Fúh, hát... ez egy irtó hosszú rész lett. Nem is tudom, hogy mit írtam én kilenc oldalon keresztül! :) Remélem tetszeni fog!
Oh, és örömmel jelentem be, hogy a búskomor fejezetek lassan elszállnak, akár egy lufi.
Jó olvasást! :)
42. fejezet
(Bessie)
(Bessie)
A repülőgép már a magasban
szárnyalt, én pedig Anthonyhoz bújva bámultam ki az ablakon. Ő a vállamat
cirógatta, közben lágyan dúdolgatott a fülembe.
- Csak tudnám, hogy miért pont New Yorkot választottad…
- Central Park, Times Square, Broadway –motyogtam- Folytassam?
Elvigyorodott, majd megharapta a fülemet.
- Én azt hittem, hogy a legfontosabb én vagyok.
- Akkor maradhattunk volna otthon is –vágtam vissza mosolyogva, majd szembe fordultam vele.
- Igazad van. De jól kell indítani a nyári szünetet. Így legalább megtapasztalod, hogy milyen négy napon keresztül összezárva lenni velem. Ki sem engedlek az ágyból!
- Benne vagyok –kacsintottam rá, mire felnevetett- Amúgy… tervezel még ilyen kirándulásokat?
- Igen, természetesen. Egy csodálatos helyre foglak elvinni nyár közepén –jelentette ki magabiztosan.
- És ha nem akarok elmenni?
- Természetesen nem kötelező –mondta- Ezeket a lehetőségeket csak felkínálom, a te döntésed, hogy eljössz-e velem nyaralni.
- Nem szeretem, hogy ennyit költesz rám. Én pedig még egy könyvet sem vehetek neked –magyaráztam- Én ezt így… nem bírom. Annyira rossz érzés számomra.
- Kicsim –fogta a keze közé az arcomat- Szeretlek. Mindent meg akarok adni neked, amit csak szemed-szád ingere. Ez nekem külön boldogságot okoz, mert látom, hogy te örülsz nekik. A családomnak óriási vagyona van, egy kis kontinensen belüli kiruccanástól nem lesz üres a kassza. Kontinensen kívülitől sem lenne az. Szóval kérlek, egy-egy ajándékomtól ne akadj ki. Úgyis tudom, hogy mennyit engedhetek meg magamnak, vagyis melyik az a határ, amit még elviselsz és örülsz neki.
- Szerinted mi lenne az, amitől kiakadnék?
- Egy sziget –vigyorogta.
- Hogy?
- Esme egy szigetet kapott Carlisletól.
- Már nem is értem, hogy miért lepődök meg.
- Én sem –kuncogta, majd magához vont.
A gép megrázkódott, majd a hangosbemondóból felcsendült a kapitány hangja. Kérte, hogy kössük be magunkat.
- Csak egy apró légörvénybe keveredtünk, ne aggódjanak –jelentette ki a hozzánk érkező stewardess- Hozhatok valamit?
- Bessie, kérsz bármit is? –fordult felém Anthony, majd megszorította a kezemet.
- Egy pohár narancslének tudnék örülni.
- Máris hozom.
- Nem bírom a légörvényeket –jelentettem ki mogorva hangon- Korai vagyok én még a halálhoz!
Thony felnevetett, majd az arcomra csókolt.
- Hidd el, bármit megtennék azért, hogy túlélj bármiféle balesetet.
- Esküszöl?
- Esküszöm –vigyorogta.
- Tényleg bármit? –kérdeztem kérkedve- Még a jobb karodat is odaadnád miattam?
- Az egész testemet feláldoznám, Kicsikém –mondta teljesen komolyan. Egy pillanatra meg is rémített vele, de mikor elmosolyodott, feloldódtam- Azt azért meg szeretném beszélni veled, hogy… ha én netalántán olyan helyzetbe kerülnék, te semmiképp se tegyél semmi olyat, mivel a saját egészségedet és/vagy a biztonságodat veszélyeztetnél.
- Anthony, tudod, hogy…
- Könyörgök neked, Bessie. Sohasem tudhatom, hogy milyen dolgok lesznek a jövőben. Szeretnélek biztonságban tudni.
- Szeretlek Edmund, de tudod, hogy milyen vagyok.
- Gondoltam, hogy csökönyös leszel. De azért legalább megpróbáltam –vonta meg a vállát, majd összevonta a szemöldökét- Én is szeretlek, Bessie.
Egy apró csók után meg is jelent a stewardess, a kezembe nyomta a narancslevet, majd szóvá tette, hogy lehetőleg maradjunk a saját ülésünkben. Elvörösödtem. Azért az első osztálynak is vannak hátrányai. Igaz, ezeket a negatív tényezőket erősen kioltotta a sok pozitív. Mert most gondoljunk bele: Kényelmes, fehér bőrszékben ülhetünk egész végig, kedvünkre iszunk-eszünk, bármiféle filmet megnézhetünk. Ilyen luxus mellett könnyen elfelejtjük a stewardess hölgyek gyakori, érdeklődő kérdéseit, amiktől egy idő után természetesen már a repülő kemény, alumínium falára is fel tudnánk mászni. Főleg akkor, ha a legrosszabb pillanatba szakítanak félbe.
- Ez is a te hibád! Minden rosszba te rángatsz bele!
- Oh, csakugyan? –vigyorogta kérkedve- Én úgy érzem, hogy mindaddig tiszta voltam, míg meg nem jelentél. Te okoztad a vesztemet, Édes!
- Én gonosz, örök csábító –doromboltam kihívóan- A végén kiderül, hogy egyetlen egy kígyó sem volt az Édenkertben…
- Hm…
- Csak tudnám, hogy miért pont New Yorkot választottad…
- Central Park, Times Square, Broadway –motyogtam- Folytassam?
Elvigyorodott, majd megharapta a fülemet.
- Én azt hittem, hogy a legfontosabb én vagyok.
- Akkor maradhattunk volna otthon is –vágtam vissza mosolyogva, majd szembe fordultam vele.
- Igazad van. De jól kell indítani a nyári szünetet. Így legalább megtapasztalod, hogy milyen négy napon keresztül összezárva lenni velem. Ki sem engedlek az ágyból!
- Benne vagyok –kacsintottam rá, mire felnevetett- Amúgy… tervezel még ilyen kirándulásokat?
- Igen, természetesen. Egy csodálatos helyre foglak elvinni nyár közepén –jelentette ki magabiztosan.
- És ha nem akarok elmenni?
- Természetesen nem kötelező –mondta- Ezeket a lehetőségeket csak felkínálom, a te döntésed, hogy eljössz-e velem nyaralni.
- Nem szeretem, hogy ennyit költesz rám. Én pedig még egy könyvet sem vehetek neked –magyaráztam- Én ezt így… nem bírom. Annyira rossz érzés számomra.
- Kicsim –fogta a keze közé az arcomat- Szeretlek. Mindent meg akarok adni neked, amit csak szemed-szád ingere. Ez nekem külön boldogságot okoz, mert látom, hogy te örülsz nekik. A családomnak óriási vagyona van, egy kis kontinensen belüli kiruccanástól nem lesz üres a kassza. Kontinensen kívülitől sem lenne az. Szóval kérlek, egy-egy ajándékomtól ne akadj ki. Úgyis tudom, hogy mennyit engedhetek meg magamnak, vagyis melyik az a határ, amit még elviselsz és örülsz neki.
- Szerinted mi lenne az, amitől kiakadnék?
- Egy sziget –vigyorogta.
- Hogy?
- Esme egy szigetet kapott Carlisletól.
- Már nem is értem, hogy miért lepődök meg.
- Én sem –kuncogta, majd magához vont.
A gép megrázkódott, majd a hangosbemondóból felcsendült a kapitány hangja. Kérte, hogy kössük be magunkat.
- Csak egy apró légörvénybe keveredtünk, ne aggódjanak –jelentette ki a hozzánk érkező stewardess- Hozhatok valamit?
- Bessie, kérsz bármit is? –fordult felém Anthony, majd megszorította a kezemet.
- Egy pohár narancslének tudnék örülni.
- Máris hozom.
- Nem bírom a légörvényeket –jelentettem ki mogorva hangon- Korai vagyok én még a halálhoz!
Thony felnevetett, majd az arcomra csókolt.
- Hidd el, bármit megtennék azért, hogy túlélj bármiféle balesetet.
- Esküszöl?
- Esküszöm –vigyorogta.
- Tényleg bármit? –kérdeztem kérkedve- Még a jobb karodat is odaadnád miattam?
- Az egész testemet feláldoznám, Kicsikém –mondta teljesen komolyan. Egy pillanatra meg is rémített vele, de mikor elmosolyodott, feloldódtam- Azt azért meg szeretném beszélni veled, hogy… ha én netalántán olyan helyzetbe kerülnék, te semmiképp se tegyél semmi olyat, mivel a saját egészségedet és/vagy a biztonságodat veszélyeztetnél.
- Anthony, tudod, hogy…
- Könyörgök neked, Bessie. Sohasem tudhatom, hogy milyen dolgok lesznek a jövőben. Szeretnélek biztonságban tudni.
- Szeretlek Edmund, de tudod, hogy milyen vagyok.
- Gondoltam, hogy csökönyös leszel. De azért legalább megpróbáltam –vonta meg a vállát, majd összevonta a szemöldökét- Én is szeretlek, Bessie.
Egy apró csók után meg is jelent a stewardess, a kezembe nyomta a narancslevet, majd szóvá tette, hogy lehetőleg maradjunk a saját ülésünkben. Elvörösödtem. Azért az első osztálynak is vannak hátrányai. Igaz, ezeket a negatív tényezőket erősen kioltotta a sok pozitív. Mert most gondoljunk bele: Kényelmes, fehér bőrszékben ülhetünk egész végig, kedvünkre iszunk-eszünk, bármiféle filmet megnézhetünk. Ilyen luxus mellett könnyen elfelejtjük a stewardess hölgyek gyakori, érdeklődő kérdéseit, amiktől egy idő után természetesen már a repülő kemény, alumínium falára is fel tudnánk mászni. Főleg akkor, ha a legrosszabb pillanatba szakítanak félbe.
- Ez is a te hibád! Minden rosszba te rángatsz bele!
- Oh, csakugyan? –vigyorogta kérkedve- Én úgy érzem, hogy mindaddig tiszta voltam, míg meg nem jelentél. Te okoztad a vesztemet, Édes!
- Én gonosz, örök csábító –doromboltam kihívóan- A végén kiderül, hogy egyetlen egy kígyó sem volt az Édenkertben…
- Hm…
A gép szerencsésen landolt, noha a
gyomromban megvolt egy aprócska görcs. Edmund teljesen rám hozta a frászt, hogy
mi történhet egy landolás közben. Persze teljesen direkt magyarázott meg nem
történt eseményeket. Nem hittem el, mégis összeszorult a gyomrom.
Anthony szorosan összekulcsolta az ujjainkat, arcán diadalittas mosollyal lépdelt mellettem. A másik kezével a bőröndünket húzta. Akárhányszor ránéztem, ugyanúgy vágyakoztam utána, mint az első pillanatban. Hihetetlenül sármos volt. A szemei ragyogtak, ahogy lepillantott rám. Elvesztem a tekintetében, végül én fordítottam el az arcomat.
Észrevettem, hogy Anthony egy-egy pillanatban megvillantja a szemeit. Gyanítottam, hogy arra reagál, hogy pár férfi meglehetősen feltűnően mustrálta végig a testemet. Valószínűleg ez nem nyerte el a tetszését Edmundnak.
Anthony szorosan összekulcsolta az ujjainkat, arcán diadalittas mosollyal lépdelt mellettem. A másik kezével a bőröndünket húzta. Akárhányszor ránéztem, ugyanúgy vágyakoztam utána, mint az első pillanatban. Hihetetlenül sármos volt. A szemei ragyogtak, ahogy lepillantott rám. Elvesztem a tekintetében, végül én fordítottam el az arcomat.
Észrevettem, hogy Anthony egy-egy pillanatban megvillantja a szemeit. Gyanítottam, hogy arra reagál, hogy pár férfi meglehetősen feltűnően mustrálta végig a testemet. Valószínűleg ez nem nyerte el a tetszését Edmundnak.
A várost taxival szeltük át, ami
egyenesen a lakáshoz vitt minket. Nos igen… a laskás egyszerűen gyönyörű volt.
Óriási, rendkívül tágas terekkel. Ízlésesen volt berendezve, a bézs-krémszín
uralkodott mindenhol. Azonnal elnyerte a tetszésemet.
Lepakoltuk a bőröndöt. Én felhívtam Nelliet, és jeleztem neki, hogy biztonságban megérkeztünk. Ez idő alatt Anthony kipakolt a bőröndből- a nadrágok és pólók tökéletesen összehajtogatva feküdtek a szekrényben, a cipők párosával beállítva a legalsó polcra. Az ingei felakasztva a fogasra, közvetlenül a ruháim mellé. A fehérneműim szín szerint volt rendezve az egyik fiókba, a másikba a boxerjai voltak behajtogatva.
- Szép munka –dicsértem meg, ő pedig öntelt mosollyal ölelt magához.
- Köszönöm, Édes.
- Hova megyünk ma? Még csak dél múlt.
- Főzök neked egy kis ebédet, először is –jelentette ki, majd kihúzott a szobából- Utána pedig oda, ahová szeretnél.
- Körülnézhetek az Interneten? –kérdeztem apró mosollyal a szám szélén, mire jókedvűen bólintott.
- Az Apple a második szekrényben van.
Elvigyorodtam, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. A laptop tényleg ott volt, ahol mondta, így keresés és időhúzás nélkül hozhattam ki az ebédlőasztalhoz.
- Hol is van ez a lakás? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ötödik sugárút.
- Ki gondolta volna! –vigyorogtam- Ezt hallgasd! Idézek: „A Park keleti határát képező Fifth Avenue-n a tehetős emberek élnek.” Valahogy éreztem, hogy nem máshol van lakásotok.
Erre csak vigyorogva megvonta a vállát.
- Ezek szerint ki szeretnél menni a Central Parkba?
- Természetesen igen.
- Ostoba kérdés volt –ismerte be- Akkor nem néznéd a Park oldalát.
- Pontosan –mosolyogtam- Ne segítsek?
- Ne! Te csak ülj ott a formás kis fenekeden és nézegesd azokat a látnivalókat, amiket mindenképp beterveztél az elkövetkezendő napokra.
Nem kellett még egyszer kérnie, örömmel tettem. Miközben ő főzött, én elégedetten diktáltam neki a terveimet. Ő hümmögve, mosolyogva hallgatta.
Mikor kijelentette, hogy kész az ebéd, bekötötte a szememet az egyik nyakkendőjével és felkapott a karjaiba. Pár perc elteltével letett egy székre, majd a fülembe sustorogta, hogy várjak még egy percet.
Magamban számoltam a másodperceket- ötvenkilenc elteltével hideg ujjak simogatását éreztem meg az arcomon, majd azt is, hogy Anthony kioldja a nyakkendőt a szemem elől.
Lenyűgözött a látvány. Az épület tetején voltunk, előttünk pedig elterült az egész Central Park. A fák zöldelltek, halványan láttam egy tavat is… Elvarázsolt.
- Na, tetszik?
- Ez még kérdés, Édes? –vigyorogtam fel rá, majd a nyakába csimpaszkodtam- Szeretlek!
Elmosolyodott, majd szorosan magához vont és megcsókolt.
Lepakoltuk a bőröndöt. Én felhívtam Nelliet, és jeleztem neki, hogy biztonságban megérkeztünk. Ez idő alatt Anthony kipakolt a bőröndből- a nadrágok és pólók tökéletesen összehajtogatva feküdtek a szekrényben, a cipők párosával beállítva a legalsó polcra. Az ingei felakasztva a fogasra, közvetlenül a ruháim mellé. A fehérneműim szín szerint volt rendezve az egyik fiókba, a másikba a boxerjai voltak behajtogatva.
- Szép munka –dicsértem meg, ő pedig öntelt mosollyal ölelt magához.
- Köszönöm, Édes.
- Hova megyünk ma? Még csak dél múlt.
- Főzök neked egy kis ebédet, először is –jelentette ki, majd kihúzott a szobából- Utána pedig oda, ahová szeretnél.
- Körülnézhetek az Interneten? –kérdeztem apró mosollyal a szám szélén, mire jókedvűen bólintott.
- Az Apple a második szekrényben van.
Elvigyorodtam, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. A laptop tényleg ott volt, ahol mondta, így keresés és időhúzás nélkül hozhattam ki az ebédlőasztalhoz.
- Hol is van ez a lakás? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ötödik sugárút.
- Ki gondolta volna! –vigyorogtam- Ezt hallgasd! Idézek: „A Park keleti határát képező Fifth Avenue-n a tehetős emberek élnek.” Valahogy éreztem, hogy nem máshol van lakásotok.
Erre csak vigyorogva megvonta a vállát.
- Ezek szerint ki szeretnél menni a Central Parkba?
- Természetesen igen.
- Ostoba kérdés volt –ismerte be- Akkor nem néznéd a Park oldalát.
- Pontosan –mosolyogtam- Ne segítsek?
- Ne! Te csak ülj ott a formás kis fenekeden és nézegesd azokat a látnivalókat, amiket mindenképp beterveztél az elkövetkezendő napokra.
Nem kellett még egyszer kérnie, örömmel tettem. Miközben ő főzött, én elégedetten diktáltam neki a terveimet. Ő hümmögve, mosolyogva hallgatta.
Mikor kijelentette, hogy kész az ebéd, bekötötte a szememet az egyik nyakkendőjével és felkapott a karjaiba. Pár perc elteltével letett egy székre, majd a fülembe sustorogta, hogy várjak még egy percet.
Magamban számoltam a másodperceket- ötvenkilenc elteltével hideg ujjak simogatását éreztem meg az arcomon, majd azt is, hogy Anthony kioldja a nyakkendőt a szemem elől.
Lenyűgözött a látvány. Az épület tetején voltunk, előttünk pedig elterült az egész Central Park. A fák zöldelltek, halványan láttam egy tavat is… Elvarázsolt.
- Na, tetszik?
- Ez még kérdés, Édes? –vigyorogtam fel rá, majd a nyakába csimpaszkodtam- Szeretlek!
Elmosolyodott, majd szorosan magához vont és megcsókolt.
Nem is kell mondanom, hogy az ebéd elfogyasztása kétszer
tovább tartott, mint bármely másik napon. Sokkal jobban megrágtam a falatokat,
szinte oda se figyeltem Anthony szavaira. Pedig megállás nélkül mondta. Jó volt
hallgatni a mély, boldog hangját, de a tudatomig mégsem jutottak el a szavai.
- Figyelsz te rám?
- Öhm… persze –válaszoltam- Mit is mondtál az előbb?
- Képzelem, hogy mennyire figyelhetsz –tekerte a fejét, de a szeme mosolygott- Csak arra kértelek meg, hogy majd menjünk el vásárolni. Esme-nek. Valami… különlegesre gondoltam. De nem tudom, hogy mit lehetne…
- Majd körbejárjuk a várost és keresünk valamit. Születésnapja lesz, vagy…
- Nyáron tartjuk a születésnapját, igen –bólogatott.
- Majd kigondoljuk, hogy mi legyen. Biztos találunk valamit –bíztattam- Mióta…keresgélsz?
- Fél éve.
- Oh… Hát, ne keseredj el –bíztattam- Velem talán nagyobb szerencséd lesz.
- Figyelsz te rám?
- Öhm… persze –válaszoltam- Mit is mondtál az előbb?
- Képzelem, hogy mennyire figyelhetsz –tekerte a fejét, de a szeme mosolygott- Csak arra kértelek meg, hogy majd menjünk el vásárolni. Esme-nek. Valami… különlegesre gondoltam. De nem tudom, hogy mit lehetne…
- Majd körbejárjuk a várost és keresünk valamit. Születésnapja lesz, vagy…
- Nyáron tartjuk a születésnapját, igen –bólogatott.
- Majd kigondoljuk, hogy mi legyen. Biztos találunk valamit –bíztattam- Mióta…keresgélsz?
- Fél éve.
- Oh… Hát, ne keseredj el –bíztattam- Velem talán nagyobb szerencséd lesz.
Másnap a boltokat bújtuk. A délelőtt villámgyorsan hussant
el, azon kaptam magam, hogy Anthony étellel töm.
- Nem vagyok éhes! –dörrentem rá- Ettem egy órával ezelőtt. Nem értem, hogy miért kell állandóan tömni. Ha éhes vagyok, eszek. Ha nem, akkor pedig nem esik jól az étel. Kérlek, ezen ne vesszünk össze. A családom már megértette, nem hiszem el, hogy te nem vagy képes az agyadba vésni!
- Bocs –motyogta fojtott hangon, majd kissé sértődött, mégis sajnálkozó tekintetét rám emelte. Hangosan fújtam ki a tüdőmből kiáramló levegőt, majd nyúzottan lehunytam a szemeimet.
- Sajnálom. Ha előjön ez a téma, mindig ideges leszek –vallottam be- Régen… az anorexiás kislánynak hittek. Egy… négy évvel ezelőtt. Meglehetősen vékony voltam. Pszichológushoz járattak, még az emésztésemet is megvizsgáltatták. A pszichológus végül kijelentette, hál’ Isten, hogy nem küzdök evészavarokkal. Egyszerűen csak túl sokat nőttem abban az időszakban és a szervezetemnek még nem volt ideje arra, hogy kiegyenlítse a viszonyokat a szervezetemben. Abban az időszakban tömtek engem, óránként óriási tányér ételeket küzdöttek le a torkomon. Akkor… megutáltam enni. A végén már hányingerrel ültem le az asztalhoz, előhozták, hogy bulémiás vagyok. Nos, így utólag visszagondolva eléggé röhejes.
- Az –ismerte el, majd megszorította a kezemet. Mosolygott.
- Abban az időszakban boxoltam a legtöbbet. Kiadni a felesleges dühöt, amit a családom gerjesztett bennem… El lehetett volna fújni, mégis sorra nyertem meg a versenyeket. Nos… akkor lerakódott rám egy kis izom, utána pedig már jött a hús is. A zsír szerencsére csak minimálisan, pont annyi, amennyire a szervezetemnek szüksége van.
- Tökéletesen nézel ki, Babám –bókolt- De… ne sértődj meg, tényleg ne… De tényleg nem kérsz semmit? Ételre célzok.
- Egy kis fagyit szívesen megennék –vallottam be pironkodva, mire ő egy óriási csókot nyomott az arcomra.
- Hozom. Azonnal.
Percekkel később tényleg visszatért, én pedig tehetetlenül szemléltem az óriási tálat.
- Remélem te sem gondoltad, hogy ezt mind megeszem. Fizikai képtelenség!
- Annyit kanalazol be belőle, amennyi jól esik –simogatta meg az arcomat- Egy falattal sem többet.
- Pazarlás –fintorogtam- Egy boxban ülünk. Miért vagy olyan messze tőlem?
- Azt hittem, hogy zavar, ha evés közben melletted vagyok.
- Hülye –forgattam meg a szemeimet- Az vagy. Na, fél másodperced van hozzám simulni!
Felnevetett, majd átcsusszant az én oldalamra és átkarolta a csípőmet. Állát a vállamra hajtotta, halkan susmorgott a fülembe, míg evett.
- Azok a férfiak a túloldalon… szembe velünk. Egy kicsit jobbra. Igen, ott –kuncogta- Nos, ők végig téged néztek. Már forr az agyvizem.
- Üsd le őket –vontam meg a vállamat közönyösen, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám.
- Komolyan? –kérdezett vissza lelkesen, majd éreztem, hogy távolabb siklik tőlem. Már készült felállni.
- Nem –intettem le, majd a combjára simítottam a tenyeremet.
- Ez… beindít, bébi –vallotta be- Ráadásul az ajkadat harapdálod.
- Miért, mi van akkor?
- Az mindig… felcsigáz.
- Miért nem mondtad eddig? Gyakrabban tettem volna –vigyorogtam bájosan, majd az arcomat a nyakhajlatába fúrtam.
- Gonosz vagy, Édesem –éreztem, hogy remeg a mellkasa. Kuncogott. Ez még nagyobb mosolyra derített. Végül egy ártatlan csókot nyomtam a kulcscsontjára, majd elhúzódva tőle újabb kanál fagylaltot merítettem a számba.
- Nem vagyok éhes! –dörrentem rá- Ettem egy órával ezelőtt. Nem értem, hogy miért kell állandóan tömni. Ha éhes vagyok, eszek. Ha nem, akkor pedig nem esik jól az étel. Kérlek, ezen ne vesszünk össze. A családom már megértette, nem hiszem el, hogy te nem vagy képes az agyadba vésni!
- Bocs –motyogta fojtott hangon, majd kissé sértődött, mégis sajnálkozó tekintetét rám emelte. Hangosan fújtam ki a tüdőmből kiáramló levegőt, majd nyúzottan lehunytam a szemeimet.
- Sajnálom. Ha előjön ez a téma, mindig ideges leszek –vallottam be- Régen… az anorexiás kislánynak hittek. Egy… négy évvel ezelőtt. Meglehetősen vékony voltam. Pszichológushoz járattak, még az emésztésemet is megvizsgáltatták. A pszichológus végül kijelentette, hál’ Isten, hogy nem küzdök evészavarokkal. Egyszerűen csak túl sokat nőttem abban az időszakban és a szervezetemnek még nem volt ideje arra, hogy kiegyenlítse a viszonyokat a szervezetemben. Abban az időszakban tömtek engem, óránként óriási tányér ételeket küzdöttek le a torkomon. Akkor… megutáltam enni. A végén már hányingerrel ültem le az asztalhoz, előhozták, hogy bulémiás vagyok. Nos, így utólag visszagondolva eléggé röhejes.
- Az –ismerte el, majd megszorította a kezemet. Mosolygott.
- Abban az időszakban boxoltam a legtöbbet. Kiadni a felesleges dühöt, amit a családom gerjesztett bennem… El lehetett volna fújni, mégis sorra nyertem meg a versenyeket. Nos… akkor lerakódott rám egy kis izom, utána pedig már jött a hús is. A zsír szerencsére csak minimálisan, pont annyi, amennyire a szervezetemnek szüksége van.
- Tökéletesen nézel ki, Babám –bókolt- De… ne sértődj meg, tényleg ne… De tényleg nem kérsz semmit? Ételre célzok.
- Egy kis fagyit szívesen megennék –vallottam be pironkodva, mire ő egy óriási csókot nyomott az arcomra.
- Hozom. Azonnal.
Percekkel később tényleg visszatért, én pedig tehetetlenül szemléltem az óriási tálat.
- Remélem te sem gondoltad, hogy ezt mind megeszem. Fizikai képtelenség!
- Annyit kanalazol be belőle, amennyi jól esik –simogatta meg az arcomat- Egy falattal sem többet.
- Pazarlás –fintorogtam- Egy boxban ülünk. Miért vagy olyan messze tőlem?
- Azt hittem, hogy zavar, ha evés közben melletted vagyok.
- Hülye –forgattam meg a szemeimet- Az vagy. Na, fél másodperced van hozzám simulni!
Felnevetett, majd átcsusszant az én oldalamra és átkarolta a csípőmet. Állát a vállamra hajtotta, halkan susmorgott a fülembe, míg evett.
- Azok a férfiak a túloldalon… szembe velünk. Egy kicsit jobbra. Igen, ott –kuncogta- Nos, ők végig téged néztek. Már forr az agyvizem.
- Üsd le őket –vontam meg a vállamat közönyösen, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám.
- Komolyan? –kérdezett vissza lelkesen, majd éreztem, hogy távolabb siklik tőlem. Már készült felállni.
- Nem –intettem le, majd a combjára simítottam a tenyeremet.
- Ez… beindít, bébi –vallotta be- Ráadásul az ajkadat harapdálod.
- Miért, mi van akkor?
- Az mindig… felcsigáz.
- Miért nem mondtad eddig? Gyakrabban tettem volna –vigyorogtam bájosan, majd az arcomat a nyakhajlatába fúrtam.
- Gonosz vagy, Édesem –éreztem, hogy remeg a mellkasa. Kuncogott. Ez még nagyobb mosolyra derített. Végül egy ártatlan csókot nyomtam a kulcscsontjára, majd elhúzódva tőle újabb kanál fagylaltot merítettem a számba.
Késő délután már fáradt voltam. Fájt a lábam, arra vágytam,
hogy kiáztathassam magam a laskásban lévő pezsgőfürdőben, majd… hát, úgy
gondoltam, majd eldől, hogy mi lesz este.
- Oda még nézzünk be, aztán menjünk –mondtam- Alice javasolta, hogy egy antikváriumba nézzünk be. Ő pedig mindig megmondja a tutit! Na, ne kéresd magad, kérlek.
- Inkább menjünk –könyörögte- Van… egy tökéletes ötletem estére, biztosan elnyeri a tetszésedet.
- Hadd hallom!
Elvigyorodott, majd a fülemhez hajolva sutyorogni kezdett:
- Úgy terveztem, hogy ledöntelek az ágyra. Lesimogatom rólad az összes ruhát, majd a kezem nyomán végigvezetem az ajkaimat is. Hideg kényeztetés… tudom, hogy imádod. Azután…
Nos igen, vázolni kezdte az egész esti programot. Nem is kell mondanom, bizseregni kezdtem a gondolatra is.
- Először bemegyünk ide, után pedig mehetünk a lakásba –mosolyogtam rá, mire egy apró ajakbiggyesztés után összekulcsolta az ujjainkat. Kivert kutya szemekkel nézett az üzlet felé, majd sóhajtott egy aprót. Tudtam, hogy nyert ügyem van.
Az üzletben a tipikus régi könyvek illata uralkodott. Abból rengeteg volt, végig több méteren keresztül, elképesztő magasságig felnyúlva. A tárgyak javarészt középen voltak felhalmozva, abból sem volt kevés. Sőt… Képtelenség volt, hogy itt megtaláljuk a megfelelő ajándékot. Ahhoz óriási szerencsére volna szükségünk.
Úgy éreztem, hogy ebben az esetben igazán érvényesül a tű-szénakazal esete.
Különváltunk Edmundal, külön folytattunk keresést. Ő a bútorokat, tárgyakat böngészte át, én pedig maradtam a könyveknél. Noha többször elmerengve néztem egy gyönyörű ékszerdobozt. Egyszerű fából faragott volt, gyönyörű virágmintával végigfuttatva. Az ujjaim végkövették a domborulatait, majd vágyakozóan felsóhajtottam. A felső lapján kövekkel is díszítve volt a doboz, úgy éreztem, hogy ezek valami meglehetősen értékes drágakövek lehettek. Az árára pillantva egy pillanatra szinte megszédültem. Nos… nem tudtam, hogy ez az ékszerdoboz Marie Antoinette királynő tulajdona volt, vagy tényleg az előbbi állításom az igaz. Esetleg mindkettő. Elképzelhető volt, ugyanis az ára tényleg csillagászati volt. Legalábbis az én szememmel nézve.
Nem is csodáltam, hogy a doboz egy külön kis fél-vitrinbe volt helyezve. Üveggel volt körülvéve, de a bútor első lapját leválasztották, így a látogatók kedvükre nézegethették, simíthattak végig a benne elhelyezett tárgyakon.
Végül a szívem szakadt meg, de visszatántorogtam a könyvekhez. Többször nézegettem végig őket, de a rengeteg polcok egyikén sem találtam kedvemre valót. Visszamentem a tulaj pultja mellé, remélve, hogy Anthony már ott vár engem. Nos, nem így volt. Még a feje búbját sem véltem felfedezni a sorok között, pedig még lábujjhegyre állva is nyújtóztattam a nyakamat. Végül leültem az egyik közeli székre, remélve, hogy ez nem antik bútor. Bizonyára nem volt az, tiszta, sötét bőr borította, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy drágább kerti bútor.
Miközben vártam, nézegettem. A közelemben lévő dolgokat tizedesen átvizsgáltam. Kiszúrtam egy teljesen elzárt, bőrkötéses könyvet a pult mögött. Felpattantam a székről, majd gyors lépteimmel odasiettem. Tippem sem volt, hogy miért, de éreztem, hogy azt meg kell néznem.
- Elnézést –szóltam a pult mögött ücsörgő hölgynek, aki azonnal fel is pattant- Azt a könyvet szeretném megtekinteni.
- Eléggé értékes darab –mondta, majd kiemelte a szekrényből- William Shakespeare Rómeó és Júlia. Bőrkötéses, a sarkainál aranyozott fedés. A fedőlapot aranyozott minta díszíti. Az átfogó csat ugyancsak aranyozott. Első kiadás, az író aláírásával. Az első oldalon egy ajánlás is van írva. Egy bizonyos Esme Anne Plattnak címezve, az édesanyjától. Egy idézettel a műből. Ezeket a szavakat Júlia ejtette ki a műben.
Felcsaptam az első oldalon, majd az ujjaimat végigfuttattam a sorokon.
- Oda még nézzünk be, aztán menjünk –mondtam- Alice javasolta, hogy egy antikváriumba nézzünk be. Ő pedig mindig megmondja a tutit! Na, ne kéresd magad, kérlek.
- Inkább menjünk –könyörögte- Van… egy tökéletes ötletem estére, biztosan elnyeri a tetszésedet.
- Hadd hallom!
Elvigyorodott, majd a fülemhez hajolva sutyorogni kezdett:
- Úgy terveztem, hogy ledöntelek az ágyra. Lesimogatom rólad az összes ruhát, majd a kezem nyomán végigvezetem az ajkaimat is. Hideg kényeztetés… tudom, hogy imádod. Azután…
Nos igen, vázolni kezdte az egész esti programot. Nem is kell mondanom, bizseregni kezdtem a gondolatra is.
- Először bemegyünk ide, után pedig mehetünk a lakásba –mosolyogtam rá, mire egy apró ajakbiggyesztés után összekulcsolta az ujjainkat. Kivert kutya szemekkel nézett az üzlet felé, majd sóhajtott egy aprót. Tudtam, hogy nyert ügyem van.
Az üzletben a tipikus régi könyvek illata uralkodott. Abból rengeteg volt, végig több méteren keresztül, elképesztő magasságig felnyúlva. A tárgyak javarészt középen voltak felhalmozva, abból sem volt kevés. Sőt… Képtelenség volt, hogy itt megtaláljuk a megfelelő ajándékot. Ahhoz óriási szerencsére volna szükségünk.
Úgy éreztem, hogy ebben az esetben igazán érvényesül a tű-szénakazal esete.
Különváltunk Edmundal, külön folytattunk keresést. Ő a bútorokat, tárgyakat böngészte át, én pedig maradtam a könyveknél. Noha többször elmerengve néztem egy gyönyörű ékszerdobozt. Egyszerű fából faragott volt, gyönyörű virágmintával végigfuttatva. Az ujjaim végkövették a domborulatait, majd vágyakozóan felsóhajtottam. A felső lapján kövekkel is díszítve volt a doboz, úgy éreztem, hogy ezek valami meglehetősen értékes drágakövek lehettek. Az árára pillantva egy pillanatra szinte megszédültem. Nos… nem tudtam, hogy ez az ékszerdoboz Marie Antoinette királynő tulajdona volt, vagy tényleg az előbbi állításom az igaz. Esetleg mindkettő. Elképzelhető volt, ugyanis az ára tényleg csillagászati volt. Legalábbis az én szememmel nézve.
Nem is csodáltam, hogy a doboz egy külön kis fél-vitrinbe volt helyezve. Üveggel volt körülvéve, de a bútor első lapját leválasztották, így a látogatók kedvükre nézegethették, simíthattak végig a benne elhelyezett tárgyakon.
Végül a szívem szakadt meg, de visszatántorogtam a könyvekhez. Többször nézegettem végig őket, de a rengeteg polcok egyikén sem találtam kedvemre valót. Visszamentem a tulaj pultja mellé, remélve, hogy Anthony már ott vár engem. Nos, nem így volt. Még a feje búbját sem véltem felfedezni a sorok között, pedig még lábujjhegyre állva is nyújtóztattam a nyakamat. Végül leültem az egyik közeli székre, remélve, hogy ez nem antik bútor. Bizonyára nem volt az, tiszta, sötét bőr borította, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy drágább kerti bútor.
Miközben vártam, nézegettem. A közelemben lévő dolgokat tizedesen átvizsgáltam. Kiszúrtam egy teljesen elzárt, bőrkötéses könyvet a pult mögött. Felpattantam a székről, majd gyors lépteimmel odasiettem. Tippem sem volt, hogy miért, de éreztem, hogy azt meg kell néznem.
- Elnézést –szóltam a pult mögött ücsörgő hölgynek, aki azonnal fel is pattant- Azt a könyvet szeretném megtekinteni.
- Eléggé értékes darab –mondta, majd kiemelte a szekrényből- William Shakespeare Rómeó és Júlia. Bőrkötéses, a sarkainál aranyozott fedés. A fedőlapot aranyozott minta díszíti. Az átfogó csat ugyancsak aranyozott. Első kiadás, az író aláírásával. Az első oldalon egy ajánlás is van írva. Egy bizonyos Esme Anne Plattnak címezve, az édesanyjától. Egy idézettel a műből. Ezeket a szavakat Júlia ejtette ki a műben.
Felcsaptam az első oldalon, majd az ujjaimat végigfuttattam a sorokon.
„Semmire sem esküdj:
Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,
Bálványképemre, az én Istenemre
S hiszek tebenned.”
Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,
Bálványképemre, az én Istenemre
S hiszek tebenned.”
- Anthony! –szóltam, majd
továbbra is meredten bámultam a könyv sárgás lapjait- Kérlek, gyere ide.
- Jövök –mondta, majd hallottam is magam mögött a lépteit.
- Mit is mondtál… Hogyan hívták Esme felmenőit?
- Volt egy ugyancsak Esme. Esme Anne Platt. Később Esme Anne Evenson.
- Azt hiszem… Megtaláltuk az ajándékot –motyogtam közelebb húzva a könyvhöz- Nézd!
Végigolvasta a sorokat, ajkai elnyíltak, szemei elkerekedtek. Végül csak ennyit tudott mondani:
- Elvisszük!
- De Uram…
- Esme egyik felmenője, akik az ezerkilencszázas évek elején élt, kapott egy ilyen könyvet. Erről tud Anya. Neki… eléggé szörnyű sorsa volt A szülei hozzá kényszerítették Mr. Evensonhoz. Jó, igazából nem kellett lökdösni az oltárhoz, de Esme nem volt boldog a házasság miatt. Az édesanyja ajándékozta neki ezt a könyvet. Akkoriban… azt hiszem Ohio volt hely, ahol laktak. Szerintem az Édesanyja remélte, hogy a lánya oly’ szerelmes lesz, mint a könyvben Júlia. De végül… hát, nem így lett.
Bólintottam egyet, és reméltem, hogy otthon még folytatni fogja a mesélést. Eléggé… lenyűgözött ez a szívszorító történet. Legalábbis az a kis darabka, amit elmondott belőle.
- De Uram, ez a könyv rettentően drága.
- Valami papírba be tudná csomagolni? Isten ments, hogy bármi baja legyen!
Anthony elvigyorodott, a hölgy pedig tátogva bólintott egyet. Majd hozzám fordult, a karjaiba vont és a szemembe nézve idézett a műből:
- „Az áldott holdra esküszöm, kisasszony, / Mely a gyümölcsfákat ezüstözi.”
Elmosolyodtam, majd csillogó szemekkel elmormoltam Júlia válaszát:
- „Ne arra esküdj, a hold változékony, / Havonta másul az körös futásán, / Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.”
- Jövök –mondta, majd hallottam is magam mögött a lépteit.
- Mit is mondtál… Hogyan hívták Esme felmenőit?
- Volt egy ugyancsak Esme. Esme Anne Platt. Később Esme Anne Evenson.
- Azt hiszem… Megtaláltuk az ajándékot –motyogtam közelebb húzva a könyvhöz- Nézd!
Végigolvasta a sorokat, ajkai elnyíltak, szemei elkerekedtek. Végül csak ennyit tudott mondani:
- Elvisszük!
- De Uram…
- Esme egyik felmenője, akik az ezerkilencszázas évek elején élt, kapott egy ilyen könyvet. Erről tud Anya. Neki… eléggé szörnyű sorsa volt A szülei hozzá kényszerítették Mr. Evensonhoz. Jó, igazából nem kellett lökdösni az oltárhoz, de Esme nem volt boldog a házasság miatt. Az édesanyja ajándékozta neki ezt a könyvet. Akkoriban… azt hiszem Ohio volt hely, ahol laktak. Szerintem az Édesanyja remélte, hogy a lánya oly’ szerelmes lesz, mint a könyvben Júlia. De végül… hát, nem így lett.
Bólintottam egyet, és reméltem, hogy otthon még folytatni fogja a mesélést. Eléggé… lenyűgözött ez a szívszorító történet. Legalábbis az a kis darabka, amit elmondott belőle.
- De Uram, ez a könyv rettentően drága.
- Valami papírba be tudná csomagolni? Isten ments, hogy bármi baja legyen!
Anthony elvigyorodott, a hölgy pedig tátogva bólintott egyet. Majd hozzám fordult, a karjaiba vont és a szemembe nézve idézett a műből:
- „Az áldott holdra esküszöm, kisasszony, / Mely a gyümölcsfákat ezüstözi.”
Elmosolyodtam, majd csillogó szemekkel elmormoltam Júlia válaszát:
- „Ne arra esküdj, a hold változékony, / Havonta másul az körös futásán, / Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.”
Egy csókot lehelt az ajkaimra,
majd szorosan magához ölelt.
- Meg sem lepődök, hogy kívülről fújod –jegyeztem meg halkan nevetve, mire ragyogó íriszeit rám emelte.
- Én viszont meglepődtem –vallotta be.
- Oh, szóval ennyire műveletlennek tartasz? Micsoda sértés!
- Egy szóval sem mondtam –tiltakozott- Csak… meglepődtem, hogy tökéletesen tudod. Ez… furcsa nekem. Ismersz. Nem akartalak megsérteni, Édesem.
- Csak vicceltem –vontam meg a vállamat- De megkönnyebbülés számomra, hogy ilyen gyorsan bocsánatot kérsz minden apróságért.
Csibészesen elvigyorodtam, mire ő jókedvűen tekerte a fejét. Az eladó pedig elbűvölt mosollyal figyelt minket.
- Meg sem lepődök, hogy kívülről fújod –jegyeztem meg halkan nevetve, mire ragyogó íriszeit rám emelte.
- Én viszont meglepődtem –vallotta be.
- Oh, szóval ennyire műveletlennek tartasz? Micsoda sértés!
- Egy szóval sem mondtam –tiltakozott- Csak… meglepődtem, hogy tökéletesen tudod. Ez… furcsa nekem. Ismersz. Nem akartalak megsérteni, Édesem.
- Csak vicceltem –vontam meg a vállamat- De megkönnyebbülés számomra, hogy ilyen gyorsan bocsánatot kérsz minden apróságért.
Csibészesen elvigyorodtam, mire ő jókedvűen tekerte a fejét. Az eladó pedig elbűvölt mosollyal figyelt minket.
A Central Parkos
kirándulásunkat megismételtük. Újra a Sheep Meadow puha rétjén kötöttünk ki. A
fűben ücsörögve figyeltük a tőlünk pár méterre elterülő tavat és a rajta
csónakázó fiatalokat.
Egyszerűen… jó volt csak ülni Anthonyval. Élvezni a csendet, hozzábújni. Belélegezni az illatát, csókokat lopni tőle. Felfigyelni a gyakorta szaladgáló mókusokra, babrálni hideg ujjait… Maga az, hogy Vele lehettem itt, varázslatossá tette a helyet.
A szobrok bámulása rengeteg időt vett el a délelőttből. Edmund természetesen rengeteg adatot osztott meg velem az egyes szobrokkal kapcsolatban. Sejtelmem sem volt, hogy honnan tudhat ennyi mindent.
Azért az Alíz szobornál én sem hazudtoltam meg magamat. Bőven meséltem neki a lánykáról. A gombán ülve, a macskájával együtt örökítették meg.
- Tudod, hogy mi a különbség a holló és az íróasztal között? –kérdeztem nevetve, idézve Kalapos gyakran felemlegetett szavait. Ő is felkacagott, majd átkarolta a hasamat és továbbra is a szobrot bámulta. Az állát a vállamon támasztotta, éreztem a leheletét az arcomra áramlani.
- Olyan jó lenne, ha én is az álmaim országában élhetnék. Veled lennék. Egy házban, amit kényünk-kedvünk szerint alakítgathatnánk. Lehetnének… cukorból a falak…
- Ennek erősen Jancsi és Juliska feelingje van.
- Illúzióromboló vagy. De ha már így félbeszakítottál… van más ötleted?
- Nincs, nincs! Téged szeretnélek hallgatni –mosolyogtam rá- Folytasd, kérlek!
- Hát jó –mondta- Lenne két lurkónk. Két kislány, lehetőleg ikrek. Olyan szőke, göndör tincsekkel, mint a tieid. A te gyönyörű, csillogó szemeiddel néznék a nagyvilágot. Minden tökéletes lenne. Boldogok lennénk, minden este felengednénk egy kívánságlámpást, természetesen csak azután, hogy szerelmeskedtünk egy istenit az óriási franciaágyunkban… Nem lennének féltékeny exek, vágyakozó osztálytársak… Csak mi négyen. Csak a boldogság, csak a jó… Az lenne a legfontosabb, hogy veled legyek. A többi már nem is érdekel, nem fontos, igazából. Veled még egy vulkán tetején is élnék, az lenne a fontos, hogy együtt vagyunk. Hogy szeretsz…
- Tényleg… erre vágysz? –kérdeztem halk hangon, döbbenten. Az öröm majd’ szétfeszített.
- Másra nem –vallotta be, majd elmosolyodott- Tudod, hogy mi a legrosszabb rémálmom? Az, hogy te… te elfelejtesz engem, nem törődsz velem… és visszamész Michael-höz. Tudom, hogy ez…
- Képtelenség!
- Tudom, vagyis remélem. Csak… érted! Attól félek, hogy elmész és én egyedül maradok. Még ha veszekszünk is, remélem mindig tudod, hogy én tényleg, igazán szeretlek téged, Bessie!
- Én is téged, Thony.
Sétáltunk. Csendben, egymáshoz bújva, boldogan.
- Azért belekötnék én ebbe az álomképbe –jegyeztem meg.
- Mi a kivetnivaló?
- Egy fiú és egy lány. Mindenképp. Ebből nem engedek –vigyorogtam- Ugyan olyan kis lurkó, mint te. Ez az én vágyálmom. Te, egy kicsi te, én és egy kicsi én.
Felnevetett, egy csókot nyomott a hajamba. Ezt beleegyezésnek vettem.
A padon ücsörögve Anthony ölébe vetettem a lábaimat, a hátamat pedig a pad karfájának döntöttem.
- Eljövök New Yorkba. Egyszer egy életben. Erre nem süt ki a Nap! Ez… olyan igazságtalan!
- Még eljövünk –vigyorogta- Akkor talán jó idő lesz. Alice megjósolta előre, hogy nem nézünk valami fényes időjárás elé.
- Legalább nem olvad le rólam a ruha.
- Pedig díjaznám.
- Egy forgalmas utcán, teli perverz faszikkal? –vontam fel a szemöldökömet- Tényleg?
- Korai kijelentés volt. Visszavonom.
Elvigyorodtam, minek következtében az ő arcára is mosoly kúszott.
- Tetszett a tegnap esti Broadway. Mindig is látni akartam itt a West Side Storyt. Na jó, nem konkrétan itt, ugyanis eddig csak egy távoli álom volt, hogy bejussak a Broadwayre. Nem akarom tudni, hogy honnan van a családodnak ilyen jó kapcsolatai… Biztos valami piszkos, fekete ügyek.
- Igen. Tudod, titkon én vagyok a drogbáró –suttogta komikusan, mire összeesküvőként közelebb hajoltam az arcához.
- Ezt elbuktuk, Rómeóm. Én vagyok a rád vadászó rendőrfőnök leánya. Oh, most mi lesz?
- Megszöktetlek, elveszlek. Mi lenne? –vigyorogta, mire halkan felnevettem- Nézd csak, ki jön ott!
- El. Sem. Hiszem. –tagoltam a szavakat, majd felpattantam- Elhagylak, Anthony.
- Örökre?
- Öt perc és jövök –válaszoltam majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
A jól ismert férfi elé siettem. A kezeit zsebre tette, az ingjébe bele-belekapott a szél, a haja meglehetősen rendezetlenül állt. A szeme alatt szürke táskák ültek, úgy tűnt, már jó ideje nem aludt rendesen. Felemelte a fejét, komor tekintetét körbejáratta a parkon. Barna szemei végül rajtam állapodtak meg, ajkai halványan elnyíltak.
- Bessie! –szólított meg, majd döbbenten lépett közelebb hozzám.
- Josh! –mosolyogtam rá- Milyen rég nem láttalak! Hogy ’s mint? Milyen itt lakni?
- Te is itt vagy, mondd meg te –vonta meg a vállát- Amúgy… velem nincs semmi különös. Kicsit ki vagyok. De… jól leszek.
- Nagyon remélem, Josh –mondtam- Nem ülünk le? Eléggé… Na jó, kimondom kerek perec: szörnyen nézel ki!
- Egyet kell, hogy értsek –válaszolta, majd a legközelebbi padra huppant le. Leültem mellé- Kivel vagy itt?
- Edmund.
- Kivel mással!? –tekerte a fejét- Ostoba kérdés volt, ez magától értetődő.
- Azt hitted, hogy Nellie is eljött? –kérdeztem, mire megrázta a fejét- Kérlek, könyörgök, Josh. Ne hazudj nekem!
- Igen, azt reméltem, hogy megmagyarázza a dolgokat.
- Az is jó, ha én teszem meg ezt helyette?
Bólintott egyet, majd gyászosan lehajtotta a fejét. Megszorítottam az ölében nyugvó kezét.
- Azt hiszem… azt tudod, hogy Jacob megcsókolta. Nos. Nellie rettentő boldog volt aznap, hála neked, természetesen. Reményt adtál neki, hogy újra lehet boldog. Aztán Jacob belerondított a képbe, lekapta a húgomat. Nellie nem akarta ezt, utána óriási balhét rendezett. Őt okolja, amiért elveszített téged. Jacob pedig szereti őt. Igazából… Nellie nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több fajtája is van. Még nem tapasztalta meg, hogy milyen, ha többen táplálnak felé gyengéd érzelmeket. Nem tudja kezelni. Te vagy illetve voltál neki az igazi, a nagy Ő, az a pasi, akiről egész nap csak áradozott. Szerintem nem hazudok, ha kijelentem, hogy még mindig szeret téged. Nem tudom, hogy te mit érzel, mit gondolsz és mit szeretnél tenni… Nem akarok semmit javasolni, tenni vagy ezen kívül mondani. Úgy érzem, hogy amit kellett, elmondtam. Nem foglak fölös tényekkel traktálni. Nellie nincs jó állapotban, ahogy te sem. És őszintén szólva… kiidegel engem. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Szinte menekülök otthonról. Szívesen ott lennék vele, hogy segítsek neki túljutni ezen az időszakon… de néha úgy érzem, hogy nem akar kilábalni ebből az állapotból. Túl sok mindenen ment keresztül rövid idő alatt. Egy terhesség, spontán vetélés, szakítás… Ez túl nagy teher neki. Annyira… érzékeny lelkű és ízig-vérig álmodozó. Az ellentétem. Így… nem is teljesen tudom beleélni magam a helyzetébe. Menekülök a problémák elől. Azért is vagyok itt. Ráadásul már megint össze-vissza fecsegtem.
- Bessie –szólított meg, majd keserves pillantással vizsgálta az arcomat- Értem már, hogy Edmund Cullen miért szeretett beléd.
Elpirultam. Ezt mégis hogy érti?
- Nem érted, igaz? –kérdezte, mire egy határozott nem volt a válaszom- Eleinte kissé visszataszítónak gondoltam a természetedet. Egy olyan lánynak képzeltelek, aki fent hordja az orrát, mert ilyen díjat nyert, olyan versenyen lett első… De tippem sem volt, hogy miért mentél ezekre a sportversenyekre. Úgy gondoltam, hogy azért, hogy dicsekedhess velük. Rájöttem már rég, hogy ez nem így van. Egyszerűen… meg kell védened magadat, kell a kikapcsolódás neked. Annyi minden zúdul a nyakadba. Az Édesapád hiánya… Nellie rengeteget mesélt arról, hogy milyen nehezen viseled. Az Édesanyád új kapcsolata… Igazából fejet hajtok előtted, amiért képes voltál túllépni az érzéseiden, hogy Anyukád boldog legyen. És itt van Nellie. Nem bírom felfogni, hogy hogyan vagy képes ennyi érzést magadban tartani. Nem csak a tiédet, hanem az övét is. Én… ettől a pár érzéstől is ki vagyok bukva. Irtóra hiányzik, szeretem… De túl nagyot csalódtam, még ha nem is az ő hibájából. Neked itt van Cullen, mint egy mentő öv… De én nem tudom, hogy mit tegyek, Bessie.
- Én sem –vallottam be- Nekem sincs rá ötletem.
Elhallgattunk. Részben még mindig a szavait emésztettem, amivel engem elemzett. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben tisztel engem. Az pedig, hogy mesélt az érzéseiről, arról árulkodik, hogy bízik is bennem. Ez még inkább arra sarkallt, hogy valahogyan segítsek neki. De nem jutott eszembe más, csak…
- Várj. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, meg ilyenek. Én pedig azt mondom, hogy kell idő ahhoz, hogy átgondolhass mindent, amit érzel. Kell idő ahhoz, hogy tisztán lásd magadat és Őt. Hogy el tudd dönteni, hogy mihez kezdesz. Nellie várni fog rád, ebben biztos lehetsz. Most pedig viszlát, Josh Hartney.
Felálltam a padról, egy apró mosoly eresztettem meg felé, majd hátat fordítottam neki és elindultam a távolba meredő kedvesem felé.
- Várj! –szólt Josh, mire visszafordultam felé- Bessie, én… nagyon köszönök mindent.
- Nincs mit. Vigyázz magadra.
- Te is, Bessie… te is.
Egyszerűen… jó volt csak ülni Anthonyval. Élvezni a csendet, hozzábújni. Belélegezni az illatát, csókokat lopni tőle. Felfigyelni a gyakorta szaladgáló mókusokra, babrálni hideg ujjait… Maga az, hogy Vele lehettem itt, varázslatossá tette a helyet.
A szobrok bámulása rengeteg időt vett el a délelőttből. Edmund természetesen rengeteg adatot osztott meg velem az egyes szobrokkal kapcsolatban. Sejtelmem sem volt, hogy honnan tudhat ennyi mindent.
Azért az Alíz szobornál én sem hazudtoltam meg magamat. Bőven meséltem neki a lánykáról. A gombán ülve, a macskájával együtt örökítették meg.
- Tudod, hogy mi a különbség a holló és az íróasztal között? –kérdeztem nevetve, idézve Kalapos gyakran felemlegetett szavait. Ő is felkacagott, majd átkarolta a hasamat és továbbra is a szobrot bámulta. Az állát a vállamon támasztotta, éreztem a leheletét az arcomra áramlani.
- Olyan jó lenne, ha én is az álmaim országában élhetnék. Veled lennék. Egy házban, amit kényünk-kedvünk szerint alakítgathatnánk. Lehetnének… cukorból a falak…
- Ennek erősen Jancsi és Juliska feelingje van.
- Illúzióromboló vagy. De ha már így félbeszakítottál… van más ötleted?
- Nincs, nincs! Téged szeretnélek hallgatni –mosolyogtam rá- Folytasd, kérlek!
- Hát jó –mondta- Lenne két lurkónk. Két kislány, lehetőleg ikrek. Olyan szőke, göndör tincsekkel, mint a tieid. A te gyönyörű, csillogó szemeiddel néznék a nagyvilágot. Minden tökéletes lenne. Boldogok lennénk, minden este felengednénk egy kívánságlámpást, természetesen csak azután, hogy szerelmeskedtünk egy istenit az óriási franciaágyunkban… Nem lennének féltékeny exek, vágyakozó osztálytársak… Csak mi négyen. Csak a boldogság, csak a jó… Az lenne a legfontosabb, hogy veled legyek. A többi már nem is érdekel, nem fontos, igazából. Veled még egy vulkán tetején is élnék, az lenne a fontos, hogy együtt vagyunk. Hogy szeretsz…
- Tényleg… erre vágysz? –kérdeztem halk hangon, döbbenten. Az öröm majd’ szétfeszített.
- Másra nem –vallotta be, majd elmosolyodott- Tudod, hogy mi a legrosszabb rémálmom? Az, hogy te… te elfelejtesz engem, nem törődsz velem… és visszamész Michael-höz. Tudom, hogy ez…
- Képtelenség!
- Tudom, vagyis remélem. Csak… érted! Attól félek, hogy elmész és én egyedül maradok. Még ha veszekszünk is, remélem mindig tudod, hogy én tényleg, igazán szeretlek téged, Bessie!
- Én is téged, Thony.
Sétáltunk. Csendben, egymáshoz bújva, boldogan.
- Azért belekötnék én ebbe az álomképbe –jegyeztem meg.
- Mi a kivetnivaló?
- Egy fiú és egy lány. Mindenképp. Ebből nem engedek –vigyorogtam- Ugyan olyan kis lurkó, mint te. Ez az én vágyálmom. Te, egy kicsi te, én és egy kicsi én.
Felnevetett, egy csókot nyomott a hajamba. Ezt beleegyezésnek vettem.
A padon ücsörögve Anthony ölébe vetettem a lábaimat, a hátamat pedig a pad karfájának döntöttem.
- Eljövök New Yorkba. Egyszer egy életben. Erre nem süt ki a Nap! Ez… olyan igazságtalan!
- Még eljövünk –vigyorogta- Akkor talán jó idő lesz. Alice megjósolta előre, hogy nem nézünk valami fényes időjárás elé.
- Legalább nem olvad le rólam a ruha.
- Pedig díjaznám.
- Egy forgalmas utcán, teli perverz faszikkal? –vontam fel a szemöldökömet- Tényleg?
- Korai kijelentés volt. Visszavonom.
Elvigyorodtam, minek következtében az ő arcára is mosoly kúszott.
- Tetszett a tegnap esti Broadway. Mindig is látni akartam itt a West Side Storyt. Na jó, nem konkrétan itt, ugyanis eddig csak egy távoli álom volt, hogy bejussak a Broadwayre. Nem akarom tudni, hogy honnan van a családodnak ilyen jó kapcsolatai… Biztos valami piszkos, fekete ügyek.
- Igen. Tudod, titkon én vagyok a drogbáró –suttogta komikusan, mire összeesküvőként közelebb hajoltam az arcához.
- Ezt elbuktuk, Rómeóm. Én vagyok a rád vadászó rendőrfőnök leánya. Oh, most mi lesz?
- Megszöktetlek, elveszlek. Mi lenne? –vigyorogta, mire halkan felnevettem- Nézd csak, ki jön ott!
- El. Sem. Hiszem. –tagoltam a szavakat, majd felpattantam- Elhagylak, Anthony.
- Örökre?
- Öt perc és jövök –válaszoltam majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
A jól ismert férfi elé siettem. A kezeit zsebre tette, az ingjébe bele-belekapott a szél, a haja meglehetősen rendezetlenül állt. A szeme alatt szürke táskák ültek, úgy tűnt, már jó ideje nem aludt rendesen. Felemelte a fejét, komor tekintetét körbejáratta a parkon. Barna szemei végül rajtam állapodtak meg, ajkai halványan elnyíltak.
- Bessie! –szólított meg, majd döbbenten lépett közelebb hozzám.
- Josh! –mosolyogtam rá- Milyen rég nem láttalak! Hogy ’s mint? Milyen itt lakni?
- Te is itt vagy, mondd meg te –vonta meg a vállát- Amúgy… velem nincs semmi különös. Kicsit ki vagyok. De… jól leszek.
- Nagyon remélem, Josh –mondtam- Nem ülünk le? Eléggé… Na jó, kimondom kerek perec: szörnyen nézel ki!
- Egyet kell, hogy értsek –válaszolta, majd a legközelebbi padra huppant le. Leültem mellé- Kivel vagy itt?
- Edmund.
- Kivel mással!? –tekerte a fejét- Ostoba kérdés volt, ez magától értetődő.
- Azt hitted, hogy Nellie is eljött? –kérdeztem, mire megrázta a fejét- Kérlek, könyörgök, Josh. Ne hazudj nekem!
- Igen, azt reméltem, hogy megmagyarázza a dolgokat.
- Az is jó, ha én teszem meg ezt helyette?
Bólintott egyet, majd gyászosan lehajtotta a fejét. Megszorítottam az ölében nyugvó kezét.
- Azt hiszem… azt tudod, hogy Jacob megcsókolta. Nos. Nellie rettentő boldog volt aznap, hála neked, természetesen. Reményt adtál neki, hogy újra lehet boldog. Aztán Jacob belerondított a képbe, lekapta a húgomat. Nellie nem akarta ezt, utána óriási balhét rendezett. Őt okolja, amiért elveszített téged. Jacob pedig szereti őt. Igazából… Nellie nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több fajtája is van. Még nem tapasztalta meg, hogy milyen, ha többen táplálnak felé gyengéd érzelmeket. Nem tudja kezelni. Te vagy illetve voltál neki az igazi, a nagy Ő, az a pasi, akiről egész nap csak áradozott. Szerintem nem hazudok, ha kijelentem, hogy még mindig szeret téged. Nem tudom, hogy te mit érzel, mit gondolsz és mit szeretnél tenni… Nem akarok semmit javasolni, tenni vagy ezen kívül mondani. Úgy érzem, hogy amit kellett, elmondtam. Nem foglak fölös tényekkel traktálni. Nellie nincs jó állapotban, ahogy te sem. És őszintén szólva… kiidegel engem. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Szinte menekülök otthonról. Szívesen ott lennék vele, hogy segítsek neki túljutni ezen az időszakon… de néha úgy érzem, hogy nem akar kilábalni ebből az állapotból. Túl sok mindenen ment keresztül rövid idő alatt. Egy terhesség, spontán vetélés, szakítás… Ez túl nagy teher neki. Annyira… érzékeny lelkű és ízig-vérig álmodozó. Az ellentétem. Így… nem is teljesen tudom beleélni magam a helyzetébe. Menekülök a problémák elől. Azért is vagyok itt. Ráadásul már megint össze-vissza fecsegtem.
- Bessie –szólított meg, majd keserves pillantással vizsgálta az arcomat- Értem már, hogy Edmund Cullen miért szeretett beléd.
Elpirultam. Ezt mégis hogy érti?
- Nem érted, igaz? –kérdezte, mire egy határozott nem volt a válaszom- Eleinte kissé visszataszítónak gondoltam a természetedet. Egy olyan lánynak képzeltelek, aki fent hordja az orrát, mert ilyen díjat nyert, olyan versenyen lett első… De tippem sem volt, hogy miért mentél ezekre a sportversenyekre. Úgy gondoltam, hogy azért, hogy dicsekedhess velük. Rájöttem már rég, hogy ez nem így van. Egyszerűen… meg kell védened magadat, kell a kikapcsolódás neked. Annyi minden zúdul a nyakadba. Az Édesapád hiánya… Nellie rengeteget mesélt arról, hogy milyen nehezen viseled. Az Édesanyád új kapcsolata… Igazából fejet hajtok előtted, amiért képes voltál túllépni az érzéseiden, hogy Anyukád boldog legyen. És itt van Nellie. Nem bírom felfogni, hogy hogyan vagy képes ennyi érzést magadban tartani. Nem csak a tiédet, hanem az övét is. Én… ettől a pár érzéstől is ki vagyok bukva. Irtóra hiányzik, szeretem… De túl nagyot csalódtam, még ha nem is az ő hibájából. Neked itt van Cullen, mint egy mentő öv… De én nem tudom, hogy mit tegyek, Bessie.
- Én sem –vallottam be- Nekem sincs rá ötletem.
Elhallgattunk. Részben még mindig a szavait emésztettem, amivel engem elemzett. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben tisztel engem. Az pedig, hogy mesélt az érzéseiről, arról árulkodik, hogy bízik is bennem. Ez még inkább arra sarkallt, hogy valahogyan segítsek neki. De nem jutott eszembe más, csak…
- Várj. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, meg ilyenek. Én pedig azt mondom, hogy kell idő ahhoz, hogy átgondolhass mindent, amit érzel. Kell idő ahhoz, hogy tisztán lásd magadat és Őt. Hogy el tudd dönteni, hogy mihez kezdesz. Nellie várni fog rád, ebben biztos lehetsz. Most pedig viszlát, Josh Hartney.
Felálltam a padról, egy apró mosoly eresztettem meg felé, majd hátat fordítottam neki és elindultam a távolba meredő kedvesem felé.
- Várj! –szólt Josh, mire visszafordultam felé- Bessie, én… nagyon köszönök mindent.
- Nincs mit. Vigyázz magadra.
- Te is, Bessie… te is.
Utolsó újra kiültünk a tetőre.
Kissé hidegebbre váltott az idő, így egy vastag pokrócba burkolózva gubóztam be
Anthony ölébe.
- El kell ismerned, hogy a Metropolitan Művészeti Múzeum kivételes hely!
- Elismerem –mosolyogtam- De akkor is tudod, hogy mi tetszett a legjobban.
- Nem is értem, hogyan legyen ennyire beleszeretni egy parkba!
- Ezt úgy mondtad, mint egy káromkodást! –szóltam rá- A Brooklyn-hídról mesés képeket késztettünk. Alig várom, hogy előhívjam őket otthon!
- A New York Aquarium is szép volt –jegyezte meg- Nem hiába ez az USA legrégebben működő akváriuma.
- Cukik voltak a delfinek! –próbáltam utánozni az ő hangját, mire játékosan belecsípett az oldalamba- Hé!
- Figyelj, Bessie… Eljegyezhetlek? Vagyis… hozzám jössz feleségül?
Mindezt úgy hadarta, hogy alig értettem. A mosoly lelankadt az arcomról, megdöbbenve néztem rá. Ő az ujjait tördelte, kétségbeesett tekintettel vizsgálgatott.
Nem értettem, hogy a delfinekből hogyan jön az eljegyzés. Nem tudtam mit válaszolni.
- El kell ismerned, hogy a Metropolitan Művészeti Múzeum kivételes hely!
- Elismerem –mosolyogtam- De akkor is tudod, hogy mi tetszett a legjobban.
- Nem is értem, hogyan legyen ennyire beleszeretni egy parkba!
- Ezt úgy mondtad, mint egy káromkodást! –szóltam rá- A Brooklyn-hídról mesés képeket késztettünk. Alig várom, hogy előhívjam őket otthon!
- A New York Aquarium is szép volt –jegyezte meg- Nem hiába ez az USA legrégebben működő akváriuma.
- Cukik voltak a delfinek! –próbáltam utánozni az ő hangját, mire játékosan belecsípett az oldalamba- Hé!
- Figyelj, Bessie… Eljegyezhetlek? Vagyis… hozzám jössz feleségül?
Mindezt úgy hadarta, hogy alig értettem. A mosoly lelankadt az arcomról, megdöbbenve néztem rá. Ő az ujjait tördelte, kétségbeesett tekintettel vizsgálgatott.
Nem értettem, hogy a delfinekből hogyan jön az eljegyzés. Nem tudtam mit válaszolni.
Otthon az első utam Nellie
szobájába vezetett. A bőröndömet csak ledobtam a szobám közepére, azonnal
rohantam át a húgomhoz.
Miután kifaggatott az egész nyaralásról, megelégedve bólintott. Majd elismerte, hogy tényleg jól telt ez a pár nap, nem is várt mást. Nos… természetesen a joshos részt körülményesen kihagytam a történetből.
- Megkérte a kezemet! –sikkantottam pár perc elteltével, mire ő kiejtette az éppen hajtogatott pólóját.
- Hogy mi? –kérdezte döbbenten, majd lehuppant mellém az ágyra- És? Hol a gyűrű?
- Sehol. Még… nem válaszoltam neki.
- Mi? Vagyis miért?
- Nem tudom, hogy mit tegyek. Iszonyatosan gyors ez nekem! Tizennyolc múltam, az Isten szerelmére! Fiatal vagyok én még az ilyesfajta elkötelezettséghez. De… igazából vágyok rá, hogy igent mondjak neki. Áh!
- Akkor miért nem teszed?
- Nem tudom. A szívem hadakozik az agyammal –ingattam a fejemet- Látnod kellett volna a csalódott arcát. Annyira megsajnáltam. De… nem tudom, ezt még át kell gondolnom.
- Másként viselkedik veled?
- Nem, dehogy –vágtam rá azonnal- Ugyan úgy szeret, mint a kérdés feltevése előtt. Én is ugyan úgy érzem magam a közelében, nem vagyok zavarban, vagy ilyesmi… Annyira szeretem, hogy ezt szavakkal leírni sem lehet… Szerintem igent fogok neki mondani!
Izgatottan felsikkantott, tapsikolni kezdett, majd szorosan, vigyorogva magához ölelt. A nyakamba kántálta a gratulációját, majd kijelentette, hogy ezt meg kell ünnepelni. Így elengedett, kiszaladt a szobából, valószínűleg egy nagy bödön fagylaltért rohant íly hevesen.
Örültem, hogy legalább őt boldoggá tehettem. Abba viszont nem akartam belegondolni, hogy hány álmatlan éjszakát okoztam magamnak és Anthonynak egyaránt.
Miután kifaggatott az egész nyaralásról, megelégedve bólintott. Majd elismerte, hogy tényleg jól telt ez a pár nap, nem is várt mást. Nos… természetesen a joshos részt körülményesen kihagytam a történetből.
- Megkérte a kezemet! –sikkantottam pár perc elteltével, mire ő kiejtette az éppen hajtogatott pólóját.
- Hogy mi? –kérdezte döbbenten, majd lehuppant mellém az ágyra- És? Hol a gyűrű?
- Sehol. Még… nem válaszoltam neki.
- Mi? Vagyis miért?
- Nem tudom, hogy mit tegyek. Iszonyatosan gyors ez nekem! Tizennyolc múltam, az Isten szerelmére! Fiatal vagyok én még az ilyesfajta elkötelezettséghez. De… igazából vágyok rá, hogy igent mondjak neki. Áh!
- Akkor miért nem teszed?
- Nem tudom. A szívem hadakozik az agyammal –ingattam a fejemet- Látnod kellett volna a csalódott arcát. Annyira megsajnáltam. De… nem tudom, ezt még át kell gondolnom.
- Másként viselkedik veled?
- Nem, dehogy –vágtam rá azonnal- Ugyan úgy szeret, mint a kérdés feltevése előtt. Én is ugyan úgy érzem magam a közelében, nem vagyok zavarban, vagy ilyesmi… Annyira szeretem, hogy ezt szavakkal leírni sem lehet… Szerintem igent fogok neki mondani!
Izgatottan felsikkantott, tapsikolni kezdett, majd szorosan, vigyorogva magához ölelt. A nyakamba kántálta a gratulációját, majd kijelentette, hogy ezt meg kell ünnepelni. Így elengedett, kiszaladt a szobából, valószínűleg egy nagy bödön fagylaltért rohant íly hevesen.
Örültem, hogy legalább őt boldoggá tehettem. Abba viszont nem akartam belegondolni, hogy hány álmatlan éjszakát okoztam magamnak és Anthonynak egyaránt.
