44. fejezet

44. fejezet
(Bessie)

Anthony boldog kacarászása a fülemben csengett, viszont már eltűnt a látóteremből. A plázában óriási volt a tömeg, sokkal nagyobb, mint bármely más napokon. Az iskolatársaink többsége is itt volt. Erőteljesen iskola feelinje volt a helyzetnek.
Nellie hasonló értetlenséggel fürkészte a diák társainkat.
- Hát itt meg mi folyik? –kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig rámosolyogtam.
- Halvány lila fogalmam sincs –válaszoltam, majd megragadtam a kezét- Gyere, keveredjünk ki innen. Mondtam Thonynak, hogy sietek ki hozzá, csak megvárlak téged.
- Nem kellett volna.
- Ugyan –legyintettem- Mostanában úgysem sokat találkozunk, pedig együtt lakunk…
- Sokat alszol Edmundnál –jegyezte meg. Kicsit megrovónak éreztem.
- Te pedig sokat vagy Jacobbal –mosolyogtam, majd megragadtam a karját és az ajtók felé terelgettem- De ne vádolgassuk egymást.
- Van valami, amit meg akarsz beszélni velem? –vonta fel a szemöldökét.
- Nem értem, hogy most mi is van köztetek.
- Nos, ezt én sem teljesen –vonta meg a vállát- Beszélgetünk, jól megvagyunk. De nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi. Tudja, hogy én Josht szeretem. Elfogadja ezt és elég neki annyi, amennyit egyenlőre nyújtani tudok.
- Ez a pasi vagy teljesen hülye, vagy nagyon szeret téged –mosolyogtam rá.
- Én sem tudom eldönteni –vigyorogta, mire játékosan meglöktem a vállát.
- Én az utóbbira voksolnék. Oda süss!
Jacob ácsorgott a parkolóban egy fekete motornak támaszkodva, csak trikót viselve. Kirázott a hideg, ahogy ránéztem a fedetlen karjára, hisz én a pulcsim ellenére is megborzongtam egy-egy hidegebb fuvallattól. Furcsán fázós lettem az utóbbi időben.
Mikor meglátta a húgomat, elmosolyodott és több méterről is észrevehető volt a szemében felvillanó tűz.
Hiába állt Anthony a parkoló túloldalán, meglehetősen undorodó tekintettel figyelve Jaket, én mégis az utóbbit vettem célba.
- Hello, Black! –üdvözöltem vigyorogva, majd hagytam, hogy Nellie is köszönthesse egy öleléssel és Jake részéről egy puszival.
- Szia, Leaves –válaszolta- Hogy ’s mint?
- Minden oké. Nehéz volt a napom, tanultam a nyelvvizsgámra, magolom az előrehozott érettségi-tételeket –vontam meg a vállamat- Nem traktállak ilyesmivel.
- Ehhez képest én csak tunyultam –nevetett fel- Seth vár délután.
- Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy négy körül megyek csak –kértem- Úgyis állandóan telefonozgattok, egyszer valami hasznosat is csinálhatnátok.
- Átadom –forgatta meg a szemeit- Nem kellene kritizálni. Mi fontos ügyeket intézünk.
- Emberiség megmentése, mi?
- Eltaláltad –válaszolta komolyan, majd elvigyorodott.
- Reméltem megtanulta azt a sok ökörséget, amit kiírtam neki. Gondolom nem kérdezted ki…
- Persze, hogy nem –kuncogta laza stílusban- De egyszer elolvassa és megtanulja.
- Nekem nem úgy tűnik. Az egyik számolást már harmadszor magyarázom és még mindig nem tudja –forgattam meg a szemeimet- Na, mindegy. Majd még úgyis találkozunk. Este otthon leszek, Nellie.
- Én is –mosolyogta, én pedig egy gyors köszönés után átvágtattam a parkolón.
Nos, pár szóval le sem lehetne írni Anthony arcát. Mikor rám nézett olyasfajta sértődöttség, megbántottság és düh sugárzott felém, hogy egy pillanatra megálltam a mozdulatomban és még levegőt is elfelejtettem venni.
- Siettem –mosolyogtam végül rá.
- Látom –válaszolta jegesen és még azt sem hagyta, hogy egy csókot nyomjak az ajkaira.
- Most mi a problémád?
- Tudod te azt nagyon jól.
- A böki a szemedet, hogy szóba merészkedek állni mással is? –vontam fel a szemöldökömet.
- Az zavar, hogy konkrétan a nyakába borulsz! Szerelmet nem készülsz vallani? –kérdezte sértődötten.
- Front közeledik, hogy ennyire meg vagy őrülve? –tekertem a fejemet.
- Oh, bocs, hogy a kész tényekkel állítalak szembe és te nem bírod elviselni az igazságot –mondta durván, mérgesen. Hasonló idegállapotban voltam én is.
- Tudod mit? Menj a fenébe, hogy ilyeneket gondolsz rólam.
Ezzel a végszóval fordultam meg és siettem el tőle. Dühös voltam, de tehetetlen is. Szinte már sírtam.
Az út mentén sétálva hazafelé a lábamat egyre jobban nyomta a cipőm, a kezeim fájtak a táskák éles füleitől, egyre elkeseredettebb lettem.
Egy igazán ismerős kocsi lassított le mellettem, majd az ablak is leereszkedett.
- Szállj be, Bessie, ne gyerekeskedj!
- Te vagy egy nagy gyerek, Edmund Cullen –válaszoltam indulatosan- Mert féltékeny vagy és te ezt így tudod elintézni. Elveszik tőled a kis játékodat és te mást nem tudsz tenni, minthogy inkább összetöröd a játékot, mert más hozzá mert nyúlni.
- Igazad van. Nagyon féltelek –mondta- Kérlek, szállj be és mindent megbeszélünk.
- Erre kíváncsi leszek –motyogtam, de azért beültem az ülésre- Ne légy ennyire elégedett magaddal.
- Dehogy! –mosolyogta, majd tovább hajtott.
Egyenesen haza vitt, noha a ház előtt nem engedett kiszállni a kocsiból.
- Beszéljünk itt. Így nem tudsz elmenekülni –javasolta, mire egy aprót bólintottam- Én csak… nagyon felszült vagyok azóta a nap óta. Megértem, hogy idő kell neked, hogy átgondolhasd a dolgot, Bessie, csak… Annyira rossz ebben a tehetetlen tudatlanságban vergődni! Más srácok környékeznek meg téged nap mint nap.
- Tudomást sem veszek róluk –szóltam közbe.
- Tudom, de akkor is, Bessie! Ott vannak –magyarázta- Lehet, hogy ma még nem figyelsz fel rájuk, de lehet, hogy holnap már egyikük alatt nyögdécselsz az ágyban. Oké, ez szélsőséges példa, de érted. Nem mondtál sem igent, sem nemet. Esküszöm, még az utóbbi is jobb lenne, mint ez a helyzet.
- Nem akarok elhamarkodottan kinyögni valamit.
- Tudom, nem is sürgetni akarlak! –tiltakozott- Csak… légy elnéző velem, kérlek. Nem könnyű ez nekem.
- Tudom, Anthony –halványan rámosolyogtam, majd megcsókoltam- Megyek, mert ha így folytatom sosem érek oda Seth-hez.
- Jó tanulást. Verd a fejébe a kémiát –vigyorogta.
- Hát, ha nem tanulja meg, tényleg megcsapkodom a könyvével –kacarásztam, majd kipattantam a kocsiból.

Csodák csodájára Seth megtanulta az eddigi tananyagokat, így bármiféle nehézség nélkül tudtam tovább magyarázni. A kezdeti nehézkes haladást felváltotta a gyors, laza tempó. Bármit megértett mindenféle nehézség nélkül. Noha nem értettem, hogy miért szeretné letenni ennyire a vizsgát, én örültem hogy segíthettem neki. Ez a siker feldobta a napomat.
Így a tananyag után úgy döntöttünk, hogy sétálgatunk egy kicsit a parton.
- Gloriával hogy ’s mint? –kérdeztem felvont szemöldökkel, jót mulatva a pirulásán.
- Minden rendben van velünk –válaszolta- Szeretem őt.
- Tudom –mosolyogtam- Csak még nem tisztáztad, hogy hogyan is álltok…
- Volt egy időszak, amikor nyíltan felvállalta, hogy együtt vagyunk –motyogta zavartan- Ez körülbelül két-három hétig volt. Utána elhidegült és… a barátnői előtt nem engedi, hogy megfogjam a kezét, átkaroljam. Meg ilyesmik. Szerintem szégyell engem. Nagyon zavar, hogy így érez.
- Beszéld meg vele, tisztázd a dolgokat. Mást nem tudok javasolni, Seth.
- De szerinted is így van?
- Igen –bólogattam- De ne búsulj, lesz még jobb is! Hidd el, Gloria nem tudja, hogy mit is kellene tennie, mi lenne jó. Szerintem elítélik, hogy nála fiatalabb sráccal van együtt.
- De…miért? Szerintem ez nem elítélendő.
- Persze, hogy nem az –mosolyogtam rá- Csak ők ezt nem értik. Felszínes ismerőseink is vannak, Seth. Mi, csajok nem úgy működünk, mint ti.
Egyetértően húzta el a száját, majd az erdő felé kapta a tekintetét.
- Indulj vissza –utasított- Majd megyek én is.
- Mi történt, Seth? –értetlenkedtem. Nagyon gyanús volt. Remegett, ellépdelt tőlem, a pólója szegélyét szorongatta.
- Csak menj! Most!
Semmit sem értettem, így természetesen nem fogadtam szót neki. Mentem utána az erdőbe, gyorsan sprinteltem, hogy beérhessem, de erre nem volt esélyem. Már teljesen eltűnt, sehol sem láttam. Egyedül a földön heverő pólója adta nyomát annak, hogy járt erre.
Egyre beljebb futottam az erdőben, hogy megtalálhassam a srácot. Éreztem, hogy ez most különösen veszélyes helyzet, én pedig irtóra féltettem Sethet.
Végül az erdő egy kissé világosabb, nyitottabb részére értem. Két teljesen ismeretlen, furcsán öltözött alak ácsorgott ott, velük szemben egy vicsorgó, óriási farkassal. Nekem akartam hinni a szemeimnek, így csodálkozva dörzsöltem meg őket. De hiába reméltem, a kép ugyan az maradt.
Az idegen férfi meglehetősen gyorsan pördült meg, és vörös szemeit az enyéimbe mélyesztette. Megdermedve ácsorogtam, majd a mellkasom elé emeltem az ökleimet. Nem tudtam, hogy mennyi esélyem lehet ennél meglehetősen erősnek tűnő férfinél, aki látszólag nagyon jól mulatott rajtam. A szürke farkas erőteljesebb morgásba kezdett, földet kaparta dühében.
- A kis bolhás még vacsorát is mellékelt –vigyorogta a nő, de nem vette le a szemét a furcsa farkasról- Micsoda első osztályú kiszolgálás!
- Őt nem kapod meg, vérszívó! –jött az erőteljes kiáltás a jobb oldalamról, majd éreztem, ahogy a kezem alá nyúl és a háta mögé tol.
Jacob oldala mellett néztem el és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy az egész testén erőteljes remegéshullám fut végig.
- Maradj veszteg –utasított, majd fenyegetően dőlt előre és morgott.
Ezután szinte elveszítettem a fonalat. Éreztem, ahogy Jacob egy erőteljes taszítással ellök, én pedig repültem egyet és az egyik fa törzsének estem. Az egész testem sajogni kezdett, éreztem, ahogy vér csorog előre a nyakamon.
Homályos látásomon keresztül is ki tudtam venni, ahogy Jacob az egyik idegennel hadakozik, erősen törekedve arra, hogy ne juthasson a közelembe.
Ekkor jelent meg Jacob helyén egy hasonló farkas, mint a kis szürke. Annyi különbséggel, hogy ez nagyobbnak, erősebbnek tűnt. Mégis, legnagyobb eltérés a bundájuk színében volt- az utóbbinak vöröses prém borította a testét.
Ott hadakoztak a szemeim előtt, én pedig nem értettem semmit. Láttam őket; olyan gyorsan mozogtak, hogy elmosódott a mozgásuk. Hallottam a verekedés hangjait, a ropogó testrészeket, a morgásokat, a vakkantásokat. Egyre többször hangzott fel egy-egy emberi kiáltás, a farkasok vonyítása viszont elhalkulni látszott.
A pillanatnyi, beállt csendben viszont egy óriási reccsenés hallatszott, majd a fájdalmas vonyítás újra felhangzott, végül teljesen elhalkult.
A hadakozás abbamaradt. A két idegen embert már nem láttam, eltűntek innen. A szürke kisfarkas esetlenül bökdöste az orrával a földön fekvő társát, aki mozdulatlanul, kicsavarodva feküdt.
Én pedig nagy nehezen térdre kecmeregtem és átkúsztam az élettelen testhez. A farkas arcára simítottam a tenyeremet, végül ráfektettem az arcomat. Hiába próbáltam a légzését észlelni, nem tudtam.
Csak bámultam az üres, sötétbarna szemeibe, mígnem egy apró mozdulattal lesimítottam a szemhéjait.
A szürke farkas hangosan, gyászosan vonyított fel, majd a vörös fejére tette a mancsát.

Mikor felébredtem, egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam, Seth pedig az ágy szélén ült és gondterhelten támasztotta a fejét.
- Seth –szólítottam meg halkan, rekedtes hangon. Fájdalmasan nézett rám, majd felállt és egy széket húzott az ágy széléhez.
- Mi történt? –kérdeztem, mikor láttam, hogy nem készül mondani bármit is.
- Jacob meghalt –mondta elhaló hangon.
- Te voltál az a… szürke óriás?
- Igen –válaszolta, majd a hajába túrt- A két idegen, akik rád akartak támadni, vámpírok.
- Micsodák?
- Vámpírok, Bessie. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnál a létezésükről –mormogta idegesen- A pasid is az, ne hazudd azt, hogy semmit sem tudsz!
- De…
Ennyi telt tőlem. Értetlenül dörzsöltem meg a halántékomat. Hiába túráztattam az agytekervényeimet, nem emlékeztem semmi olyasmire sem, hogy Anthony bármit is mondott volna erről. Egyáltalán…mi ez?
Seth zavartan fürkészte az arcomat, majd gondterhelten sóhajtott fel.
- Te tényleg nem tudtad?
- Egyáltalán mit kellene tudnom? –kiáltottam fel- Nem értek semmit, Seth! Nem értem, hogy mit makogsz össze!
- Az egész Cullen család vámpír. Elég régóta élnek a Földön. Vért isznak, nem mennek napfényre, ilyesmik –magyarázta- Mondjuk ők még a jobb fajtából valók.
- Jobb fajták? –rikkantottam- Jobb fajták?! A francba is, Seth! Ezek a mocskok megölték Jacobot! Engem is meg akartak!
- Cullenék nem ilyenek –vágott közbe- Ők nem fogyasztanak embereket. Viszont ezek, akikkel ma találkozták, rosszak. Nagyon-nagyon rosszak.
- Tapasztaltam –leheltem, majd a tarkómra simítottam a kezemet. Egy nagy kötés volt ráragasztva.
- Hívtunk dokit, ő látott el. Azt mondta, hogyha bármi probléma fellépne, menj be hozzá a kórházba. Fejfájás várható, esetleg szédülés is. Üzente, hogy pihend ki magad.
- Jó –motyogtam-, de most nem erre van szükségem. Hanem magyarázatokra, Seth. Hosszú magyarázatokra.

Egész este nála voltam és mindent elmondott. Tudtam, hogy jelen helyzetben nehéz neki erről beszélnie. Az egyik falkatársa meghalt, az ő szeme láttára és semmit sem tudott tenni a megakadályozása érdekében.
Rosszul voltam a gondolattól, hogy velem ilyesmi történjen. Noha közel álltam Jacob-hoz, el is pityeredtem Seth mesélése közben, mégis úgy éreztem, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit Nellie, Anthony, vagy akár Seth elvesztésekor éreznék.
Azon külön kiborultam, mikor a fiatal farkas kibökte, hogy Jacob élete szerelme, a bevésődése Nellie volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyit emészthette magát azon, hogy Nel Josht szereti. De legalább az utolsó pár napja boldogan telt…

Otthon már tűkön ülve vártak. Anya és Nellie a konyhai asztalnál ültek, előttük az összes otthon megtalálható telefon felsorakozott. Mikor megláttak, Anya megkönnyebbülten ugrott fel és zárt a karjaiba. Nellie is hasonlóan tett.
- El sem tudtam képzelni, hogy merre lehetsz! Mi történt?
- Én… Seth-tel az erdőben sétálgattunk, mikor egy medve elénk ugrott. Nekiestem egy fának –füllentettem az előre megbeszélt történetet- Elveszítettem az eszméletemet. Seth hívott magukhoz egy dokit, aki megvizsgált. Eddig tartott, sajnálom.
- Jacob-ot is hívtam! Ő sem volt képes felvenni azt az átkozott telefonját! Persze amikor nem kell, akkor állandóan hív, üzenetet ír, telebeszéli a hangpostámat. A szerelmes vallomásaira van ideje, arra nem, hogy értesítsen, hogy a nővérkém megsérült!
Nem tudom, hogy mi lökhetett át azon a bizonyos ponton, de egyszer csak megeredtek a könnyeim. Egész testemben remegtem és zokogtam. Anya és Nellie nem tudták, hogy mi történhetett, nem értettek semmit. Én pedig kiadtam magamból azt a tömérdek fájdalmat, amit éreztem. Nem csak egy jó barát elvesztése, nem csak egy vámpírtámadás, nem csak a szemeim előtt történő gyilkosság nyomasztott. Hanem a hazugság, a titkolózás, az átvert érzés is bennem tolongott.
- Tényleg szeretett téged! –szinte kiabáltam, noha a sírástól többször elcsuklott a hangom- Oké, megértem, a te örök szerelmed Josh. Rendben, oké. El sem tudod képzelni, hogy mennyire megviselte Jake-t, hogy ezt a huzavonát játszottad vele. Ő csak boldog akart lenni! Neked megadatott, hogy szerelmes legyél és ezt viszonozzák, Nellie. Ő pedig szenvedett melletted, mert ő halálosan beléd szeretett. Te pedig visszataszítottad egy alantasabb kategóriába és még esélyt sem adtál neki arra, hogy bizonyítson. Kigúnyoltad az érzései miatt, nem értetted meg!
- Bessie, mi…
- Meghalt, Nellie! Meghalt, érted? –kiáltottam felpattanva az asztaltól- Engem próbált védeni, hogy neked ne fájjon! Fel tudod ezt fogni? Miattad és miattam feláldozta magát! A szemem láttára halt meg! Előttem bicsaklott össze, az a mocsok előttem tépkedte meg! Te nem tudsz belegondolni, hogy ez…
Végignéztem az elképedt arcukon. Anya aggódott, Nellie pedig a szokottnál is fehérebb volt. Nem tudtam, hogy ez amiatt volt, hogy mégis megérezte a bevésődése halálát, vagy mert az én épelméjűségemet kérdőjelezte meg.

Másnap természetesen nem mentem sehova, képtelen lettem volna rá. Kísértett Jacob halála, ráadásul Anthony szemeibe képtelen lettem volna belenézni. Nem tudom, hogy mit tenne, ha a város közepén felképelném a hazugságai miatt… Talán kiharapná a nyaki artériámat?
Ki sem léptem egész nap a szobámból. Enni nem voltam képes, csak feküdtem az ágyban és a plafont bámultam. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon az orvosszakértők mire fogják Jake vesztét.
Dél-körül jelent meg Seth. A kezében kettő, eléggé jól megrakott tányérral.
- Anyukád küldi –mondta, majd beült mellém az ágyba és az ölembe nyomta az egyik tálat- Egyél.
- Majd.
- Most –parancsolt rám, majd ellágyult a hangja- Szörnyen nézel ki.
- A szemem láttára halt meg, Seth. Hogy nézzek ki?
- Én is végignéztem, sőt, még a gondolatait is hallottam –emlékeztetett- Nekünk is szörnyű, a testvérei voltunk. Szerinted ő azt akarná, hogy így viselkedj?
- Már úgysem tud lecseszni, ha nem azt teszem, amit jónak lát –vontam meg a vállamat.
- Nem azért áldozta fel magát miattad, hogy így csinálj –motyogta- Egyél. Ez parancs.
Inkább nem szegültem vele szembe, hanem felkaptam a villámat és egy falatot a számba tömtem.
Kettő körül váltotta le Seth-et Embry. Az ő szemei meglehetősen karikásak voltak, a tekintete megviselt és gyászosnak tűnt.
- Egész nap járőröztem. Éjszaka is –magyarázta, majd leheveredett az ágyamba- Szóval ne csodálkozz, hogyha elalszok melletted…
- Mehettél volna haza is aludni. Nem kell felügyelni –tekertem a fejemet- Teljesen fölösleges. Mégis mitől féltek? Hogy öngyilkos leszek, vagy mi?
- Igen –bólogatott- Részben ettől is. Úgy tűnik, hogy nem tudtad még normálisan feldolgozni a látottakat.
- Azt hiszem ez teljesen normális. Kell pár nap, esetleg hét, mire kicsit túlteszem magam a dolgokon. Ne várjátok, hogy ez egyszerre, varázsütésre összejöjjön.
- Nem is várjuk el –tiltakozott- Ma még beszélned kell a vérszívóddal is.
- Kivel? Ja, hogy Edmunddal. Igen, bizonyára meg fog jelenni nálam. Mivel természetesen a telefonomat elejtettem az erdőben…
- Ja, hogy azt! –kapta fel a fejét, majd a farzsebébe nyúlt- Az egész erdő ennek a rezegésétől volt hangos.
- Ne túlozz –intettem le, majd kissé megkönnyebbültebben töröltem le a sáros készüléket- Legalább tönkre nem ment. Nézzük csak… negyvenhárom nem fogadott hívás, harminc üzenet. Ez csak Anthony-tól. Igazán ráér ez a hazudós, álszent vérszívó. Meg sem merem nézni a hangpostám.
- Csak aggódik.
- Aggódjon a nagyanyjáért, ne értem! –tekertem a fejemet- Végig hazudott, Embry! Én ezen nem tudom csak úgy túltenni magamat. Ha elmondja, feldolgozom és elfogadom olyannak, amilyen. De így…
- Megértelek. Én sem járnék egy vámpírral.
- Szeretem őt, Emb –motyogtam- Az érzéseinket nem mi szabjuk meg.
Ebben egyetértett.

Anthony tényleg megjelent nálam. Az ajtón keresztül. Semmi vámpír-mutatvány. Igaz, azt sem tudom, hogy azok milyenek…
- Mi történt, Kicsikém? –értetlenkedett, miközben leült mellém- Miért nem reagáltál a hívásaimra?
- Nem értem rá –válaszoltam fagyosan- Nem akarsz elmondani valamit?
- Nem –vágta rá habozás nélkül, én pedig csalódottan ciccentettem egyet.
- Biztos?
- Teljesen őszinte vagyok veled, Bessie.
- Bíp, ez is hazugság!
- Nem!
- Bíp! Miért nem mondod el, hogy végig kamuztál, mióta megismertél?
- Én nem hazudtam!
- Óriási bíp! –tekertem a fejemet- Egy álszent csaló vagy, Anthony. És még merszed sincs felvállalni. Szánalom.
- Bessie, mi történt?
- Meghalt Jacob –mondtam- De szerintem már úgyis tudod. Ha más nem, Drakula megsúgta!
- Miről beszélsz? –kérdezte zavartan.
- Nocsak, érzed, hogy szorul a hurok a nyakad körül? –vontam fel a szemöldökömet- Óriási, megvetnivaló valami vagy! Nagyon jól tudod, hogy tudom, de még ilyenkor is tagadod.
- Nem értelek.
- Egy köcsög vámpír vagy, bassza meg! –kiáltottam, majd kiugrottam az ágyból- Egy buzeráns gyilkolászógép! A megkövült fajtád megölte tegnap Jaket! Az ÉN szemem láttára! Én voltam a célpont, tökkelütött! Legközelebb te akarsz rátapadni az ütőeremre? Vagy Carlisle? Húha, netalántán Alice?
- Bessie, mi nem…
- Húzz ki a szobámból! Most! –kiabáltam- Azonnal, mielőtt még felgyújtalak!
Csodák csodájára engedelmeskedett és felállt az ágyról. Közben fájdalmas, megkínzott, sajnálkozó tekintettel nézett rám. Hányingerem támadt. Az ajtó felé indult.
- Ja, nehogy elfelejtsem: Nemet mondok!
Erőteljes fájdalom suhant át az arcán, de nem mondott semmit, csak betette maga után az ajtót.
Ez volt a második holtpont: ekkor tört össze bennem minden.