8.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, remélem örültök neki.
Ki fog derülni, hogy nem is olyan felhőtlen Bessie múltja, mint gondolnátok ;)
Várjuk a kommenteket.
Puszii:
Brigi Bogyó

Twins Story 8. fejezet
(Bessie)

Reggel az órám csörgésére keltem. Lassan felültem, és rengeteg morgás közepette ki slattyogtam a fürdőszobába.
Tegnap kilenc óra után kerültem haza, miután Tom meghívott minket a lakásába. Ott beszélgettünk, míg végül rájöttem, hogy nekem haza kéne kotródnom.
Óriásit ásítottam a tükörben lévő önmagamnak, és fáradtan túrtam bele a hajamba, majd bedugtam a hajvasalót. Még hosszú percekig dülöngéltem a csapnak dőlve, míg végül rávettem magam, hogy valami ruha után kutassak.

Mivel eléggé esőre állt az idő, ezért valami melegebb ruha után kezdtem el kutatni. Felvettem egy fekete farmert, egy világoskék hosszú ujjú pólót, aminek az elején Marilyn Monroe volt. Magamra kaptam egy pár fehér Converse cipőt, és kihalásztam még a fehér bőrdzsekimet is.
Pár perc alatt kivasaltam hosszú hajamat, lágy sminket tettem fel, bekötöttem a kezemet, és már fel is kaptam a táskámat. Lassan mentem le a lépcsőn, a lehető leghalkabban próbáltam közlekedni.
Éreztem, hogy Anya még alszik, gondolom a migrénje miatt, mellesleg nem hallok semmiféle mozgást az egész házban.
Tényleg… akkor Nellie hol lehet?
Aprót ráztam a fejemen, és a konyhába battyogtam. Felkaptam egy almát, és kivettem egy kisüveg üdítőt a hűtőből, majd a táskámba hajítottam őket.
Az ajtó felé vettem az irányt, amit aztán ugyan azzal a lendülettel ki is nyitottam. Az ajtóban –legnagyobb meglepetésemre- Thony állt. Pimasz mosollyal az arcán, hátát nekivetve a falnak nézett rám.
- Szia Cica. –kuncogott.
- Ne cicázz. –tekertem a fejemet mosolyogva.
- Tegnapról rajtam maradt. –vigyorgott, majd benézett mögöttem a házba. –Húgod?
- Gondolom itthon van. Csak még nem készült össze… -rántottam meg a vállam.
- Nincs itthon. –rázta meg a fejét.
- Hát ezt meg… ?- néztem rá értetlenül.
- Ő… akkor már készülődne. Annyira azért ismerlek titeket, hogy tudjam, hogy ő előbb készülne össze, mint te. –nyitotta ki előttem a kocsiajtót.
- Jut eszembe… -álltam meg. –Miért is jöttél el értem?
- Mert nem vezethetsz ilyen kézzel. –tekerte a fejét miközben megfogta a bal kezemet, mire fájdalmasan felszisszentem. –Látod, mondom én.
Megforgattam a szemeimet, és inkább –megelőzve a további veszekedést –bepattantam az anyósülésre.
- Szerintem meg kellene mutatni orvosnak… -motyogta, ahogy beült, és indított.
- És mégis miért? –néztem rá érdeklődőn. – Így is, úgyis be fog gyógyulni, szóval teljesen mindegy.
- Hát nem éppen… -húzta el a száját. –Elfertőződhet, nem normálisan forr össze, kétszer tovább tart…
- Dehogy. –legyintettem –Holnapra már meg sem fogom érezni…
- Azt megnézem. –mosolyodott el.
- Vezetni akkor is tudtam volna… -jegyeztem meg, miközben a tökéletes arcát térképeztem fel.
- Biztosan. –mosolygott. –Tegnap este eléggé rondán nézett ki, szóval inkább nem kell kockáztatni.

- Legalább tesiből kiírsz?
- Ma nincs testnevelésed. –rántotta meg a vállát –Később meg meglátjuk…
- És honnan tudod, hogy nincs tesim? –kérdeztem vissza.
- Megnéztem az órarendünket. –mosolygott.
- Nem is ugyanaz az órarendünk. –vontam össze a szemöldökömet.
- De most már igen. –kuncogott.
- Te meg mit csináltál? –vékonyodott el a hangom.
- Áttetettem az óráimat, hogy mindegyik egyezzen. –mosolygott. –Szóval lesz társad minden egyéb órán is.
- Ott van Nellie… -mondtam lazán.
- A-a… -kuncogott –Megváltozott az órarendje. Újra. Legalább is jövő héttől teljesen más óráitok lesznek…
- De… -motyogtam halkan. –Miért?
- Más szakra jártok. –mondta meggyőzően –És változott az órarendjük. De a tiéd emiatt nem...
- Bonyolult ez nekem. –ráncoltam a szemöldököm.
- Nekem is az volt az elején. –vigyorgott –De most nem magyarázom el. Hosszadalmas lenne.
- Ne is. Korán reggel van… még nem lehet terhelni az agyamat. –nyöszörögtem, és fejemet a hideg üvegnek támasztottam.
Halk nevetést hallottam mellőlem, én pedig felhorkantam.
- Nem vicces. Nem szeretek korán kelni…
A további utat mindennapos beszélgetéssel ütöttük el. A suli előtt épp, mikor ki akartam pattanni, már ki is nyitotta az ajtót.
- Eszméletlen gyors vagy. –kuncogtam, és kiszálltam.

Az emberek elég nagy döbbenettel nézték kettősünket, miközben az iskola épülete felé vettük az irányt.
- Miért néznek ennyire? –mormogta halkan.
- Na, mi van? Nem bírod a feltűnést? –kuncogtam, és meglöktem a vállát.
- Nem arról van szó… -mosolyodott el.
Nem firtattam a dolgot…
~
- Szia Cica. –ült le mellém az ebédlőbe Thony.
Az asztaltársaságom elég furcsa szemeket meresztett rá. Meglepődtek.
- Szia Thony. –kuncogtam –Indulni is akarsz?
- Nem. Bőven ráérünk. –mosolygott, és keze a vállaimon landolt, átkarolva engem.
Megforgattam a szemeimet, és egy utolsó harapás után az almacsutkámat egy zsepibe csomagoltam, és a kuka felé fordultam. Hosszú méregetés után lendítésre emeltem a kezemet, de egy hideg érintés megállította dobásban.
- Úgysem fog menni. –vette ki a kezemből, és egy laza mozdulattal a kukába hajította –Másrészt meg ma megnézetem apámmal a kezedet. Nagyon rémesen fest.
- Nem is. –motyogtam –Jól vagyok. Nem szeretem az orvosokat, úgyhogy csak ne kelljen feleslegesen járkálnom hozzájuk.
- Ez nem felesleges. –tiltakozott azonnal.
- Kivételesen egyetértek Edmund-al. –vigyorgott Gloria.
- Áruló. –tátogtam neki, mire elnevette magát.
- Akkor ezt meg is beszéltük. És csak rajtad áll, hogy mikor indulunk.
- Thony. Úgy is tudod, hogy ha rajtam múlna már rég leléptem volna, hogy aztán elvégezzek egy-két dolgot. –forrongtam.
- Most jut eszembe. –szólt közbe Thomas –Egész nap nem láttam a húgodat.
- Sem Josh-t. –kotyogta Dina.
- Tudom. –mondtam dühösen.
- Ebből következik, hogy együtt vannak valahol. –elmélkedett Thomas.
- Tudom. És remélem amire haza érek otthon lesz. Mert nem tudom, hogy hol lakik Josh, de én fogom onnan kirángatni. –morogtam.
Felpattantam, és kisiettem az épületből. Thony persze jött utánam. Sietős léptekkel mentem a kocsihoz, Thony pedig könnyű szerrel tartotta velem az iramot.
- Ne siess annyira. –kapta el a karomat –Nyugi. Biztos otthon van már.
- Csak szálljunk be, és menjünk. –szorítottam össze a számat.
Nagyon ideges voltam, és dühös. Legszívesebben most ordítottam volna, hogy kiadjam magamból a haragot.
- Meg kell várnunk Emmett-et… -motyogta halkan.
Pár perc múlva már hárman szeltük az utakat. Emmett a hátsó ülésen figyelt minket, és nem szólalt meg, én pedig az ablakon bámultam ki.
- Kíméld majd meg… -sóhajtott fel.
- Felejtsd el. –mondtam azonnal.
Felé fordultam, és nagy szemeket meresztettem rá. Eléggé mérges voltam, ráadásul ezek a szólások sem segítenek.
- Még hogy kíméljem meg! –fortyogtam –Lelépett otthonról.
- Te is megtetted tegnap délután. –mondta, engem félbeszakítva.
- De megkaptam az engedélyt. –szóltam közbe. –És én nem maradtam ki egész éjszakára.
Innentől lezártnak tekintettem a témát, és újra az ablak felé fordítottam a tekintetemet.
Pár perc alatt elértünk a házunkhoz, ott pedig kipattantam a kocsiból. Nagy trappolás közepette indultam meg a bejárati ajtóhoz, de egy hideg kéz váratlanul rántott vissza.
- Megvárunk idekint…- suttogta a fülembe Thony, és egy aprócska puszit nyomott az arcomra, majd tovább engedett.
- Nem kell. Gyertek csak be. –nyitottam ki az ajtót, és a lépcső felé siettem, hogy ott aztán a haragtól hangos lépteimmel feltrappolhassak.
Thony és Em hangtalanul követtek, nem szóltak egy szót sem. Miután beléptünk a csajos nappaliba, hangosan csaptam be magunk mögött az ajtót.
Nellie a kanapén feküdt, fejére egy jeges és hideg dolgot szorított. Az ajtó hangjára felkapta a fejét, és lassan felült. Fájdalmas tekintete találkozott az én dühtől túlfűtött szemeimmel, és azonnal el is kapta rólam a tekintetét, és inkább a földet kezdte el fixírozni.
Ez még jobban feldühített.
- Mégis mit gondoltál? –kérdeztem fojtott hangon.

Thony váratlanul a derekamra tette a kezét, mintha csak vissza akarna fogni, hogy nekiugorjak a testvéremnek.
- Én…én… -makogtak.
- Te? Te? –horkantam fel. –Igen, azt kérdeztem, hogy TE mit gondoltál. Bármily meglepő is. Mert azt tökéletesen tudom, hogy én mit gondoltam,és gondolok most is.
- Tudom, hogy dühös vagy… -motyogta halkan –És teljesen logikusan és jogosan van benned ez az érzés…
- Még szép, hogy.
- Csak kérlek értsd meg a helyzetem…
- Milyen helyzeted? Mi volt az a fontos dolog, ami rákényszerített arra, hogy lelépj itthonról, annak ellenére, hogy anya világosan a tudtodra adta, hogy most nem mehetsz el. –most már felemeltem a hangomat.
- De elmentem. És pont. Ezen már nem lehet változtatni. –állt fel.
- Épp ez az! Szerencséd van, hogy nem történt meg… -kiabáltam vele.
- Oh, mert ezt is csak te kaphatod meg, mi? Nekem ezt sem lehet. –mondta megsértődve.
- Ha te erre vágysz, hát nem akadályozlak meg benne. –suttogtam teljesen ledöbbenve.
- Miért gondolod azt, hogy akárhova elmegyek, velem is meg fog történni, és megerőszakolnak? –ordította.
Csak bámultam rá, miközben szemeimet könnyek lepték el. Az emlékek végigsuhantak a tudatomon, és pár könnycsepp legördült az arcomon.
- Bessie. Sajnálom, én… -makogta, közben közelebb lépett hozzám.
Thony keze is megmerevedett a derekamon, közben újabb könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Hagyj békén. –léptem hátra.
Leráztam magamról Thony kezét, és az ajtó felé mentem. Lerohantam a lépcsőn, becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és az erdőbe vetettem magam.
Csak futottam, és futottam. A zsebemben lévő mobilom megállás nélkül rezgett, én pedig csak szlalomoztam az erdő méretes fái között. Egyszer-egyszer megbotlottam egy kiálló gyökérben, de sorban nyertem vissza az egyensúlyomat, és megakadályoztam az orra bukást.
Végül találtam egy nagy, és terebélyes fát, aminek ágai elég vastagok voltak, és strapabírónak tűntek. Határozottan kezdtem el mászni az ágai között, míg végül elértem szinte a legtetejéig. A fejemet a fa törzsének döntöttem, és letöröltem közben előtörő könnyeimet.
Pár percig ültem itt, míg végül felálltam, és átléptem a mellette lévő ágra.

- Még szerencse, hogy nincs tériszonyom… -suttogtam, közben lenéztem.
Hát… biztos nem úsznám meg éppen, ha innen leesnék…
De ha már itt vagyok, akkor legyen egy kis merészség a dologban. Semmit sem veszítenék…
A másik fa ága jó egy, másfél méterre volt tőlem. Na, most ugrik a majom a vízbe.Felkészültem az ugrásra, mély levegőt vettem, és elrugaszkodtam. Csakhogy a faág végére ugrottam, ami azon nyomban le is törött alattam. Egy gyors mozdulattal sikerült megkapaszkodnom a fölöttem lévő ágba.
- Bessie! Bessie! –hallatszott az erdőből Thony hangja.
- Bes! –ordította Emmett is.
- O-o… -suttogtam.
Ha meglátnak a fa tetején, amint épp próbálok átlendülni a másik ágra, nekem végem. Nem is az esésbe halok bele, hanem abba, hogy ezután ők fognak majd a sírba vinni az aggódási-mániájukkal.
Nagylevegő, beszív, kifúj.
A kezemen lévő seb feszült húzott és lüktetett, vagyis újra felszakadni készült, így nem várhattam tovább. Megpróbáltam a lehető legnagyobb lendületet venni, és lóbáltam magam. Egyre gyorsabban mentem, és áldottam magamat, hogy ilyen kitartóan edzettem. Most nem lenne valami szerencsés, ha gyenge lenne a karizmom, és leesnék.
Eközben Emmett és Thony a fa alá értek, és megkövülne nézték, ahogy himbálózok.
- Bessie! –ordította Thony –Gyere le onnan!
- Oh, ha tudnák. –kuncogtam.
Ekkor értem el azt a sebességet, ami már elég volt, hogy átrepüljek a szomszédos fára, jó pár méterrel arrébbra. Ugrásommal egy időben hangos kiabálásokkal telt meg az erdő. Thony és Em eléggé féltenek.
Erőteljesen csapódtam neki a fa törzsének, de legalább odaértem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet, és elégedetten mosolyodtam el.
- Ez cool volt. –ordítottam a lentieknek, akik most megkövülve figyeltek engem.
Most így utólag leesett, hogy milyen hülye is voltam. Az őrültségemen elnevettem magam, és hangos nevetésem betöltötte az erdőt.
Nem érdekelt, hogy valószínűleg felszakadt a sebem, tele van sérülésekkel a kezem, és a ruhám is tiszta kosz lehet. Csak nevettem.
- De hülye is vagyok én… -kuncogtam.
Lassan felálltam az ágon, és lefelé kezdtem el mászni. Pár perc múlva már a lábamat tettem volna le az avarba, de ehelyett két kéz ragadott meg, és az ölébe kapott.
- Te örült nőszemély. –suttogta Thony a nyakamba –Már azon voltam, hogy felmegyek érted, vagy legalább is lerágom az összes körmömet, amire leérsz.
- Jól vagyok, itt lent vagyok. –mosolyogtam –De letehetnél.

- Nem. A végén még újabb öngyilkos-merényletre szánod rá magad. –motyogta.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy eldobjam magamtól az életemet. –tiltakoztam –Én szeretem az életemet. A múlttal együtt. Ez van. De tényleg letehetnél.
- Majd csak a kocsiban. Most elviszlek Carlisle-hoz, mert a kezeden lévő kötés újra átázott. –mondta dühösen –Te nem tudsz magadra vigyázni. Felszakadt. És most már ha kell bele varrat, ha nem, tetetek bele neked.
- Nem. Nem fogom engedni. –szóltam közbe.
- Innentől nem érdekel, hogy mit szeretnél, és mit nem.
- Tudod, most szívesen behúznák neked egyet. –mosolyogtam rá bájosan. –Emmett, nem vinnél inkább te, ha már le nem tesztek?
- De, persze. –kuncogott, és mellettem termett.
- Nem adom. –mondta tiltakozóan Thony.
- Innentől nem érdekel, hogy mit szeretnél, és mit nem. –idéztem a szavait, egy gunyoros mosoly mellett.
- Oké, oké. –sóhajtott fel –Egyezkedhetünk az orvosi dolgokat illetően.
- Oké, maradok nálad. –kuncogtam.
Válaszul csak megforgatta a szemeit. Emmett pedig jóízűen felnevetett mögöttem.
- Crazy Chicken. –borzolta össze a hajamat Emmett.
- Tudod ám, ki a csirke! –reklamáltam –Az őrült az nagyjából stimmel, de a csirke!
- Kot, kot, kot… -nevetett.
- Thony. –fordultam felé –El kell bujtatnunk Emmett-et.
- Miért?
- Mert mintha azt hallottam volna, hogy viszik a szemetet. –vigyorogtam.

~
Pár perc múlva már a kocsival száguldottunk a Cullen villa felé. Emmett vezetett, míg én Thony-val a hátsó ülésen ültem.
Egy óriási ház előtt parkoltunk le, aminek jó pár fala csak üvegből volt. Még szinte meg sem állt az autó, de Emmett már az ajtót nyitotta ki.
- Nehogy kézbe akarjatok bevinni. –pattantam ki.
- A legtöbb csaj örül az ilyennek. –dörmögte mögülem Thony, miközben a lépcsőn pattogtam felfelé.
- De én nem a legtöbbe tartozom.
- Igen. Te különleges vagy. –jött a suttogás.
Apró vigyor kúszott az arcomra, miközben kinyitották előttem az ajtót.
- Tudom, tudom. Ne is reklamáljak. –sóhajtottam fel, miközben beléptem.
Pár másodperc után előttem is termett egy nagyon szimpatikus, angyalarcú nő.
- Szerbusz Édesem. Esme vagyok. –ölelt hirtelen magához.
- Én is nagyon örülök. –kuncogtam, és bátran öleltem vissza –Engem Bessie-nek hívnak.
- Tudok én már mindent. –tolt el magától –Anyukád jó barátom. Már dicsekedett veletek.
- Ilyen kevéske kis idő alatt összeismerkedett a város két legjobb anyukája? Ez nem semmi. –kuncogtam.
- Jaj, köszönöm Kedvesném. –mosolygott.

- Nagyon szép otthonuk van. –dícsértem meg.
- Ez Esme érdeme. –lépett mellé egy magas, szőkés hajú férfi, akinek keze azonnal Esme derekára siklott. –Én Carlisle vagyok.
- Bessie. –mosolyogtam, és kezet ráztam vele.
- Apu, megnéznéd Bes kezét? –kérdezte Thony.
- Persze, hogyne. –bólintott –Az irodám az emeleten van, feljönnél?
- Természetesen. –bólintottam, és Carlisle után indultam, de közben visszafordultam Thony felé, akinek az arcán egy óriási mosoly volt, és eltátogtam neki: -Gonosz!
Carlisle fent leültetett az egyik székre, és letekerte a kezemről a teljesen átázott kötést.
- Mikor történt? –kérdezte, miközben vizsgálgatta.
- Hát… -mosolyodtam el –Elestem, és elvágtam. Utána az edzésen újra felszakadt…
- Milyen edzésen?
- Kich-boksz. –kuncogtam –Mivel meg volt feszülve,és nem forrt olyan erősen össze, újra felszakadt. Meg ma is.
- Nincs más választásom, mint…
- Na ne. –nyavajogtam.
- Pedig össze kell varrni, legalább is egy részen igen. –motyogta, és már vette is elő a tűt, cérnát, meg az érzéstelenítőt.
Szótlanul tűrtem, míg ellátja a sérülésemet, közben már azt tervezgettem, hogy hogyan is fogom ezt leverni Thony-n.
- Köszönöm. –álltam fel, miután be is kötözte a sérülést, és elkezdte lefertőtleníteni az asztalát.
- Ugyan, ez a dolgom. –mosolygott rám.

- Jöttem érted. –kuncogott Thony.
Pár perc múlva már a nappaliban ültünk, és Em épp a laptop-ját csatlakoztatta a TV-hez.
- Mire készül? –súgtam a mellettem ülő Anthony-nak.
- Nem tudom. –kuncogott.
- Edmund! –jött Esme hangja a konyhából.
- Megyek, anya. –állt fel, és a hang irányába tartott.
- Na, végre kész is. –huppant le mellém a kanapéra, kezében a távirányítóval.
- Várj. A többiek hol vannak?
- Kicsi Bessie…. –kócolta össze a hajamat –Olyan kis butus vagy. Csak négyen vagyunk itthon, plusz Carlisle és Esme. A többiek elmentek va…vagyis vásárolni. És magukkal rángatták Edward-ot.
- Négyen? –kérdeztem vissza.
- Jasper is itthon van. –kacsintott. –De a többiek is meg fognak jönni rövidesen.
- Pár perc múlva itthon lesznek. –huppant le mellém Thony –Most telefonáltak.
- Fiatalok. Azon gondolkodtam, hogy zenélhetnénk egyet. Legalább is egy kis éneklés senkinek sem árt.
Emmett szavaira felcsillant a szemem, és óriási mosoly kúszott az arcomra.
- Van gitárotok? –fordultam feléjük.
- Jaz, hozd le veled a gitárodat is. –kiáltott fel Emmett.
- Oké. –hallottam a hangját, majd egy perc múlva már a lépcső tetején állt, egy Fender gitárral a kezében.
- Nem mondod komolyan… -nyúltam érte.
Azonnal a kezembe adta, én pedig lágyan megpengettem a húrokat.
- Nekem is ilyen van otthon. Csak fehérbe. –simítottam végig a fekete színezésen, és az oldalára csináltatott: I love you, Jasper. –feliraton.
- Alice-től kaptam. –mosolygott.
- Gondoltam. –kuncogtam.
- Na, ki kezdi? –pattant fel Emmett –És milyen számmal?
- Kezdek én. Te választasz. –kuncogott Thony.
- Ez nem jó ötlet. –sóhajtott fel Jasper, és lehuppant a fotelba.
- Nem baj. Vállalom a kockázatot. –rántotta meg a vállát Anthony.

Ebben a pillanatban szólalt meg Bruno Mars- The Lazy Song című számának karaoke verziója.
Kitört belőlem a nevetés, és belecsaptam Emmett pacsizásra feltartott kezébe.
~
Ez így ment egészen addig, amíg a többiek be nem toppantak. Akkor épp én énekeltem Thony-val egy duettet, amit Emmett talált a neten. A végére már csak röhögtünk rajta, így a többiek egy francia Szívből szeretni duettet hallgattak, nevetéssel vegyítve.
- Ezt még megbánod. –huppantam le Emmett mellé, miközben egy nagyot csaptam a tarkójára.
- Most miért? –nézett rám ártatlanul –Inkább gitározz nekünk egyet.
- És mit?
- Akármit. –ült le Alice is.
Apró kuncogás futott végig rajtam. Sorban kezdtem el játszani nekik a népszerű dalokat, és míg én pengettem a húrokat és énekeltem, ők is kiengedték a hangjukat.
Közben Carlisle és Esme is lejöttek, és a lépcsőnél álltak meg. Mosolyogva figyeltek minket.
~
- Akkor jössz? –állt fel Jaz.
- Persze. –mentem utána.
Alice és Jaz közös szobájában kötöttünk ki. Jaz az ágyhoz vezetett, és leültetett rá.

- Na, mesélj. –nézett rám bizakodón.
- Mi lenne, ha inkább kérdéseket tennél fel? –ültem le a földre, és az ágynak dőltem.
- Ő… oké. –sóhajtott fel, és ugyan úgy helyezkedett el, mint én –Mikor is volt ez?
- Körülbelül két éve… -motyogtam halkan.
- És…
- Hogy mi is történt? –apró bólintással jelezte, hogy erre gondolt.
Próbáltam a legkíméletesebben megfogalmazni a dolgokat, és kibámultam az ablakon.
- Persze, ha nem akarod, akkor nem kell elmondani.
- Ne kéresd magad, Jaz. Tudom, hogy hallani szeretnéd a részleteket, hogy aztán továbbadhasd a család többi tagjának is. –rántottam meg a vállamat.
- Én…
- Hagyjuk. Inkább elmondom. Két éve volt… elmentem buliba. Ott…valamit kevertek az italomba. Elkábultam, de még védekeztem egy darabig. Aztán… khm… megvertek. Nem is igazán éreztem, a kábítószer hatására teljesen elbódultam. Először hárman voltak, de a végére csak egy maradt… innen gondolom ki tudod találni, hogy mi történt…
- Én…sajnálom. –motyogta.
- Nem kell. Az évek alatt elegem lett a sajnálatból. Mindenki csak sajnálkozik. Arra senki sem gondol, hogy legkevésbé sincs szükségem rá.
Közben az ajtóhoz sétáltam, és az utolsó szavammal együtt elhagytam a döbbent csendbe burkolózott szobát, és becsuktam magam után az ajtót.
~
- Vigyázz magadra. –nyomott az arcomra egy puszit Thony.
- Meglesz. –kuncogtam.
- A Húgodat kíméld meg. –nyitotta ki előttem a bejárati ajtónkat.
- Jó éjszakát. –mosolyogtam rá.
- Szép álmokat. –kuncogta.
- Neked is.
Ezután becsuktam az ajtót, felszaladtam a lépcsőn, ledobtam a cuccaimat, és a zuhanyzás után magamra kaptam a köntösömet.
Lementem a lépcsőn, egyenesen a konyhába.
Igaz, Esme teletömött a Cullen házban kajával. Sütött palacsintát, gofrit, muffint, és szendvicseket csinált, meg még sorolhatnám. Nem hagyhattam ki azt a sok finomságot.
Így most csak egy kispalack ásványvizet vettem magamhoz. Épp csuktam be a hűtőajtót, amikor Anya tekintetével találtam szembe magam.
- A szívbajt hoztad rám. –mosolyodtam el, és egy puszit nyomtam az arcára –Jól vagy?
- Hát persze. –mosolyodott el –Elmúlt a fejfájás, meg ilyesmi.
- Akkor jó. Anyu, én most megyek, alszok. Fárasztóbb volt a mai nap, mint gondoltam. –tüntetőleg ásítottam egy nagyot, és megdörzsöltem a szemeimet.

- Persze, menj csak. Jó éjt kicsim. –nyomott egy puszit a homlokomra, és ezután már ott sem voltam.
A szobámba letettem az éjjeliszekrényemre az ásványvizet, lekapcsoltam a lámpákat, és az ágyamba dőltem. Pár perc múlva már aludtam is…