobban megszeretni. Mennyit változik az ember. Pedig mi csak költöztünk.
A lelátóhoz sétáltam, majd ledobtam az edzőcuccomat, és felültem rá. A sálamat a nyakam köré tekertem. Azért fáztam. Főleg, az eső is csöpörgött. Zavart, hogy a fejem búbjára esnek a hideg esőcseppek. Akkor még jobban idegesít, ha az arcomra csöppen.
Tegnap Nellie az estét a barátjánál töltötte. Nem akartam faggatni. Persze időben hazaért. Mint mindig. Áh, még egy pasi sem tudja megváltoztatni. Pedig az egészséges szabályszegés illetve rosszaság mindenkinek kell. Anélkül unalmas lenne az élet.
Mondjuk… igaz. Én és Nellie mások vagyok. Nagyon mások. Míg ő visszahúzódóbb és elmélkedősebb, én könnyen ismerkedem, központi személyiség vagyok, és nem tervezek előre. Lesz, ami lesz elv alapján működök.
De azért nagyon remélem, hogy Nellie boldog lesz. Tényleg megérdemli a boldogságot. Hisz… már olyan régóta várt rá, hogy végre megtalálja a nagy Őt. Végre talán megtalálta. Josh-al el kellene beszélgetnem… Hm…
- Na, megyünk? –jött a kérdés.
Gloria és Valentina mosolyogva álltak előttem. Az edzések alkalmával én rendszerint előbb készülök el, mint ők. Így ki szoktam jönni az öltözőből, és megvárom őket idekint.
- Persze. –ugrottam le a padról.
- Akkor elmegyünk a kávézóba? Szívesen megennék egy csokis muffint, egy csésze kávé társaságában.
- Ahogy szeretnéd, Tina. –kuncogtam –Gloria, te is jössz?
- Még szép. –mosolygott.
- Mivel jöttetek? –kérdeztem.
- Hát… engem anya hozott el. –mondta zavartan Gloria.
- Én pedig velük jöttem. –bökött barátnőnk felé Tina.
- Akkor én vezetek.
Mosolyogva mentem a kocsihoz, és a táskámat beledobtam a csomagtartóba. A lányok is így tettek, majd hosszú osztozkodás után eldöntötték, hogy ki utazik elöl.
Végül- körülbelül öt perc után- elindultunk. Tina navigált, hogy mégis merre kell menni. Nem lakok itt annyi ideje, hogy kiismerjem magam a környéken. Végül Port Angeles egyik kávézójában kötöttünk ki. Egy eldugott kis sarkon volt, viszont nagyon hívogatóan nézett ki.
Mikor leparkoltam, az eső esni kezdett. Nem totojáztam azzal, hogy előkeressem az esernyőt. Felvettem a kapucnimat, és befutottam a kávézóba. Bent kellemes meleg fogadott, ami miatt lehúztam a cipzárat a kabátomon, és ki is bújtam belőle.
Leültünk az egyik sarokban lévő asztalokhoz, és gyorsan átfutottuk az itallapot.
- Üdvözlöm önöket, Hölgyeim. –köszönt a pincér, mikor az asztalunkhoz ért. –Mit hozhatok?
Ezután kinyitotta a jegyzettömbét és a tollát is bekattintotta.
- Egy kávét kérek, sok cukorral és tejszínnel. –kezdte Tina –És csokis golyókat.
- Én egy kapucsínót kérnék. –mondta Gloria –És tiramisut.
- És ön, Hölgyem? –nézett rám a pincér, egy kis várakozás után.
- Hm… –morfondíroztam –Egy nagy forrócsokit, jó sok tejszínnel a tetejét. Valamint kérek mellé egy somlói galuskát.
- Más valamit?
- Nem, köszönjük.
- Nemsokára hozom őket. –mosolygott, majd távozott.
- Tina, mi lett a muffinoddal?
- Ne is mondd, Bes. –válaszolta –Tudod ezek a kis golyók nagyon finomak.
- Elhiszem. –kuncogtam.
- Na de a sütik nem annyira fontosak.
- Mint?
- Talált egy jobb témát, ahogy hiszem. –mosolygott Dina.
- Mi van a pasiddal? –kérdezte Tina.
- Ohh… Mi lenne? –dőltem hátra.
- Úgy értem… mostanában nem is beszéltek. Legalább is nem úgy tűnik, mintha beszélnétek. –motyogta Gloria zavartan.
- Egész nap azt az időpontot vártátok, amikor ki tudtok kérdezni?
- Aha. –mosolyodott el Tina –Úgyhogy ne is húzd az időt. Részleteket akarunk. Méghozzá most.
- Milyen kis követelőzők vagytok. –vigyorogtam
- Légy oly szíves, mond el.
- Oh, ha ennyire szépen kéred, Gloria. –kuncogtam –Hát… nem igazán beszélünk mostanában. Nem tudom, hogy miért. Ha sms-t írok neki gyakran nem is válaszol. Sőt. Öt smsből talán ha egyre válaszol…
- Miért?
- Nem tudom. –tekertem a fejemet –De nagyon zavar. És hiányzik. Hiába hívom, fel sem veszi, vagy kinyomja. Nem hív vissza, legalább is nem gyakran. Annyira rossz ez így. Én…tényleg szeretem őt…
Gloria vigasztalón átölelt, majd a fülembe suttogta, hogy lesz jobb is.
- A távolság ennyire meg tudna változtatni egy kapcsolatot? –kérdezte lehangoltan Tina.
Költői kérdésnek szánta. Hiszen maga is tudta rá a választ.
- Ezek szerint…
- De nézzük a jó oldalát –hajolt közelebb az asztalhoz Tina –Ha szingli vagy, bárkit megkaphatsz!
Jókedvűen elvigyorodott, és az én arcomon is megjelent egy mosoly.
- Majd meglátjuk. –kacsintottam.
Pár perc múlva már az édességemet kanalaztam, és szürcsöltem hozzá a forró italt. A többiek ugyan így tettek. Igaz, Tina megkérte a pincért, hogy hozzon még cukrot neki. Ezután csak úgy borította bele az édes, szemcsés anyagot. Már nem is tudtam, hogy a forró kávéja képes-e még feloldani többet.
- Nem lesz az sok? –fogtam meg a kezét, mikor már a harmadik adag cukrot öntötte bele.
- Nem. –vigyorgott –Jó cukrosnak szeretem. Amúgy rettentően keserű.
- Én épp ezért nem iszok kávét. –dőltem hátra –A forró csoki eléggé édes nekem. A kávénak pedig szörnyű íze van.
- Azért még finom. –szürcsölgette.
~
Körülbelül egy óra múlva léptünk ki a kávézó ajtaján. Én csomagoltattam be sütit is. Tudtam, hogy anya ég Nellie szeretik, gondoltam jól fog esni nekik.
- Tehát. Anyukád nem szereti a diót. –próbált a lényegre tapintani Tina –Viszont a mogyorót igen.
- Pontosan. –vigyorogtam.
- Mit nem lehet ezen érteni? –kötekedett vele Gloria.
- Mert hasonló az ízük. Furcsa. És a mandula?
- Azt is megeszi.
- Az én anyukám mindent megeszik. Apu viszont nem. Allergiás a tojásra. –fintorgott Gloria –Persze nem vészes az allergiája. Ha tojást eszik, kiütései lesznek. Úgyhogy néha megszegi a szabályokat, vagy csak véletlenül eszik egy keveset a tiltott gyümölcsből.
- Mindig arra vágysz a legjobban, ami nem lehet a tiéd. –mosolygott Tina tudálékosan, közben rám kacsintott.
- Ahogy hallom ez egy erős utalás volt.
- Szerintem is, Gloria. –bólintottam.
- Reméltem is, hogy kihallod belőle.
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, majd kinyitottam a kocsit.
- Vihetlek haza titeket, vagy van más programotok is?
- Haza. –mondták egyszerre.
- Holnapra még tanulnom kellene. –fintorgott Gloria.
- Én valamit segítek anyának. Megígértem neki, hogy segítek neki. Reggel mondta, még félálomban voltam. Nem is tudom, hogy mit mondott már… Csak ne mosogatni kelljen!
Elnevettem magam, miközben indítottam, és kitolattam a parkolóból.
- Hétvégén megyünk a Nagyihoz. –kezdett bele Tina –Eléggé régen voltunk ott. Körülbelül fél éve. Már kezd hiányozni. Főleg, mióta Nagyapa meghalt eléggé magányos. Persze ott van a sok szomszéd, a falu többi lakója, meg minden. Mi mennénk sűrűbben is. De végigutazni az államon… Eléggé hosszú az út. És fárasztó is. Meg nincs mindenkinek ideje erre. Így is sok munkába telt, mire megbeszéltük ezt a hétvégét.
Gloria-val összenéztünk, és próbáltunk nem nevetni. Nem is az volt a vicces, hogy Tina mit mondott, hanem hogy hogyan mondta. Az állandó hadarást most sem hagyta el, az izgatott, de elkeseredett hangjának elegye eléggé viccesen hatott. Szinte levegőt sem vett a mondatok között, csak mondta és mondta.
- Ti mit csináltok hétvégén? –kérdezte végül.
- Nem tudom még. –válaszoltam.
- Én lazulok otthon. –vigyorgott Gloria.
- Nem ér! –sikkantott Tina –Ti otthon pihentek majd, engem pedig lefárasztanak a rokonok. Apám főleg. Hihetetlen fazon. Gyakran elviselhetetlen. Sőt… Az agyamra megy. Jön az állandó mikor-lesz-barátod című dologgal. Én csak annyit mondok rá, hogy nem kell siettetni. Persze hajtja a dolgokat. Szerintem felmerült már a fejében, hogy leszbikus vagyok. –kacagott fel –Persze nincs igaza. Én igenis a fiúkat szeretem. Csak még nem találtam meg azt, aki megérdemelne.
- Igaz. –helyeselt Dina.
- Apunak van egy idegesítő szokása. A sövény. Ha egy kis levél már rossz helyen van, már megy, és lenyisszantja. Persze jobb esetben megcsinálja ő, vagy épp velem csináltatja meg.
- Én örülnék, ha lenne apám. –dörmögtem halkan, miközben megálltam Tina háza előtt.
- Sajnálom. Én…én. –dadogta.
- Nincs semmi gond. –bólintottam rosszkedvűen.
- Kösz a fuvart. –szállt ki –És még egyszer bocsi.
- Nincs baj. –válaszoltam.
Tovább hajtottam, és bekanyarodtam abba az utcába, ahol Gloria lakik.
- Hányas ház is?
- Kilencvenkilenc. –motyogta –A kovácsoltvas kerítéses.
- Oh, látom. –mosolyodtam el, majd leparkoltam a kapu előtt.
- Köszönöm, hogy elhoztál. –szállt ki.
- Semmiség.
- Azért köszi. Vigyázz magadra, Bessie. –csukta be az ajtót.
- Mindig azt teszem.
Indítottam, majd kihajtva a főútra hazafelé vettem az irányt. Felhangosítottam a lejátszóban a zenét, és az útra figyeltem. A gondolataimba mélyedtem, majd csak azt vettem észre, hogy forró könnycseppjeim végigszántják az arcomat. Gyorsan letöröltem őket, majd lehajtottam a házhoz vezető mellékútra. Az arcomat próbáltam minél szárazabbá tenni, és minél elfogadhatóbb kinézetet akartam faragni magamnak. Nagyjából sikerült is. Beparkoltam a garázsba, és előszedtem a táskáimat, majd a házba mentem.
Először felfutottam a szobámba, ledobtam a sarokba a táskáimat, majd lementem.
- Szia Anya. –köszöntem a konyhában pörgő édesanyámnak.
Szőke haja most is a feje tetejére volt fogva. Könyékig lisztes kezével megtörölte az arcát, így a bőrén egy fehér foltot hagyott. Elmosolyodtam, és leültem a pult elé, az egyik bárszékre.
- Mit sütsz kis szűcs? –kérdeztem.
- Nem vagyok szűcs. –kuncogott –És almás lepényt. Annyira régen volt.
- Hiányzik is. –mosolyogtam –Mikor lesz kész?
- Még be kell tennem a sütőbe.
- Aminek forrónak kellene lennie, ugye? –álltam fel.
- Igen.
A sütőhöz sétáltam, és bekapcsoltam.
- Azt hiszem ezt elfelejtetted. –mosolyogtam.
- Köszönöm, Kicsim. –simított végig az arcomon, majd egy puszit nyomott rá –Teljesen szétszórt vagyok ma.
- Veszem észre. –kuncogtam.
- Csengettek. –kapta fel a fejét Anya.
- Hallottam. És nyitom.
Az ajtóhoz sasszéztam, majd kinyitottam azt.
- Oh, szia Jasper. –köszöntem –Gyere beljebb.
- Nem zavarok?
- Dehogy. Gyere már be, megfagyok. –imitáltam didergést a nyitott ajtónál.
- Köszönöm, Bes. –mosolygott.
Becsuktam utána az ajtót, majd a kabátját a fogasra akasztottam.
- Tiszta liszt vagy. –mosolygott.
- Ohh…–töröltem meg az arcomat –Anya volt. És gondolom direkt.
Válaszul csak bólintott.
- Jó napot, Miss. Leaves. –köszönt Jasper.
- Ugyan. Csak Julia. –mondta jókedvűen anya –Annyira öreg még nem vagyok.
- Nem is erre gondoltam. –jött zavarba Jaz.
- Anya, felmentünk. –mosolyogtam rá, majd karon ragadtam Jaspert.
A saját birodalmunk felé húztam, azon belül pedig a szobámba.
- Bocs a kupiért. Most jöttem meg, és csak ledobtam a táskáimat. –mutattam a sarok felé.
- Ugyan, nem zavar. –legyintett, majd leült az ágyam szélére.
Én odahúztam az egyik fotelomat, és leültem vele szemben.
- Mi a baj, Jasper? Történt valami?
- Ezt nekem kellene kérdeznem.
Nagyot nyeltem. Ugye…ugye Thony nem mondta el a családjának?
- Látom rajtad, hogy szomorú vagy. –mondta –Történt valami?
Végül is… az autóban történtek miatt vagyok most szomorú…
- Csak apámra gondoltam. –motyogtam –Rémes apa nélkül felnőni, Jasper. Nem tudom, hogy milyen volt. Nem emlékszem rá. És hiányzik. Tudod milyen jó lenne hozzábújni? Hiányzik… És nagyon nehéz.
- Tudom.
- Miért vagy itt? –kérdeztem, miután letöröltem könnyeimet.
- Megérzés volt. –ölelt meg –Éreztem, hogy szükséged van valakire. Anyukádnak mégsem borulhatsz ki. Szörnyen érezné magát.
- Tudom. –sóhajtottam –Annyira nehéz, Jasper. Hallgatni, ahogy minden osztálytársam azt mondja, hogy az apjuk befogta őket. Kertet rendezni, kocsit szerelni, vagy épp csak mosogatni. És… ezek olyan dolgok, amik bosszantják őket. Én mindent megtennék azért, hogy az apám kérje ezeket tőlem. Az, akitől vagyok, akinek egy része bennem él. És… ez sohasem adatik meg nekem. Egyszerűen… nehéz. Beletörődtem, de megvisel.
- Elhiszem. –suttogta a hajamba –Tudom, hogy mit érzel.
- Honnan tudnád?
- Rémlik valami olyasmi, hogy Dr. Cullen és örökbefogadott gyermekei?
- Oh, bocsánat. –sipítottam.
- Nem, nincs gond. –mosolyodott el, majd visszaült az ágyra, én pedig a fotelba huppantam vissza.
- Mesélsz a családodról?
- A mostaniról, vagy a…
- Az első családodról. –bólintottam zavartan. Nem is igazán tudtam, hogy hogyan fogalmazzam meg.
- Persze. –mosolyodott el, majd szemei a távolba meredtek –Anyukám szőke volt, és jóhiszemű. Kedves és bájos. Mindig ott volt, mikor kellett…
Csak mesélt és mesélt. Elöntött egyfajta kellemes érzés, mikor hallgattam. Szavai nyugalmat sugároztak, merev testtartása kissé felengedett. Aranybarna szemei továbbra is a távolba néztek. Mintha csak látná, amit mesél. Igaz, az biztos, hogy a szemei előtt most pörögnek az emlékképek.
- Aztán… meghaltak. Kicsi voltam még, hamar megszoktam a változást.
- Sajnálom. –motyogtam.
Csak megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Nem kell. Tökéletes életem van így is.
- Akkor jó. Nem szeretem, ha körülöttem boldogtalanok az emberek…
- De te az vagy. –tapintott a lényegre.
- Az már csak részletkérdés.
A telefonom üzenet érkezést jelzett. Elolvastam az sms-t, majd elvigyorodtam.
- Anya írt, hogy kész az almás lepény. –magyaráztam –Látod. Sokszor elég, hogy ő itt van nekem, vagyis nekünk. Nellie-vel nem is tudom, hogy mihez kezdenénk, ha Anya nem lenne… Egy szülőnket elveszítettük, kettőt szerintem már nem bírnánk ki.
- Erre nem fog sor kerülni, ne aggódj. –nyugtatott meg.
- Remélem is.
- Nagyon elment az idő. –pillantott az órára –Mennem kellene.
Felállt, és az ajtóhoz lépdelt.
- Kikísérlek. –pattantam fel.
Lementünk a lépcsőn.
- Jasper, viszel haza egy kis lepényt? –kérdezte anya.
- Nem, köszönjük. –válaszolta udvariasan –Nem eszünk ilyesmit.
- Vétek.
Miután elköszöntek egymástól, Jaz felvette a kabátját.
- Köszönöm, hogy kibeszélhettem.
- Én is köszönöm, hogy bízol bennem. –mosolygott –Szia, Bessie.
- Vigyázz hazafelé. –intettem, majd becsuktam az ajtót.
- Hát ő miért volt itt?
- Ugyan, Anya. Ne kombinálj.
- Eszemben sincs! –tartotta fel a kezeit.
- Ne is legyen. –mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára –Csak beszélgettünk. Jó barátom, de semmi több. És ne kalkulálj a fejedbe, ne tervezgess.
- Nem teszem. –bólogatott.
- Megyek, kipakolok a táskákból.
- Az jó lesz. Akkor még indítok egy mosást.
Bólintottam egyet, majd a szobámba mentem, és lehoztam onnan a táskáimat.
- Kiválogatnád nekem? Tudod, hogy én nem szoktam szétválogatni a ruhákat. Csak beleszórom a gépbe. Igaz, a fehér gyakran szürke lesz, de hát…
- Menj csak. –vette el az edzőtáskámat.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá–Majd még lejövök, mielőtt lefekszem.
- Az jó lesz.
Jókedvűen indultam fel a lépcsőn. Igaz, mikor eszembe jutott, hogy fizikát kell tanulnom a mosoly lefagyott az arcomról, de percek múltával visszatért.
Furcsa. Jasper jó hatással van rám…
A lelátóhoz sétáltam, majd ledobtam az edzőcuccomat, és felültem rá. A sálamat a nyakam köré tekertem. Azért fáztam. Főleg, az eső is csöpörgött. Zavart, hogy a fejem búbjára esnek a hideg esőcseppek. Akkor még jobban idegesít, ha az arcomra csöppen.
Tegnap Nellie az estét a barátjánál töltötte. Nem akartam faggatni. Persze időben hazaért. Mint mindig. Áh, még egy pasi sem tudja megváltoztatni. Pedig az egészséges szabályszegés illetve rosszaság mindenkinek kell. Anélkül unalmas lenne az élet.
Mondjuk… igaz. Én és Nellie mások vagyok. Nagyon mások. Míg ő visszahúzódóbb és elmélkedősebb, én könnyen ismerkedem, központi személyiség vagyok, és nem tervezek előre. Lesz, ami lesz elv alapján működök.
De azért nagyon remélem, hogy Nellie boldog lesz. Tényleg megérdemli a boldogságot. Hisz… már olyan régóta várt rá, hogy végre megtalálja a nagy Őt. Végre talán megtalálta. Josh-al el kellene beszélgetnem… Hm…
- Na, megyünk? –jött a kérdés.
Gloria és Valentina mosolyogva álltak előttem. Az edzések alkalmával én rendszerint előbb készülök el, mint ők. Így ki szoktam jönni az öltözőből, és megvárom őket idekint.
- Persze. –ugrottam le a padról.
- Akkor elmegyünk a kávézóba? Szívesen megennék egy csokis muffint, egy csésze kávé társaságában.
- Ahogy szeretnéd, Tina. –kuncogtam –Gloria, te is jössz?
- Még szép. –mosolygott.
- Mivel jöttetek? –kérdeztem.
- Hát… engem anya hozott el. –mondta zavartan Gloria.
- Én pedig velük jöttem. –bökött barátnőnk felé Tina.
- Akkor én vezetek.
Mosolyogva mentem a kocsihoz, és a táskámat beledobtam a csomagtartóba. A lányok is így tettek, majd hosszú osztozkodás után eldöntötték, hogy ki utazik elöl.
Végül- körülbelül öt perc után- elindultunk. Tina navigált, hogy mégis merre kell menni. Nem lakok itt annyi ideje, hogy kiismerjem magam a környéken. Végül Port Angeles egyik kávézójában kötöttünk ki. Egy eldugott kis sarkon volt, viszont nagyon hívogatóan nézett ki.
Mikor leparkoltam, az eső esni kezdett. Nem totojáztam azzal, hogy előkeressem az esernyőt. Felvettem a kapucnimat, és befutottam a kávézóba. Bent kellemes meleg fogadott, ami miatt lehúztam a cipzárat a kabátomon, és ki is bújtam belőle.
Leültünk az egyik sarokban lévő asztalokhoz, és gyorsan átfutottuk az itallapot.
- Üdvözlöm önöket, Hölgyeim. –köszönt a pincér, mikor az asztalunkhoz ért. –Mit hozhatok?
Ezután kinyitotta a jegyzettömbét és a tollát is bekattintotta.
- Egy kávét kérek, sok cukorral és tejszínnel. –kezdte Tina –És csokis golyókat.
- Én egy kapucsínót kérnék. –mondta Gloria –És tiramisut.
- És ön, Hölgyem? –nézett rám a pincér, egy kis várakozás után.
- Hm… –morfondíroztam –Egy nagy forrócsokit, jó sok tejszínnel a tetejét. Valamint kérek mellé egy somlói galuskát.
- Más valamit?
- Nem, köszönjük.
- Nemsokára hozom őket. –mosolygott, majd távozott.
- Tina, mi lett a muffinoddal?
- Ne is mondd, Bes. –válaszolta –Tudod ezek a kis golyók nagyon finomak.
- Elhiszem. –kuncogtam.
- Na de a sütik nem annyira fontosak.
- Mint?
- Talált egy jobb témát, ahogy hiszem. –mosolygott Dina.
- Mi van a pasiddal? –kérdezte Tina.
- Ohh… Mi lenne? –dőltem hátra.
- Úgy értem… mostanában nem is beszéltek. Legalább is nem úgy tűnik, mintha beszélnétek. –motyogta Gloria zavartan.
- Egész nap azt az időpontot vártátok, amikor ki tudtok kérdezni?
- Aha. –mosolyodott el Tina –Úgyhogy ne is húzd az időt. Részleteket akarunk. Méghozzá most.
- Milyen kis követelőzők vagytok. –vigyorogtam
- Légy oly szíves, mond el.
- Oh, ha ennyire szépen kéred, Gloria. –kuncogtam –Hát… nem igazán beszélünk mostanában. Nem tudom, hogy miért. Ha sms-t írok neki gyakran nem is válaszol. Sőt. Öt smsből talán ha egyre válaszol…
- Miért?
- Nem tudom. –tekertem a fejemet –De nagyon zavar. És hiányzik. Hiába hívom, fel sem veszi, vagy kinyomja. Nem hív vissza, legalább is nem gyakran. Annyira rossz ez így. Én…tényleg szeretem őt…
Gloria vigasztalón átölelt, majd a fülembe suttogta, hogy lesz jobb is.
- A távolság ennyire meg tudna változtatni egy kapcsolatot? –kérdezte lehangoltan Tina.
Költői kérdésnek szánta. Hiszen maga is tudta rá a választ.
- Ezek szerint…
- De nézzük a jó oldalát –hajolt közelebb az asztalhoz Tina –Ha szingli vagy, bárkit megkaphatsz!
Jókedvűen elvigyorodott, és az én arcomon is megjelent egy mosoly.
- Majd meglátjuk. –kacsintottam.
Pár perc múlva már az édességemet kanalaztam, és szürcsöltem hozzá a forró italt. A többiek ugyan így tettek. Igaz, Tina megkérte a pincért, hogy hozzon még cukrot neki. Ezután csak úgy borította bele az édes, szemcsés anyagot. Már nem is tudtam, hogy a forró kávéja képes-e még feloldani többet.
- Nem lesz az sok? –fogtam meg a kezét, mikor már a harmadik adag cukrot öntötte bele.
- Nem. –vigyorgott –Jó cukrosnak szeretem. Amúgy rettentően keserű.
- Én épp ezért nem iszok kávét. –dőltem hátra –A forró csoki eléggé édes nekem. A kávénak pedig szörnyű íze van.
- Azért még finom. –szürcsölgette.
~
Körülbelül egy óra múlva léptünk ki a kávézó ajtaján. Én csomagoltattam be sütit is. Tudtam, hogy anya ég Nellie szeretik, gondoltam jól fog esni nekik.
- Tehát. Anyukád nem szereti a diót. –próbált a lényegre tapintani Tina –Viszont a mogyorót igen.
- Pontosan. –vigyorogtam.
- Mit nem lehet ezen érteni? –kötekedett vele Gloria.
- Mert hasonló az ízük. Furcsa. És a mandula?
- Azt is megeszi.
- Az én anyukám mindent megeszik. Apu viszont nem. Allergiás a tojásra. –fintorgott Gloria –Persze nem vészes az allergiája. Ha tojást eszik, kiütései lesznek. Úgyhogy néha megszegi a szabályokat, vagy csak véletlenül eszik egy keveset a tiltott gyümölcsből.
- Mindig arra vágysz a legjobban, ami nem lehet a tiéd. –mosolygott Tina tudálékosan, közben rám kacsintott.
- Ahogy hallom ez egy erős utalás volt.
- Szerintem is, Gloria. –bólintottam.
- Reméltem is, hogy kihallod belőle.
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, majd kinyitottam a kocsit.
- Vihetlek haza titeket, vagy van más programotok is?
- Haza. –mondták egyszerre.
- Holnapra még tanulnom kellene. –fintorgott Gloria.
- Én valamit segítek anyának. Megígértem neki, hogy segítek neki. Reggel mondta, még félálomban voltam. Nem is tudom, hogy mit mondott már… Csak ne mosogatni kelljen!
Elnevettem magam, miközben indítottam, és kitolattam a parkolóból.
- Hétvégén megyünk a Nagyihoz. –kezdett bele Tina –Eléggé régen voltunk ott. Körülbelül fél éve. Már kezd hiányozni. Főleg, mióta Nagyapa meghalt eléggé magányos. Persze ott van a sok szomszéd, a falu többi lakója, meg minden. Mi mennénk sűrűbben is. De végigutazni az államon… Eléggé hosszú az út. És fárasztó is. Meg nincs mindenkinek ideje erre. Így is sok munkába telt, mire megbeszéltük ezt a hétvégét.
Gloria-val összenéztünk, és próbáltunk nem nevetni. Nem is az volt a vicces, hogy Tina mit mondott, hanem hogy hogyan mondta. Az állandó hadarást most sem hagyta el, az izgatott, de elkeseredett hangjának elegye eléggé viccesen hatott. Szinte levegőt sem vett a mondatok között, csak mondta és mondta.
- Ti mit csináltok hétvégén? –kérdezte végül.
- Nem tudom még. –válaszoltam.
- Én lazulok otthon. –vigyorgott Gloria.
- Nem ér! –sikkantott Tina –Ti otthon pihentek majd, engem pedig lefárasztanak a rokonok. Apám főleg. Hihetetlen fazon. Gyakran elviselhetetlen. Sőt… Az agyamra megy. Jön az állandó mikor-lesz-barátod című dologgal. Én csak annyit mondok rá, hogy nem kell siettetni. Persze hajtja a dolgokat. Szerintem felmerült már a fejében, hogy leszbikus vagyok. –kacagott fel –Persze nincs igaza. Én igenis a fiúkat szeretem. Csak még nem találtam meg azt, aki megérdemelne.
- Igaz. –helyeselt Dina.
- Apunak van egy idegesítő szokása. A sövény. Ha egy kis levél már rossz helyen van, már megy, és lenyisszantja. Persze jobb esetben megcsinálja ő, vagy épp velem csináltatja meg.
- Én örülnék, ha lenne apám. –dörmögtem halkan, miközben megálltam Tina háza előtt.
- Sajnálom. Én…én. –dadogta.
- Nincs semmi gond. –bólintottam rosszkedvűen.
- Kösz a fuvart. –szállt ki –És még egyszer bocsi.
- Nincs baj. –válaszoltam.
Tovább hajtottam, és bekanyarodtam abba az utcába, ahol Gloria lakik.
- Hányas ház is?
- Kilencvenkilenc. –motyogta –A kovácsoltvas kerítéses.
- Oh, látom. –mosolyodtam el, majd leparkoltam a kapu előtt.
- Köszönöm, hogy elhoztál. –szállt ki.
- Semmiség.
- Azért köszi. Vigyázz magadra, Bessie. –csukta be az ajtót.
- Mindig azt teszem.
Indítottam, majd kihajtva a főútra hazafelé vettem az irányt. Felhangosítottam a lejátszóban a zenét, és az útra figyeltem. A gondolataimba mélyedtem, majd csak azt vettem észre, hogy forró könnycseppjeim végigszántják az arcomat. Gyorsan letöröltem őket, majd lehajtottam a házhoz vezető mellékútra. Az arcomat próbáltam minél szárazabbá tenni, és minél elfogadhatóbb kinézetet akartam faragni magamnak. Nagyjából sikerült is. Beparkoltam a garázsba, és előszedtem a táskáimat, majd a házba mentem.
Először felfutottam a szobámba, ledobtam a sarokba a táskáimat, majd lementem.
- Szia Anya. –köszöntem a konyhában pörgő édesanyámnak.
Szőke haja most is a feje tetejére volt fogva. Könyékig lisztes kezével megtörölte az arcát, így a bőrén egy fehér foltot hagyott. Elmosolyodtam, és leültem a pult elé, az egyik bárszékre.
- Mit sütsz kis szűcs? –kérdeztem.
- Nem vagyok szűcs. –kuncogott –És almás lepényt. Annyira régen volt.
- Hiányzik is. –mosolyogtam –Mikor lesz kész?
- Még be kell tennem a sütőbe.
- Aminek forrónak kellene lennie, ugye? –álltam fel.
- Igen.
A sütőhöz sétáltam, és bekapcsoltam.
- Azt hiszem ezt elfelejtetted. –mosolyogtam.
- Köszönöm, Kicsim. –simított végig az arcomon, majd egy puszit nyomott rá –Teljesen szétszórt vagyok ma.
- Veszem észre. –kuncogtam.
- Csengettek. –kapta fel a fejét Anya.
- Hallottam. És nyitom.
Az ajtóhoz sasszéztam, majd kinyitottam azt.
- Oh, szia Jasper. –köszöntem –Gyere beljebb.
- Nem zavarok?
- Dehogy. Gyere már be, megfagyok. –imitáltam didergést a nyitott ajtónál.
- Köszönöm, Bes. –mosolygott.
Becsuktam utána az ajtót, majd a kabátját a fogasra akasztottam.
- Tiszta liszt vagy. –mosolygott.
- Ohh…–töröltem meg az arcomat –Anya volt. És gondolom direkt.
Válaszul csak bólintott.
- Jó napot, Miss. Leaves. –köszönt Jasper.
- Ugyan. Csak Julia. –mondta jókedvűen anya –Annyira öreg még nem vagyok.
- Nem is erre gondoltam. –jött zavarba Jaz.
- Anya, felmentünk. –mosolyogtam rá, majd karon ragadtam Jaspert.
A saját birodalmunk felé húztam, azon belül pedig a szobámba.
- Bocs a kupiért. Most jöttem meg, és csak ledobtam a táskáimat. –mutattam a sarok felé.
- Ugyan, nem zavar. –legyintett, majd leült az ágyam szélére.
Én odahúztam az egyik fotelomat, és leültem vele szemben.
- Mi a baj, Jasper? Történt valami?
- Ezt nekem kellene kérdeznem.
Nagyot nyeltem. Ugye…ugye Thony nem mondta el a családjának?
- Látom rajtad, hogy szomorú vagy. –mondta –Történt valami?
Végül is… az autóban történtek miatt vagyok most szomorú…
- Csak apámra gondoltam. –motyogtam –Rémes apa nélkül felnőni, Jasper. Nem tudom, hogy milyen volt. Nem emlékszem rá. És hiányzik. Tudod milyen jó lenne hozzábújni? Hiányzik… És nagyon nehéz.
- Tudom.
- Miért vagy itt? –kérdeztem, miután letöröltem könnyeimet.
- Megérzés volt. –ölelt meg –Éreztem, hogy szükséged van valakire. Anyukádnak mégsem borulhatsz ki. Szörnyen érezné magát.
- Tudom. –sóhajtottam –Annyira nehéz, Jasper. Hallgatni, ahogy minden osztálytársam azt mondja, hogy az apjuk befogta őket. Kertet rendezni, kocsit szerelni, vagy épp csak mosogatni. És… ezek olyan dolgok, amik bosszantják őket. Én mindent megtennék azért, hogy az apám kérje ezeket tőlem. Az, akitől vagyok, akinek egy része bennem él. És… ez sohasem adatik meg nekem. Egyszerűen… nehéz. Beletörődtem, de megvisel.
- Elhiszem. –suttogta a hajamba –Tudom, hogy mit érzel.
- Honnan tudnád?
- Rémlik valami olyasmi, hogy Dr. Cullen és örökbefogadott gyermekei?
- Oh, bocsánat. –sipítottam.
- Nem, nincs gond. –mosolyodott el, majd visszaült az ágyra, én pedig a fotelba huppantam vissza.
- Mesélsz a családodról?
- A mostaniról, vagy a…
- Az első családodról. –bólintottam zavartan. Nem is igazán tudtam, hogy hogyan fogalmazzam meg.
- Persze. –mosolyodott el, majd szemei a távolba meredtek –Anyukám szőke volt, és jóhiszemű. Kedves és bájos. Mindig ott volt, mikor kellett…
Csak mesélt és mesélt. Elöntött egyfajta kellemes érzés, mikor hallgattam. Szavai nyugalmat sugároztak, merev testtartása kissé felengedett. Aranybarna szemei továbbra is a távolba néztek. Mintha csak látná, amit mesél. Igaz, az biztos, hogy a szemei előtt most pörögnek az emlékképek.
- Aztán… meghaltak. Kicsi voltam még, hamar megszoktam a változást.
- Sajnálom. –motyogtam.
Csak megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Nem kell. Tökéletes életem van így is.
- Akkor jó. Nem szeretem, ha körülöttem boldogtalanok az emberek…
- De te az vagy. –tapintott a lényegre.
- Az már csak részletkérdés.
A telefonom üzenet érkezést jelzett. Elolvastam az sms-t, majd elvigyorodtam.
- Anya írt, hogy kész az almás lepény. –magyaráztam –Látod. Sokszor elég, hogy ő itt van nekem, vagyis nekünk. Nellie-vel nem is tudom, hogy mihez kezdenénk, ha Anya nem lenne… Egy szülőnket elveszítettük, kettőt szerintem már nem bírnánk ki.
- Erre nem fog sor kerülni, ne aggódj. –nyugtatott meg.
- Remélem is.
- Nagyon elment az idő. –pillantott az órára –Mennem kellene.
Felállt, és az ajtóhoz lépdelt.
- Kikísérlek. –pattantam fel.
Lementünk a lépcsőn.
- Jasper, viszel haza egy kis lepényt? –kérdezte anya.
- Nem, köszönjük. –válaszolta udvariasan –Nem eszünk ilyesmit.
- Vétek.
Miután elköszöntek egymástól, Jaz felvette a kabátját.
- Köszönöm, hogy kibeszélhettem.
- Én is köszönöm, hogy bízol bennem. –mosolygott –Szia, Bessie.
- Vigyázz hazafelé. –intettem, majd becsuktam az ajtót.
- Hát ő miért volt itt?
- Ugyan, Anya. Ne kombinálj.
- Eszemben sincs! –tartotta fel a kezeit.
- Ne is legyen. –mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára –Csak beszélgettünk. Jó barátom, de semmi több. És ne kalkulálj a fejedbe, ne tervezgess.
- Nem teszem. –bólogatott.
- Megyek, kipakolok a táskákból.
- Az jó lesz. Akkor még indítok egy mosást.
Bólintottam egyet, majd a szobámba mentem, és lehoztam onnan a táskáimat.
- Kiválogatnád nekem? Tudod, hogy én nem szoktam szétválogatni a ruhákat. Csak beleszórom a gépbe. Igaz, a fehér gyakran szürke lesz, de hát…
- Menj csak. –vette el az edzőtáskámat.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá–Majd még lejövök, mielőtt lefekszem.
- Az jó lesz.
Jókedvűen indultam fel a lépcsőn. Igaz, mikor eszembe jutott, hogy fizikát kell tanulnom a mosoly lefagyott az arcomról, de percek múltával visszatért.
Furcsa. Jasper jó hatással van rám…
