43. Fejezet

(Nellie)

Kezem végighúztam a monitoron miközben mély sóhaj tört fel mellkasomból. Az ölemből átettem az ágyra a laptopomon és a lábam átvetve az ágyon felálltam. Karom összefontam a mellkasom előtt és így sétáltam el az ablakomig. Átkulcsoltam ujjaimmal a medálom, és lehunytam a szemeimet.
Az emlékek újra felszínre törtek, és fájóbb és valóságosabb volt, mint máskor. Fejem az ágyon heverő gépem felé fordítottam, amin töretlenül pörögtek a képek egymás után. Az összes, ami készült rólam és Josh-ról. A szülinapunk, az utazásunk és még néhány iskolai napunk is meg lett képekben örökítve. 

Ellöktem magam a faltól és egy mozdulattal lecsaptam a laptop tetejét, majd a szekrényem felé léptem. Kivettem belőle egy vékony hosszú ujjú felsőt és nyomban bele is bújtam. A zsebembe süllyesztettem a telefonom és nyitottam majd csuktam a szobám ajtaját. Leszaladtam a lépcsőn és benéztem a konyhába. Anya épp palacsintát sütött, és ha jól láttam a leves a gázon gőzölgött. Jessie a pultnál tevékenykedett, Bessie pedig az asztalnál ült. Intettem nekik majd szóltam, hogy elmentem és valószínűleg este jövők. Miután elkaptam anya zavart pillantását távoztam a lakásból. 

Zsebre tettem a kezeimet és lassan sétáltam végig az utcákon. Nem volt meleg, a napot eltakarták a felhők és a szél is fújt, mégsem fáztam. Pont kellemes idő volt, nem volt hőség. Mondjuk nem is hittem, hogy ez itt lehetséges. Mióta eljöttünk Floridából nem éreztem, azt, hogy a napsugarak perzselnék a bőröm.
Tekintetem a fákon cikázott, majd hirtelen ötlettől vezérelve irányt váltottam. A part felé indultam, magam sem tudom miért. Talán csak még több fájdalmat okozok magamnak, de valami hihetetlen erő vonzott az óceánhoz. Látni akartam, érezni, felidézni a boldog pillanatokat. Mikor még minden rendben volt. 

Lépteimet megszaporáztam, hevesebben szedtem a levegőt, ahogy képzeletben újra és újra felidéztem az utolsó pillanatokat mikor a nyílt óceán mellett lehettem. Azzal a személlyel, aki mindennél fontosabb volt számomra még most is.
Akármennyire is akartam haragudni rá, utálni azért, mert itt hagyott képtelen voltam rá. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ha meghallgatott volna, akkor minden másképp alakul. Ilyenkor általában megszólalt a lelkiismeretem, hogy márpedig én ugyanannyira hibás vagyok, mint ő.
Lehetett köztünk akármennyi távolság, történhetett akármi, akkor is szerettem. Ugyanúgy mint a borzalmak előtt. Sőt, talán jobban is. Bár nem volt mellettem és még beszélgetni sem volt alkalmunk, tudtam, hogy neki is fáj. Csupán magunknak köszönhetjük és a makacsságunknak ezt az egészet. Ha akarnék tényleg utána tudnék menni, nem kéne, hogy érdekeljen a családom és a többiek. És, ha akarna ő is vissza tudna jönni. Hogy mégis mi az, ami távol tart minket egymástól? Arra én sem tudtam válaszolni. Pedig nap, nap után erre kerestem a választ. Álmatlan éjszakákat okozott az, hogy tudtam hol van és csak egy repülőjegyet kellene vennem és vele lehetnék. 

Vágytam rá, arra, hogy kimondja, hogy megbocsát, hogy nem haragszik. A csókjaira, amik mindent elfeledtetnek velem, az ölelésére, ami biztonságot ad. A hangját akartam hallani, amint azt suttogja, hogy szeret és minden jobb lesz. Néha már teljesen lemondtam ezekről az ábrándképekről. Azonban, ha nem gondolnák ezekre, azzal feladnám az álmaimat, az pedig soha nem fog megtörténni. Mindig is azt gondoltam, hogy az álmaink valóra válhatnak. Épp ezért soha nem fogok lemondani egyről sem.
Talán ez is csak egy mély lejtő, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Talán ez is megerősít. Elvégre a fájdalom tesz minket igazán emberré. Ezek az igazi érzések, az élet pedig attól szép és egyben kegyetlen, hogy bármi történjék is meg kell állnunk a helyünket a kialakult helyzetben. 

Barna tincseimet hátra fújta a szél, ahogy lehunytam a szemeimet halványan elmosolyodtam. Éreztem a levegőben a sós illatot, lábaim alatt besüppedt a homok. Arcom simogatta a hirtelen feltámadt szél. Ez a partszakasz üres volt, sehol nem volt senki. Közelebb sétáltam egészen a partot nyaldosó hullámokig. Leguggoltam és kinyújtottam a kezem, a következő hullám pedig betemette. Megborzongtam a hirtelen jövő hűvös érzéstől. Lehunytam a szemeimet. Mellkasom fájdalmasan préselődött össze minden levegővételnél. Mély levegőt véve álltam fel ismét, és csak néztem a messzeségbe. 

Egyik kezem a nyakamra vezettem, lehunytam a szemeimet engedve, hogy az emlékek maguk alá temessenek. Szinte éreztem a napsütést a bőrömön, a vizet körülöttem, hallottam Josh nevetését és halk suttogó hangját, karjai körülöleltek, ajkai orcámhoz értek.
Szememet szúrták a könnyek, zsibbasztó érzés járta át a végtagjaimat. Az utazásunk minden percét újra éltem. Szinte égett a testem, belső forróság égetett, ami felemésztett. Testem minden pontján éreztem a csókjait, ölelő karjait.
Szememből kifolyt egy könnycsepp én pedig reszketeg hangon felsóhajtottam. Hiányzott, szavak se voltak arra, hogy mennyire. 

Elmélkedésemből egy vidáman kacagó hang szakított ki. Egyik kezemmel arcomhoz kaptam és kitöröltem a szememből a könnyeket. A nevetés nem szűnt meg, sőt erősebb lett. Megnyugtató volt és kellemes valamint olyan… gyermeki. Nem sokkal később mellettem egyenesen a vízhez rohant egy hároméves körüli kislány. Összeszorult a szívem. Gyönyörű volt, barna viszonylag hosszú fürtökkel és amennyire innen meg tudtam állapítani szintén sötét szemekkel. Kacagva pancsolt a vízben még egy fiatal fiú hozzá nem rohant és fel nem kapta. 

Feléjük fordítottam a fejem, ajkaim szélében egy apró mosoly volt. A kislány nevetve kalimpált az őt fogva tartó karok között, és egyfolytában a föld felé nyújtózkodott. Boldogság áradt szét bennem, ahogy a pöttöm lánykára néztem. Aztán a kislány taktikát váltott és inkább az arca felé kapkodott majd megsimogatta és közvetlen közelről intézte hozzá szavait. A fiúra vezettem a pillantásom, aki már inkább volt férfi. Meghökkentem, ahogy észrevettem mennyire hasonlít a többi La Push-i fiúra. Felsőtestét csupán egy atléta fedte, egy karján egy jól látható tetoválás volt, olyan, mint a többieknek. Arca karakteres volt, sötét haja volt és napbarnított bőre. Mégis, ahogy a szemére néztem, olyan csillogást fedeztem fel a tekintetében, amit csak nagyon ritkán lát az ember. Nem volt dühös a kislányra, épp ellenkezőleg, mintha még így is boldogságot okozott volna neki, hogy a karjaiban tarthatja. 

Összeráncoltam a szemöldököm. Ebben a pillanatban vett észre a fiú, majd tekintetét az enyémbe fúrta. Mintha döbbenet suhant volna át az arcán. Letette a kislányt, aki húzogatta bébiszittere nadrágját, majd feladta és a föld felé fordult. Látszólag apró köveket szedegetett és nagyon élvezte. Szinte már zavarba ejtő volt a bámulása az idegennek így inkább elfordítottam róla a pillantásom. Újra az előttem elterülő, messzeségbe nyúló kék vizet bámultam. A víz felszíne megcsillant. Testem libabőrös lett a feltámadó széltől, ami simogatta a testem. Lehunyva a szemeimet újra hallottam Josh halk hangját, nevetését, arca szinte előttem volt. 

-           - Nellie? – kérdezte valaki a közvetlen közelemből én pedig megugrottam. Ijedten nyitottam ki a szemeimet és néztem farkasszemet az idegenemmel. Zavartan néztem rá, ő pedig magyarázkodni kezdett. – Bocsánat nem akartalak megijeszteni – szabadkozott, én pedig csak összeráncoltam a szemöldököm.

-           - Ismerjük egymást? – kérdeztem halkan és automatikusan hátráltam egy lépést. Felemelte a kezét és most ő lépett egyet hátra.

-           - Ne ijedj meg! Quil vagyok, a srácok meséltek rólad és az ikertestvéredről. Egyszer itt buliztatok csak én nem lehettem itt, mert Claire-re vigyáztam – mondta végül én pedig bocsánatkérően elmosolyodtam.

-           - Ne haragudj, csak kicsit feszült vagyok manapság… - motyogtam és újra előre szegeztem a pillantásom.
Ebben a percben csatlakozott hozzánk a kislány vagyis szerintem Claire. Bűbájos volt, barna fürtjei keretezték kerekded arcocskáját, ahogy mosolygott kivillantak hófehér apró fogai. Egy ismeretlen erő szorította össze a szívem és karjaim összefontam magam előtt.
Meglepetten nézett fel rám és hatalmas barna szemeivel engem fürkészett. Kis karjait Quil felé nyújtotta, aki óvón ölelte magához.

-           - Te ki vagy? – kérdezte kis magas hangján én pedig elmosolyodtam a gyermeki ártatlanságon. Szemei kíváncsian csillogtak, ajkain még mindig mosoly játszott.

-           - Nellie vagyok – mutatkoztam be. – Te pedig nyilván Claire – néztem rá mosolyogva ő pedig bőszen bólogatott. Ajkain a mosoly kiszélesedett és karjait most felém nyújtotta. Quil bizonytalanul nézett rám én pedig közelebb léptem hozzájuk.
Felé nyúltam Claire pedig belesimult a karomba. Belebújt ölelésembe én pedig tincseibe temettem arcom. Mélyen belélegeztem illatát és lehunytam szemeimet.

-           - Te is itt laksz? – kíváncsiskodott és elhajolva tőlem a szemembe nézett. Barna tincseit a szél az arcába fújta, amit ő türelmetlen mozdulattal söpört ki onnan.

-           - Forksban. Ott élek az édesanyámmal és a testvéremmel – mondtam halkan ő pedig bólogatott.

-           - Én sem itt élek. Én csak nyaralok, de nem megyek haza. Soha! – jelentette ki és megrázta a fejét, elérve, hogy tincsei táncot járjanak arca körül. Halkan felnevettem és Claire is mosolygott.

-           - És kivel maradsz itt? – kérdeztem kíváncsian Claire pedig közel hajolt hozzám és a fülembe suttogott.

-           - Quillel – lehelete csiklandozta az arcom én pedig elnéztem mögötte. Valamiért ez az egy szó letörölhetetlen mosolyt varázsolt az említett személy arcára. 

Továbbra is tartottam a karjaim között Claire apró testét, de valamiért különös érzés kerített hatalmába. Quil úgy nézett Claire-re mint Seth Gloriára. Ez pedig nem normális dolog ugye? Főleg hogy Claire három éves.
Összeráncoltam a szemöldököm és inkább simogatni kezdtem a kezemben tartott lányka hátát. Ütemes mozdulatokkal húztam a kezem fel-le, Claire pedig a vállamra hajtotta a fejét.

A fejem az óceán felé fordítottam és elmerengtem. Ha a messzibe nyúló kékségre néztem, csak a távolság jutott eszembe. Olyan, mintha az óceán elválasztana attól, akit szeretek. Először nekem adta, ezzel csodás perceket okozva számomra, majd elvette és távolabbra lökte, mint vártam. Josh a kontinens másik felén volt, távol tőlem. Talán még élvezi a nyarat, a meleget. Új barátokat talált és talán már barátnője is van.
Az ismeretlen erő, ami eddig markolászta a szívem most áttelepedett a gyomromra és apróra zsugorította azt. Rosszul voltam, és saját magam hergeltem. 

-           - Miért sírsz? – Claire értetlen arca kúszott be a látóterembe, ahogy oldalra fordítottam a fejem. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy könnycseppek folytak végig az arcomon. Egy szipogás kíséretében próbáltam elmosolyodni, hogy meggyőzzem az apró lánykát, hogy nincs semmi baj.
Belenéztem a sötét szemeibe és tudtam, hogy nem hazudhatok neki. Attól, hogy kisgyerek nem hülye, ugyanúgy megérti a dolgokat.

-           - Valaki, akit szeretek távol van tőlem és hiányzik – mondtam lassan ő pedig komolyan nézett rám. Arcvonásai merevek lettek és már nem mosolygott. Kis kezeivel arcom felé nyúlt és letörölte könnyeimet onnan. Zavartan nevettem fel a kedvességén és a törődésén.
Láttam, hogy Quil feszülten toporog a háttérben. Szinte biztos voltam benne, hogy Jacob mesélt neki rólam.

-           - Hol van? – kérdezte én pedig újra a víz felé fordítottam a fejem. Claire követte a pillantásom.

-           - Messze Claire, nagyon messze. Az óceán túloldalán – válaszoltam és fájó szívvel gondoltam rá.

-           - Szereted? – kérdezte és kis kezeivel megragadta az arcom és maga felé fordította. Meglepetten pislogtam rá.

-           - Igen, mindennél jobban – válaszoltam őszintén ő pedig komolyan nézett a szemembe.

-           - Akkor miért van ott? – tette fel a következő kérdést én pedig meglepődtem a komolyságán. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy egy közel három évessel társalgok.

-           - El kellett mennie, Claire. Tudod az életben nem maradhat mindig velünk az, akit szeretünk. Néha el kell engedni – mondtam lassan ő pedig megrázta a fejét.

-           - Anya azt mondja mindig, hogy akit szeretünk az mindig velünk marad – kis homloka ráncokba futott, ahogy próbált meggyőzni az igazáról.

-           - Igen ez így van – bólogattam, akartam még néhány dolgot hozzáfűzni a dologhoz, de inkább csendben maradtam. Quil jobbnak látta közbelépni és megpróbálta kivenni a kezemből a csöpp lányt, aki erősen kapaszkodott belém.

-           - Gyere Nyuszi, hagyjuk Nellie-t egy kicsit – próbálta meggyőzni Claire-t, aki átölelte a nyakam.

-           - Hagyd csak, nem zavar – mondtam halkan és átöleltem a kislányt, aki diadalmasan elmosolyodott. Éreztem a testéből áradó hőt, és ez megmelengette a szívemet. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy akár Josh-sal is állhatnék itt. A karjaimban tarthatnám a lányunkat és boldogok lennénk.

-           - Elmesélek valamit jó? – kérdeztem suttogva az apró lánytól, aki felnézett rám és bólintott. Közelebb sétáltam a vízhez, majd kibújtam a balettcipőmből és hagytam, hogy a hullámok elérjenek. Lehunytam a szemem és felidéztem, ahogy a szigeten sétáltunk. A napfény melengette a bőröm, a vízben kergettem egymást a másik kezét el nem eresztve. A szél az arcomba vágott és az akkori boldog nevetések hangját hozta magával. – Tudod Ő elvitt az óceán közepére, mert tudta mennyire imádom a vizet. Egy apró hajóban töltöttünk el két teljes napot. Egyszer kikötöttünk egy szigeten és körbejártuk a partját. Csodálatos volt. Ott ismertem meg a szerelmet és olyan mintha ott is hagytam volna. Elhatároztam, hogy egy nap visszamegyek és visszaszerzem a szerelememet – Claire szemei hatalmasra tágultak én pedig elmosolyodtam rajta majd egy puszit nyomtam a homlokára.
Letettem a földre és megfogva a kezét lassan a víz felé húztam. Claire elszaladt előlem én pedig mosollyal az ajkaimon futottam utána. Vizes lett a farmerom alja, de nem zavart. Úgy éreztem néhány percre minden elfelejtek. Nem létezett más számomra csak Claire. Kacagva futott előlem és látszólag az ő nadrágja is átázott, a cipőjével együtt. Tincsei a levegőben repkedtek és sikítva rohant messzebb és messzebb tőlem. Végül utolérve felkaptam és megforgattam a levegőbe. Claire ajkait önfeledt nevetés hagyta el. Hetek óta nem éreztem ilyen boldogságot.

-           - Claire! – hallottam egy női hangot és az idill megszakadt. Arcom megrándult, ahogy észrevettem, hogy kik állnak a parton. Claire ahelyett, hogy kiszakadt volna a karomból inkább átölelte a lábam és felnézett rám. És néztem az előttem lévő személyeket. Lényegében mindenki itt volt, akiket a buli alkalmával megismertem. Emily akihez az aggódó hang is tartozott, Sam, Paul és Rachel, Kim és Jared, Embry és Seth és Jacob is itt volt. Utóbbi arca szinte ragyogott és olyan szemekkel nézett rám, hogy inkább elfordítottam a fejem. Megfogtam Claire kezét és oda mentem, ahol a cipőm hagytam, majd felkapva azokat leguggoltam a kislány elé.

-           - Elmész? – kérdezte és lebiggyesztette ajkait. Megsimogattam az arcát.

-           - Még találkozunk megígérem, de most már mennem kell. Majd beszélek Quillel, hogy mikor hoz ki legközelebb és akkor én is lejövők jó? – kérdeztem és végigsimítottam a medálomon. Claire követte a mozdulatomat tekintetével.

-           - Tőle kaptad? – kérdezte és megfogta apró ujjaival. Csak mosolyogva bólintottam. Claire megölelt és a fülembe suttogott. – Többet ne sírj, mert nem szeretem, ha sírsz – mondta és egy puszi után, amit az arcomra nyomott Quil elé sétált és a kezébe kérezkedett. 

Felemelkedtem és körbe néztem. Emily Claire mellé lépett és azt mondogatta, hogy át kell öltöznie. Kim mellém lépett és átölelt és a hogylétem felől érdeklődött. Mosolyogva váltottunk pár szót, majd köszöntem a többieknek, és el is indultam. Vagyis csak indultam volna, ha Paul nem szól vigyorogva közbe, hogy hova sietek. Szívesen képen töröltem volna, de inkább csak egy fintort eresztettem meg magamnak és sietős léptekkel magam mögött hagytam a partot. Kezeimet újfent zsebre dugtam, ám mielőtt a fülhallgatót bedugtam volna a fülembe hallottam, hogy valaki a nevem kiabálja. Még sietősebbre fogtam a lépteimet és szinte repültem házáig. 

Az elkövetkezendő napokban szinte ki sem mozdultam a szobámból. Ha eddig idegesítő volt Jacob viselkedése, akkor most egyenesen az őrületbe kergetett. Mióta láttuk egymást a parton állandóan bombázott. Telefonált, eljött a lakásunkhoz is és a nővérem is kérdezgette. A telefonomon állandóan némán tartottam, bár már arra is gondoltam, hogy számot változtatok, de egy személy miatt nem tettem meg. Ha itthon voltam megkértem Jessie-t, hogy finoman küldje el, szegény Bessie érdekében pedig nem sokat tudtam tenni. Hiába kértem meg még a nagymamám meglátogatásáról, hogy hagyjon fel az utánam való koslatásról úgy tűnt szavaim süket fülekre találtak. 

Egyik nap, a nappaliban ültem testvéremmel. Együtt néztünk filmet én pedig elnézve őt gondolkoztam. Még mindig nem adott választ Anthony-nak az eljegyzéssel kapcsolatban. Örültem a boldogságának, jó volt arra gondolni, hogy ha befejezzük a gimit lesz egy biztos pont az életében. Én jelent helyzetben azt sem tudtam hova megyek tovább és mi lesz az életemmel. Neki Anthony biztos pont volt az életében, és azt hiszem ez már így is fog maradni. Vannak kisebb összezördüléseik, de ezek nem komolyak, és hamar ki is békülnek. Nem bírnak haragban lenni. 

A következő pillanatban csengettek én pedig ingerülten pattantam fel. Mielőtt Bessie bármit is mondhatott vagy visszatarthatott volna kicsörtettem az ajtón, amit hangosan csaptam be magam mögött. Nem csalódtam Jacob megdöbbent képével találtam szemben magam. Barna szemei kitágultak, ugyanakkor ajkai mosolyra húzódtak. Nem értettem, ezt a fajta rajongást irányomba, tényleg nem.
Mélyet sóhajtottam és ellépve mellettem kezdtem sétálni az utcánkban. Jacob mellettem sétált, bár fel arcával felém fordult. Komolyan azt hittem orra bukik ha nem figyel ezért megálltam és a mellkasára tettem a kezem. Láttam a tekintetét felcsillanni ezért gyorsan el is húztam ujjaimat kidolgozott felsőtestéről. 

-           - Nézd Jacob… - kezdtem bele sóhajtva, majd felnéztem rá és a szemébe néztem. - … ez a helyzet számomra már tarthatatlan. Néhány helyzetben, már én érzem kellemetlenül magam – fakadtam ki és hirtelen eszembe jutott, hányszor utasítottam vissza őt. Néha komolyan rossz volt nézni az arcát, de ezek után még nagyobb vehemenciával próbálkozott és a kitartása töretlen volt, mondhattam bármit.

-           - Nellie… - kezdte én viszont feltartottam a kezem.

-           - Most komolyan Jacob. Ez már megalázó. Legyen becsületed és fogadd el, hogy én még mindig Josh-t szeretem, és ez így is fog maradni. Nem akarok mást szeretni, ezt elhatároztam és így is lesz – mondtam elkeseredetten, mert láttam, hogy szavaim most sem értek célba.

-            - Akkor most te hallgass meg engem – közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, de sajnos ezt a kis távolságot könnyen behozta. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy ez számomra nem más, mint eszelős ragaszkodás, rajongás, de nem így van. Szeretlek Nellie. Még akkor is, ha nem akarod elfogadni. Már az első pillanatban beléd szerettem. Minden apró mozdulatod szeretem, mikor hozzám szólsz, az felemel. Hidd el, hogy semmi mást nem akarok csak melletted lenni. Ez olyan nagy kérés? Miért nem engeded, hogy bizonyítsak? – meghökkentem a mondandóján. Pláne, hogy úgy néz ki, mintha én lennék rossznak beállítva. Az elérhetetlen jéghercegnő.
Lehajtottam a fejem. Ha akartam volna sem tudtam volna változtatni az érzéseimen. Josh-t szerettem, a gyermekem édesapját. Egyelőre pedig nem akartam és nem is tudtam mást szeretni.

-           - Ha a közelemben lehetnél és eljárnánk néha sétálni jobban éreznéd magad? – kérdeztem suttogva ő pedig megragadta a két karom és ragyogó szemekkel nézett rám. Megdöbbent arcom látva elengedett és mosolyogva bólogatott. – Miért ilyen fontos ez? – kérdeztem ő pedig ellágyulva nézett rám.

-           - Mert te vagy a boldogság – zavartan fordítottam el a fejem és úgy döntöttem jobb néhány dolgot az elején tisztázni.

-           - Jacob ezek nem randik – néztem keményen a szemébe, ő pedig mintha egy pillanatra letört volna, de aztán csak bólintott jelezve, hogy megértette. – Komolyan Jacob, nem akarom, hogy hiú reményekbe ringasd magad. Csak azért teszem, mert látom, hogy ez neked tényleg olyan fontos, és mert így végre békén hagyod a nővérem. Én Josh-t szeretem és ez nem fog változni – ráztam meg végül a fejem, ő pedig vágott egy fintort, de gyorsan rendezte vonásait.

-           - Sétálunk? – kérdezte én pedig sóhajtva bólintottam.
Meglepően jól el tudtunk beszélgetni. Mesélt a családjáról, hogy eddig egyedül élt az apjával és a nővére nemrég jött vissza. Valamint, hogy van egy másik nővére Rebeka. Egyedül élt az apjával és ő gondoskodott róla mikor tolószékbe került. Az édesanyját még egész kiskorában veszítette el. Ezek után én is meséltem magamról, hogy itt születtem, de apa halála után elmentünk és csak most költöztünk vissza. Meséltem az iskoláról a barátaimról a hobbijaimról. A táncról és a régi versenyekről. Hiába tiltakoztam egészen hazáig kísért és eddig soha nem látott mosollyal az arcán vált el tőlem. 

Amint beléptem a házba letámadott a nővérem, és miután biztosítottam, hogy nem randiztunk és nem is tervezek vele randizni felsétáltam a szobámba. Persze nem hagyta annyiban a dolgot és mindent el kellett mesélnem. Többször is megerősítettem, hogy ezek nem randik csak baráti találkozások. Valahogy a tekintetéből láttam, hogy nem hisz nekem. Ezek után magamra hagyott én pedig vettem egy forró zuhanyt. Fáradtan zuhantam az ágyba, a takarót a nyakamig felhúzva. Sokáig nem tudtam aludni egyszerűen csak forgolódtam. Rossz érzésem volt, mintha ezzel a döntésemmel megcsaltam volna Josh-t, pedig semmi rosszat nem tettem. Ezzel ringattam álomba magam, de az éjjel még így is sokszor felriadtam.