17. Fejezet

Sziasztok! 
Nem is fűzök hozzá nagyon semmit, csak jó olvasást. 
Puszi, Trixi

(Nellie) 

                                       

Hétfő reggel a telefonom hangos csörgésére ébredtem. Kezeimmel kitapogattam a hang forrását, és megtalálva a készüléket kinyomtam. A hátamra fordultam és kinyitottam a szemeimet. Kicsit laposakat pislogva ébredeztem. Mikor eljutott a tudatomig, hogy hétfő van végre, és ez azzal egyenlő, hogy láthatom Josh-t, rögtön egy mosoly szaladt az arcomra. A takarót ledobtam magamról és a fürdőbe siettem. Gyorsan elvégeztem a reggeli teendőimet, és azon agyaltam, hogy mit vegyek fel. Mivel hideg volt, ezért egy farmert választottam garbós pulcsival és csizmával. 

Felkapkodtam magamra a ruhákat és megfogva a táskám a konyhába siettem. Örülök, hogy mindig este pakolok be, mert így legalább ezzel már nem kell bajlódnom. A konyhába érve felkapcsoltam a villanyt mivel még senki nem volt lenn. Bess valószínű még alszik, anya pedig most kelhet, legalábbis a hangok alapján. Ledobtam a táskám az egyik székre és a pulthoz léptem, majd elővettem egy poharat, a hűtőből pedig a tejet. Mivel éhes nem voltam, ezért csak tejet ittam. A hűs ital végigszántotta a torkom és kicsit kirázott a hideg. 

Hallottam, hogy valószínűleg anya tart a konyha felé. A poharat a mosogatóba tettem és megfordultam. Anya halványan mosolyogva nézett rám. Mellém lépett én pedig egy puszit nyomtam az arcára. A kávéfőző felé fordult és bekapcsolta. 

-           - Ilyen korán édesem? – kérdezte tőlem, s elővette a bögréjét, amibe cukrot és tejet tett.

-           - Igen. Tudod, hogy nincs problémám a korán keléssel. – elővettem egy müzli szeletet a szekrényből, és azt kezdtem rágcsálni.

-           - Igen tudom, de még akkor is korán van. Csak fél hét. – pillantott az órára, és én is meglepetten vettem észre, hogy eléggé korán keltem.

-           - Furcsa. – motyogtam. Anya a gőzölgő kávéjával az asztalhoz lépett és intett, hogy üljek le én is.

-           - A testvéred gondolom még alszik. – nézett rám, s egy kortyolt egyet a reggeli italából.

-           - Igen. De én ma sietek, legalábbis csak annyira, mint általában. – hangom furcsán kellemesen és csilingelően hatott.

-           - Szóval akkor megint Josh jön érted. – elmélkedett anya, én pedig bólintottam egy aprót. – Remek! – mosolygott, én pedig lehajtottam a fejem.  – Mikor mutatod be? – kérdezte én pedig félrenyeltem az épp lenyelni készülő müzlim. Kissé riadt szemekkel néztem rá.

-           - Én… nem… - dadogtam és meglepetten vettem észre, hogy anya felkacagott.

-           - Ne aggódj Nellie! Ismerlek. Majd bemutatod, ha szeretnéd. Csak szerettem volna már megismerni azt a fiút, aki most ennyi boldogságot okoz neked. – nézett rám huncut szemekkel én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

-           - Nem tudom… ez még annyira új. – tekintetemmel mereven bámultam az asztalt, de lelki szemeim előtt felrémlett Josh mosolygós arca.

-            - Kétségeid vannak? – kérdezte anya, s letette a bögréjét, így rá néztem.

-           - Nincsenek. – ráztam a fejem – Megbízom benne.

-           - Akkor ne foglalkozz mással, az a lényeg, hogy milyen mikor veled van. Bízom az ítélőképességedben. – mosolygott rám. Letettem a müzlim, mellé léptem és szorosan megöleltem. A meghitt pillanatot egy dudálás szakított félbe. Mosolyogva engedtem el anyát, majd felkaptam a táskám, intettem egyet anyának és kiléptem a bejárati ajtón. 

Becsuktam magam mögött az ajtót, s mosolyogva tekintettem az ismerős autóra. Josh épp akkor szállt ki. Ahogy tekintetem találkozott Josh sötétbarna tekintetével éreztem, hogy a szívem megdobban és forróság önt el. Ezt tetőzte a mosoly, ami villantott felém. Szerettem. Ehhez kétség sem fért. Jobban, mint bárkit eddig. Lábaim automatikusan indultak el felé. Mosolyogva tárta ki a karjait, én pedig beléjük bújtam miközben megöleltem. Valahogy sose volt belőle elég, és ez a két nap is elég volt nélküle. 

Josh eltolt magától majd kezét az arcomra vezetve csókolt meg. Karjaimmal átöleltem a nyakát és visszacsókoltam. Ő közelebb húzott magához, én pedig belesimultam ölelésébe, miközben illata bekúszott az orromba. Mindenét szerettem, az illatát, az ölelését a törődését. Végre úgy éreztem, hogy haza értem, és valaki gondoskodik rólam. Mert ő mindig ott lesz, ha valami bánatom lesz, számíthatok rá, ezt már bebizonyította. 

Végül eltolt magától, és miután beültem a kocsiba az iskola felé hajtottunk. Nem mentünk gyorsan, inkább élveztük egymás társaságát. 

-           - Milyen volt a hétvégéd? – kérdezte tőlem, és egy pillanatra rám nézett.

-           - Átjöttek hozzánk Cullenék. Filmet néztünk. Érdekes volt, azon kívül unatkoztam, meg tanultam. – mosolyogtam rá.

-           - Ez szép, és engem nem hívtál volna meg? – kérdezte tőlem, miközben felhúzta a szemöldökét.

-           - Nem. De ha akarod, nálad megejthetjük a mozizást. – adtam ötleteket ő pedig elmosolyodott.

-           - Hm. Jól hangzik. Mikor? – kérdezte és összekulcsolta az ujjainkat a sebválton.

-           - Nem tudom, majd megbeszéljük. – hajoltam a vállához, és rádöntöttem a fejem, miközben próbáltam pihenni. Élveztem, ahogy gurul alattam az autó, valahogy ilyenkor mindig el tudtam aludni. Lecsuktam a szemeimet, és talán el is szenderedtem. Arra kaptam fel a fejem, hogy Josh finoman szólongat.

-           - Nellie. Nellie, kicsim! – közben simogatta az arcom, én pedig laposakat pislogva néztem fel rá. Majd rögtön kapcsoltam, hogy megálltunk, és mikor az épületet is megláttam, majdnem kiugrottam a kocsiból. Josh csak kuncogott rajtam.

-           - Sajnálom! – sütöttem le a szemeimet – Csak olyan jó volt hozzád bújni. – néztem fel rá, ő pedig végigsimított arcomon.

-           - Ugyan. Ne kérj bocsánatot. Inkább szálljunk ki. – mosolygott. Felkaptam a táskám és kinyitottam az ajtót, majd kiszálltam. 

Becsaptam magam mögött az ajtót, és Josh mellé léptem, aki átkarolta a derekam. Így lépkedtünk az iskola felé. A többiek fürkésző tekintetét még mindig éreztem magamon, de már nem foglalkoztam velük. A lényeg, hogy Ő itt volt velem, mellettem. Már nem számított. A barátaim mellett elhaladva, intettem nekik egyet, aki mosolyogva viszonozták. Kivéve egy valakit. Dina most nem volt valami barátságos kedvében, de most legalább nem fordította el a tekintetét, ami nem tudom, hogy jó volt vagy rossz. Láttam, hogy a szemei furcsán csillognak, és tudtam, hogy ma valami még történni fog. 

Josh kinyitotta előttem az ajtót, én pedig beléptem a meleg épületbe. Első utunk rögtön a szekrényemhez vezetett, ahonnan kivettem a magyar könyvem, majd Josh felé fordultam. 

-           - Ebédnél látlak? – kérdeztem, s átöleltem a derekát.

-           - Persze. Talán még előbb is. – nyomott egy puszit az orromra, én pedig kuncogva engedtem el, hogy aztán eltűnjön a szemem elől. 

Sóhajtva fordultam meg és kezdtem lépkedni a terem felé ahol órám lesz. Az embereket kikerülve értem el végül a termet, ahol az osztály fele már ott volt. Szerencsémre megláttam Rosalie-t, és máris jobb kedvem lett. Felé indultam, majd lehuppantam mellé. Rose rám nézett szőke hajzuhataga mögül, és elmosolyodott. Leraktam a könyvem az asztalra majd Rose felé fordultam fél testtel. Ő csak somolyogva nézett rám. Sejtettem, hogy lesz egy érdekes beszélgetésünk.

-           - Szóval neked nem jön be Josh Hartney? – kérdezte, miközben felhúzta szépen ívelt szemöldökét, én csak zavartan kezdtem nézelődni, ami Rose-t kuncogásra késztette.

-           - Én ezt nem mondtam… csak azt, hogy nem jön be a modora. – néztem végül fel Rose mosolygós szemeibe.

-           - Akkor ezek szerint megváltozott? – kérdezte és érdeklődve nézett rám.

-           - Mikor velem van teljesen más. Ezt nehéz lenne szavakba önteni. – néztem Rose-ra, aki kedvesen mosolygott.

-           - Én mondtam, hogy beleszerettél. – jelentette ki, én pedig megforgattam a szemeimet, majd elmosolyodtam.

-           - Elmondani sem lehet mennyire. – révedt el a tekintetem. 

A beszélgetést nem tudtuk folytatni, mert bejött a tanár és elkezdtük az órát. Én nem igen figyeltem. Sőt… semennyire. Gondolataim a néhány teremmel arrébb lévő személy felé terelődtek. Elképzeltem az arckifejezését, a gesztusait, a kezei tartását, ahogy épp koncentrál, vagy halálra unja magát, esetleg a mosolyát, ha valami vicceset mondott a tanár. Ahogy jegyzetel, majd hozzászól az órához. A hangjától még így képzeletben is kirázott a hideg, és akaratlanul mosolyognom kellett. Olyan boldogság nyomta a mellkasom, hogy szinte szétfeszített belülről. Gondolatban egyfolytában csak azt sikítoztam, hogy mennyire szeretem. Mosolyogva tettem le a fejem az asztalra és álmodoztam tovább. 

A csengő hangjára kaptam fel a fejem, és amilyen gyorsan csak tudtam bevágtam a füzetem a táskámba, és felálltam. Láttam, hogy Rose csak somolyogva néz rám, miközben aprót megrázta a fejét, ezzel elérve, hogy szőke tincsei ezerfelé szálljanak. Elsőként hagytam el a termet, és kezdtem a tömeget pásztázni. Nem sokkal később meg is láttam, az ismerős személyt, aki háttal volt nekem. Mögé lépkedtem és hátulról befogtam a szemét, miközben a fülébe suttogtam. Ő csak mosolyogva fordult meg és húzott közel magához, majd egy csókot lehelt ajkaimra, amitől így is heves szívverésem az egeket verdeste, és hőmérsékletem megemelkedett. 

~ 

Az ebédlő felé tartottam, kicsit idegesen, mert a tanár később engedett ki az óráról, és Josh-t sehol sem találtam. Kerestem a tekintetemmel és végigjártam a folyosót, de semmi. Így arra gondoltam, hogy csak az ebédlőben lehet. Mikor kitártam az ajtót és beléptem a zajos helységbe, rögtön az embereket kezdtem pásztázni. Csalódottan vettem észre, hogy itt sincs. Többször is megnéztem mindenkit, hogy nem futottam e el fölötte, de nem. Őt rögtön kiszúrnám több tízezer ember között is. Akkor hol lehet? 

Viszont barátaimat megláttam, akik között nővérem is ott volt. Láttam, hogy ma sincs a toppon, így gyorsan vettem magamnak valami ételt, és leültem közéjük. Nővérem rám nézett és intézett felém egy halvány mosolyt. De tudtam, hogy nincs minden rendben. Sőt, semmi sincs rendben. A szemeiből eltűnt a szokásos vidámság, és pajkosság. Mi történt az én örökké vidám testvéremmel? Hozzá bújtam és átöleltem, ő pedig kis késéssel, de visszaölelt. Valahogy olyan furcsa volt, és akárhogy próbáltam megfejteni nem jöttem rá mi bántja. Pedig tényleg szerettem volna neki segíteni. 

-           - Ilyen is régen volt. – jelentette ki Daniel nagy vigyorral a képén, mire mindenki meglepetten nézett rá.

-           - Milyen? – kérdezte végül Thomas, aki épp lapozott egyet a matek könyvében.

-           - Együtt vagyunk. Mindannyian. Eddig mindig hiányzott valaki. De most az ikrek is itt vannak, és mi is. – vigyorgott még mindig, én pedig csak falatoztam tovább. – Ne tanulj annyit. – nyögött fel, és bevágta Thomas könyvét, aki felháborodottan nézett rá.

-           - Lehet, hogy te meg akarsz bukni, de én nem. – majd ezzel a mondattal újra kinyitotta a könyvet. Csak nekem tűnt fel, hogy a szokásosnál is feszültebb a légkör? Tina és Mandy még csak rám sem néztek, hanem a fejüket leszegve kanalazták az ebédjüket. Daniel mivel látta, hogy a poénja nem ért célba, ezért inkább sóhajtott és enni kezdett. Thomas pedig tanult. Gloriával együtt. Nővérem is csak ült, és nézett ki a fejéből. Dina volt az egyedüli, aki engem nézett, nem éppen barátságos tekintettel méregetve. Rá néztem. Bele azokba a sötét szemekbe, amik még most is villámokat szórtak. Aztán valami megváltozott. Hátra dőlt a székben, majd egy mozdulattal felállt és a fejével az ajtó felé intett. Felkapta a táskáját és kisétált. Meglepetten néztem utána. Erre már a többiek is felkapták a fejüket. Míg a fiúk értetlenül a lányok inkább aggódva néztek rám.

-           - Ne menj utána! – súgta nekem Tina, és végre rám nézett. Ez azonban engem még inkább kíváncsivá tett. Mit akarhat mondani? Enni úgyse volt nagyon kedvem szóval felálltam és felkaptam a táskám.

-           - Ezt nem kéne. – motyogta Mandy is, és Dina után nézett. Pontosabban az ajtót, amin távozott. Megráztam a fejem és Dina után mentem. Szinte éreztem a fürkésző tekinteteket a hátamba fúródni. 

Kiléptem az ajtón és rögtön észrevettem a fekete hajzuhatagot. Dina háttal állt nekem és szerintem hallotta, hogy kijöttem mégsem fordult meg. Így én mentem oda mögé és érintettem meg a vállát. Talán jobb lett volna, ha inkább meg sem fordul. A tekintete most nem utálkozó volt, hanem inkább szánalom és naivság lobbant volna fel benne? Miért?

Hátrébb léptem egy lépést és kérdőn néztem rá. Kezeit, amik eddig össze voltak fonva a mellkasa előtt most oldala mellé ejtette, és egy nagy levegő után belekezdett miközben végig a szemembe nézett. 

-           - Be kell fejezned ezt az egészet Josh-sal! – jelentette ki, mintha csak az időjárásról beszélne. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Most komolyan azt mondta, amire gondolok?

-           - Hogy? – nyögtem ki nem túl nőiesen, de most ez foglalkoztatott a legkevésbé.

-           - Jól hallottad. Nem folytathatjátok ezt az egészet. – szemei elszántak voltak, én pedig kezdtem ideges lenni. Ki ő, hogy megmondja mit tegyek?

-           - Már bocsánat, de ezt nem te fogod eldönteni. – Dinát úgy tűnt sikerült felpaprikáznom.

-           - Mit mondott? Azt hogy szeret? Hogy örökké veled lesz? Ne légy naiv Nellie. Minden lánynak ezt mondja. Egészen addig, míg az ágyába nem vitte őket. Utána pedig eldobja őket, mint valami használt rongyot. – a szívverésem felgyorsult, de nem engedtem meg, hogy most a kétségek elhatalmasodjanak rajtam.

-           - Ezt te már csak tudod. – vágtam hozzá, mire ő kimeresztette a szemeit, és kicsit elnyitotta a száját. Láttam, hogy arcizmai megfeszülnek és nagyon erőlködött, hogy nehogy elhamarkodott döntést hozzon.

-           - Én csak segíteni akartam és megmenteni téged a totális csalódástól. Josh magán kívül senkit nem szeret. Ezt jobb, ha megjegyzed. Te sem vagy más, mint egy új jövevény, neki pedig szüksége van az újításra. – szavai késként fúródtak a szívembe, de nem sírtam. Még csak be sem könnyeztem. Fájtak a szavai, nem hittem volna, hogy pont ő fogja ezt mondani nekem, de nem engedem meg, hogy padlóra küldjön.

-           - Én nem vagyok, és sose leszek csak egy lány a sok közül a listáján. Én ismerem őt, talán jobban, mint bárki más. Tudom, hogy az érzései valósak. Ebben sem te sem más nem fog megingatni. – néztem vele farkasszemet, és láttam, hogy eddig tartott a türelme.

-           - Rendben, de aztán ne gyere hozzánk sírni, hogy összetörte a pici szíved és egy menet után otthagyott. – gúnyosan intézte hozzám a szavait, bennem pedig elszakadt valami.

-           - Hozzád biztos, hogy nem is mennék, de én nem te vagyok, hogy mindenki ágyába bebújjak. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert én átlátok Josh álarcán, én tudom, hogy ki ő valójában. – emeltem meg kicsit a hangomat. Dina arca a vörös egy egész sötét árnyalatát öltötte fel, és láttam, hogy száját összepréseli, és egész teste megrázkódott. Kezeit felemelte és hihetetlen sebességgel irányította arcom felé. Felkészültem a pofonra, azonban nem történt semmi. Dina kezét még a levegőben elkapta valaki. Meglepetten néztünk mindketten az illetőre, aki bilincsbe fogta Dina kezét.

-           - Ne érj hozzá! – intézte a szavakat Josh Dina felé, akinek a dühét mintha elfújták volna. Arca már nem volt vörös, talán két apró pír maradt az arca két oldalán. Szemeit Josh dühös szemeibe fúrta, és láttam, hogy teljesen megfeledkezett rólam, és a külvilágról is. A keze ott ahol Josh megfogta libabőrös lett, és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, milyen gondolatok lepik el most az elméjét.
Aztán mintha kapcsolt volna dühösen tépte ki a kezét Josh szorításából, majd rám nézett.

-           - Ne felejtsd el, amit mondtam. – és hátat fordítva nekünk elsétált. Egy ideig még néztem utána, egészen addig míg Josh meg nem érintette a vállam.

-           - Nellie! – szó nélkül öleltem át, és bújtam hozzá. Szorosan karoltam át a nyakát, miközben fejem a nyakhajlatába fúrtam. Szükségem volt rá, senki másra csakis rá. Érezzem, azt hogy itt van, és nemhiába veszekedtem Dinával. Bíztam benne, és abban, hogy nem fog megbántani. Az érintéséből tudtam, tudtam, hogy nem hazudik, hogy velem őszinte. Tényleg bíztam benne, hogy én képes leszek megváltoztatni. 

~          

                       

-           - Még most sem akarod elmondani mi történt? – kérdezte Josh miközben leült mellém a bolyhos szőnyegre egy tálat helyezve az ölembe. Én csak sóhajtottam és ránéztem.

-           - Dina arról próbált meggyőzni, hogy hagylak el, mert én is csak egy vagyok a sok nő közül, aki már megfordult az ágyadban. – fintorodtam el a mondat végére. Josh megfeszült mellettem és kicsit idegesen nézett rám.

-           - Te tudtad, hogy mi…? – kérdezte én pedig bólintottam.

-           - Igen, de nem haragszom. Elfogadom, hogy ő is az életed része volt. Nem akarlak megváltoztatni, nem vagy hibátlan, ahogy senki sem, de én így fogadlak el. – mosolyogtam rá, ő pedig végigsimított a hajamon.

-           - Te sosem lennél csak egy lány Nellie. Te sokkal több vagy annál. – suttogta én pedig a közelségétől nem tudtam megszólalni, csak sóhajtottam ő pedig mosolyogva hajolt ajkaimra. Fél kézzel átöleltem a nyakát, és viszonoztam édes csókját. 

Majd a mellkasára húzott és betakart minket egy takaróval. A sajtos pop corn-t kezdtem rágcsálni miközben Josh elindította a vígjátékot. Amint a fények feltűntek a képernyőn, kizártam minden gondolatot. Elvégre itt volt és szeretett. Nekem nem kellett több bizonyíték. És nem fogom hagyni, hogy Dina vagy bárki más közénk álljon. Kezem a mellkasára vezettem és miközben elmosolyodtam lehunytam a szemeimet. Ő csak megpuszilta a fejem és átölelt. Ennél kellemesebb délutánt el sem tudtam volna képzelni.