6. fejezet



Bessie

 Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam a frissel, de rengeteg dolgom volt a suli mellett.
De egy extra hosszú részt hoztam, remélem tetszeni fog.
Puszii

Twins Story 6. fejezet
(Bessie)

Boldogan szedtem a lábamat. A hasam már fájt a rengeteg nevetéstől, hajam kócosan meredezett. Ez mind hála Emmett, Jasper és Edmund Cullen-nek.
- Hihetetlenek vagytok. –böktem ki két nevetés között.
Épp azt elemezték, hogy egy lény hogyan is tud fejjel lefelé lógni egy fán. A végén kikötöttek a denevéreknél, meg a vérszívóknál. És a hecc kedvéért Em felmászott egy fára, és lecsimpaszkodott róla, a vékony kis ág pedig letörött a nagy terhelés alatt.
- Öt percen belül visszaérünk. –szólt mennydörgő hangon a tanárnő.
Rossz kedvét betudtam annak, hogy elcsúszott a vizes avaron, és egy jókora sártócsába landolt. És míg ő szégyenkezve állt fel, az osztály többsége nevetésben tört ki.
- Na, Csajszi. –karolt át Emmett, és a másik kezével újra összeborzolta a tincseimet.
- Igen? –igazgattam vissza a frizurámat, miután kibújtam a karjai közül.
- Akkor egyeztessünk. –mondta komolyságot tettetve. –Hatóra előtt ott leszünk érted.
- Leszünk? –kérdeztem vissza.
- Thony és én. –mondta kihúzva magát.
- Hát… oké. –nyögtem ki végül.

- Szerintem is. Arra legyél kész. –mosolygott.
- Miért van olyan érzésem, hogy én fogok rátok várni? –kuncogtam.
- Mert úgy is lesz. –szólt mögöttem Jasper.
- Mert Emmett és Rose más elfoglaltságot fog találni előtte. –nevetett Thony.
- Rose babynek nem lehet ellenállni. –vigyorgott Em.
- Nem mintha egyszer is megpróbáltad volna. –szólt közbe Jaz.
- De ha ott van, gyönyörű, csábít és kívánatos, akkor mi a francnak álljak ellen? –kérdezett vissza Em. –Neked könnyű Thony, nem kell ellenállnod.
Kitört belőlem a nevetés, ahogy Jazzból is, csak Thony hallgatott el.
- Ki mondta, hogy nem kell? –húzta fel a szemöldökét.
- Na és ki csábít téged? –a kérdés szinte azonnal jött Jaztől.
Valahogy úgy éreztem, hogy ebben a témában még én is meg leszek említve.
- Hát… - pillantott rám Thony, és kacsintott egyet.
- Ja, persze. Érthető. –szusszantott Em.
Kitört belőlem a nevetés.
- Figyuzzatok ide. –kacagtam továbbra is. –Nem tehetek róla, hogy ilyen jó vagyok. Szexi, csínos, okos,és még sorolhatnám.
- Meg egoista.
- Hé, Em. Nem közbeszólni. –csaptam tarkón. –Szóval. A szüleimet hibáztassátok, oké? Amúgy lehet rám licitálni. Aki megnyeri, tölthet velem egy délutánt.
- És még is milyen délutánt? –érdeklődött Thony.
- Nem tudom. Rosszra ne gondoljatok, van barátom. Mondjuk beülni moziba, császkálni, ilyesmik. –kuncogtam.
- Áh, ez így nem ér. –duzzogott Thony.
- Szerintem átadom az én jogomat Edmundnak. –kuncogott Jaz.
- Én is. –kacagott Em. –Kíváncsi lennék, hogy ebből mi sül ki.
- Hé. Ti összeesküdtök ellenem? –fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt.
Próbáltam minél megbántottabb arcot vágni, de szerintem nem sikeredett valami hitelesre.
- Dehogy. –nevetett Em.
- Hát hogyan tennénk ilyet? –kuncogott Jaz is.
- El tudsz te rólunk ilyet képzelni? –nyafogott Em.
- Már nem azért, de épp most tettétek meg. –mosolyodtam el, és a többiek után iramodtam.
Ugyan is, mi míg érdekes eszmecserét folytattunk, a társaink rendesen lehagytak minket.
- Nem kell annyira sietni. –lépdelt mellettem Thony.
- Miért ne?
- Visszatalálnánk.
- Maximum te. –kuncogtam. –Nincs valami fényes tájékozódó képességem. A nagy semmi közepén is képes lennék egy betonozott utat keresni, mondván, a térképen szürkével jelölték.
Persze nevetésben tört ki. Mi másban?
- Te most kinevetsz engem? –álltam meg.
Szembefordultam vele, karjaimat összefontam a mellkasom előtt, a fejemet enyhén oldalra billentettem, érzelemmentes arcot öntöttem magamra.
- Öhm… - hallgatott el azonnal. –Dehogy. Én csak… mindegy, hagyjuk. Ebből úgysem jövök már ki jól.
- Szerintem sem. –mosolyodtam el, és újra a többiek után kezdtem el sétálni.
- Már megint sietsz. –dörmögte mögöttem.
- Nem is. –fordultam hátra.
Viszont az arca túl közel volt az enyémhez. Csodálatos, arany szemei elbűvöltek, ajkai hívogattak, illata elbódított. Keze a derekamra siklott, arca egyre jobban közelített felém.
Szerencsére még időben észhez tértem, kipördültem karjai közül, és egyet hátra léptem.
- Meg ne próbáld még egyszer. –szóltam rá, közben feltartottam a mutató ujjamat, ezzel is jelezve, hogy ez tilos.
- Oké. –motyogta fojtott hangon.
- Most pedig mennyünk a többiek után. –sóhajtottam, és újra lépésben voltam.
Hangtalanul követett, szerintem egyikünk sem tudta volna megmagyarázni, hogy mi is történt az előbb.
Az én gyors tempómhoz igazodva próbáltuk beérni a többieket. Az ösvényen végül egy elágazáshoz értünk.
- És most merre? –fordultam felé.
- Erre. –fogta meg a kezem, és elkezdett húzni a jobb oldali irányba.
- Elég lett volna megmutatni. –húztam ki a kezem a szorításából.
Persze nem tagadom, csodás érzés volt, de nekem barátom van… akivel alig beszélünk, nem érdeklődik utánam, és minden telefon alkalmával alig várja, hogy letegyem. Érzem a hangján, hogy így van…
- Miért fogadod így, ha közelíteni próbálok feléd? –ébresztett fel a gondolataimból a hangja.
- Nem is ismersz. Azt sem tudod, hogy ki felé akarsz közeledni…
- Nem is adsz rá esélyt, hogy megismerjelek. –fúrta a szemeit az enyémbe.
- Barátom van… -suttogtam megsemmisülve.
- Akit nem szeretsz igazán. –tekerte a fejét, és újra elindult. –Ha lenne esélyem, megmutatnám neked, hogy milyen is igazából szeretve lenni.
- Megtapasztaltam már. –indultam utána.
- Erősen kétlem… -sóhajtott fel.
Gyorsítottam a tempómon, viszont megbotlottam, és egy lehajló ágba kapaszkodtam meg, ami aztán végvágta a tenyerem.
- Au. –szisszentem fel.
- Mi történt? –termett mellettem.
- Semmi, semmi. –hadartam azonnal, és a másik kezemmel kiszedtem a kabátomból egy zsebkendőt.
- A semmi nem vérezne így. –motyogta, és éjfekete szemeit az enyéimbe véste. Észrevettem, ahogy keze halványan remegni kezd, és összeszorítja az állkapcsát. Viszont ezzel most nem tudtam törődni, mert a tenyeremre szorított zsebkendő már nem volt képes több vért felinni, így újabbakat vettem elő, és szorítottam rá a sebre.
- Ilyenkor persze nincs itt a táskám… -dörmögte, és kezemet a sajátjába fektette, miközben a rengeteg zsebkendőt levette a sebemről, és elég érdekesen nézegette. –Össze szerintem nem kell varrni…
- Dehogy kell. –mondtam azonnal.
- Viszont valami kötés elkelne rá… -motyogta.
- Van a táskámban géz, meg hasonlók. –mosolyodtam el.
- Akkor siessünk. –kuncogott, és elindultunk.
Pontosabban ő vezetett, én pedig mentem utána. Pár percen belül ki is értünk az erdőből, és a parkoló felé vettük az irányt.
- Miért nem mondtad, hogy ilyen közel vagyunk? –róttam fel.
- Miért mondtam volna? –mosolygott.
- Minden kérdésemre kérdéssel válaszolsz? –kuncogtam.
- Miért, zavar? –vigyorgott.
- Miért zavarna?
- Miért ne zavarna? –folytatta továbbra is.
- Nem kéne sietnünk?
- Mennyire sietni? –kérdezett vissza.
- Te az őrületbe akarsz kergetni? –azért sem adtam fel a küzdelmet.
- Miért akarnálak az őrületbe kergetni? –nevetett fel.
- Nem kellene bekötni a sebet?
- De. –mondta immár komolyan.
- Győztem. –rikkantottam nevetve.
- Miért győztél? –ért mellém Emmett, már az épület bejárata előtt.
- Mert feladta. –mutattam a mellettem álló Cullen srácra.

- De veled meg mi történt? –bökött a sebemre Em.
- Követtem Thony-t, és megbotlottam. –kuncogtam. –És elvágtam. Semmi érdekes sincs benne. Csak egy seb, ami vérzik.

- Vér? –lett Emmett még fehérebb. –Azt hiszem megyek.
És már ott sem. Nevetve ráztam a fejemet.
- Ennyire nem bírjátok a vért?
- Pedig Apánk orvos. Ja, és jobban bírjuk, mint te gondolnád. –kacsintott.
- Ebbe inkább ne menjünk bele. –mosolyodtam el, és a szekrényemhez mentem. Kitártam az ajtaját, kivettem a táskámat, és kutakodni kezdtem.–Oké, azt hiszem otthon hagytam a kötszereimet.
- Ezért van az orvosi. –csukta be a szekrényem ajtaját, és az apró helyiséghez vezetett.
Bent a nővérke eléggé…riadt arckifejezéssel fogadott, és azonnal leültetett az ágyra.
- Nincs semmi bajom. –mosolyogtam rá.
- A tenyere közepén egy jó pár centis seb van, csak be kell kötni. –mondta magabiztosan Thony.
- Meg kellene nézetni egy orvossal is, lehet, hogy össze kell varrni. –motyogta bizonytalanul a Nővér.
- Csak felszíni sérülés, nem kell összeölteni. –mosolygott rám Thony, és továbbra is állította az igazát.
- Hát jó… -sóhajtott fel magadóan a nővér, és betekerte a kezemet. – Kész is.
- Köszönöm. –pattantam le az asztalról.

- Edmund, azért megnézethetnéd Édesapáddal. –motyogta a nővér.
- Rendben. Köszönjük, Miss. Rosse. –tárta ki előttem az ajtót, és be is csukta utánunk. –Gyere, haza viszlek.
- Hm? –húztam fel a szemöldököm.

- A testvéred nem rég ment el, és vele jöttél. –mosolygott. –Szóval…
- Oké. –sóhajtottam fel. –Legyen.
- Ez már haladás. –kuncogott. –Add csak ide a táskádat.
- Elbírom.
- Te most sérült vagy. –mosolygott továbbra is. –Minden erőddel a gyógyulásra kell összpontosítanod.
- Igenis! –vágtam magam haptákba.
- Ne humorizálj. Ez eléggé komoly sérülés. –mondta komoly arccal, de a szája szegletében ott bujkált a mosoly.
- Igen. Valószínűleg el fogok vérezni. –kuncogtam, és a parkolóba mentem. –Melyik is a te kocsid?
- Ez. –mutatott egy fekete Mercedes-re, és ki is nyitotta előttem az anyósülés-felöli ajtót.
- Köszi. –kuncogtam. –Szép kocsi.
- Tudom. –motyogta egyhangúan.
- Most mi a baj?
- A lányok. –sóhajtott fel, és már indított is. –Rám vannak szállva. És látnod kellett volna, hogy hogyan néztek rád, amikor kinyitottam neked az ajtót. Képesek lettek volna a szemükkel megölni.
- Pedig nincs is semmi köztünk… -tekertem a fejemet. –Én nem foglalkozok ilyesmikkel.
- Engem nagyon is zavar. –nézett ki az ablakon.
- Elhiszem. De figyelj, itt vagyok. Majd segítek őket lerázni. –kuncogtam egy óriási mosoly kíséretében.
- Az jól jönne. –mosolyodott el ő is.
- Tök fura… -motyogtam halkan. –Teljesen ugyan olyanok vagytok az öcséddel.

- Tudom. –nevetett fel. –Engem is zavar, de ez van. Mégsem plasztikáztathatom át magam.
- Ne is. Jó vagy így. –kuncogtam. –Talán csak… a hajatok színe más. Egy árnyalattal a tiéd sötétebbnek tűnik.
- Másféllel. –nevetett fel.
- Meg neked van pár ősz tincsed. –vigyorogtam rá.
- Hol? –nézte meg magát a tükörbe. –Nincs is. Ilyen korban senkinek sincs ősz hajszála.
- Nem igaz. –tartottam fel az ujjamat. –Aki színhiányos, vagy micsoda, annak van.
- Oké. Legyen igazad. –sóhajtott fel megadóan. –Merre kell menni?
- Itt balra. –mutattam az ösvényre. –Aztán már csak egyenesen.
- Mi is errefelé lakunk. –mosolygott. –Csak a következőnél kellene lemenni.
Leparkolt a házunk előtt, és aprót füttyentett.
- Szép ház. –dicsérte meg.
- Anya érdeme. –szálltam ki. –Kösz, hogy elhoztál.
- Ugyan, semmiség. –mosolygott, és ő is kiszállt az autóból. –Akkor hat óra előtt kicsivel itt is leszünk…
- Oké. –mosolyogtam rá, és a bejárat felé kezdtem el menni. –Szia Thony.
- Vigyázz, nehogy feless a lépcsőn.
- Ennyire szerencsétlen én sem vagyok. –mondtam durcásan, és aprót intettem neki, majd beléptem a házba.
 Amire levetettem a kabátomat, már el is húzott a kocsijával.
- Megjöttem. –kiáltottam el magam.
- Szia. –jött a kettő hang egyszerre, a konyhából.
- Sziasztok. –mentem oda hozzájuk, és felpattantam a pultra.
- Milyen volt a napod? –jött a kérdés Anyától.
- Cool. –kuncogtam, és felmutattam a tenyerem. –Elestem, megvágtam magam, de azon kívül semmi érdekes sem volt. Ma megyünk hatkor a városba, elengedsz?
- Persze. –mosolygott rám. –És mit csináltok ott?
- Edzésre megyek… -sóhajtottam fel.
- Ugye…ugye nem… -nézett rám sokkolva Anya.
- De. –bólintottam aprót. –De ne aggódj, nem kezdem elölről.
- Nem is engedném. –sóhajtott fel. – De nem kellene készülnöd, már öt óra van.
- De, megyek is. –mosolyogtam, és felszaladtam a szobámba.
Ott gyorsan leszedtem a kezemről a kötést, és beálltam a zuhany alá. Hajat is mostam, így azt meg is kellett szárítanom. Ilyen gyorsan szerintem még sosem csináltam semmit. Negyvenöt perc alatt mindennel kész voltam, és a bőr motoros szerkómba tömködtem bele magamat. Hajamat egy hajgumival összefogtam, és az edző-cuccomat a szokásos táskámba dobáltam bele. Újrakötöttem a kezemet, felkaptam a sisakom, és leszáguldottam a lépcsőn. Ott felmarkoltam egy másfél-literes ásványvizet, és azt is a táskámba tettem, egy almával együtt.
Épp kész voltam, amikor csengettek. Az ajtóhoz szaladtam, ahol Thony és Emmett állt.
- Sziasztok. –mosolyogtam rájuk. –A motor még a garázsba van, bocsi.
Gyorsan átfurakodtam köztük, és a garázsba szaladtam. A piros-fekete motoromhoz. Kitoltam a helységből, beletettem a táskámat, és a Cullen-fiúk felé fordultam, akikkel Nellie beszélgetett.
- Vigyázzatok vele. –mutatott felém. –Elég vad.
- Mindig is az voltam. –rántottam meg a vállam, és felültem az én kétkerekű csodámra. –Mehetünk?
- Persze. –ültek fel ők is, és fejükre nyomták a sisakot.
Én is így tettem, és egy aprót intettem Nellie felé, majd elszáguldottam a fiúk előtt, akik követtek is.
Egyre gyorsabban mentem, és élveztem a sebességet. A kanyarokban szinte nem is lassítottam, csak mentem és mentem. Az érzés magával ragadott, és már nem volt megállás. Szlalomoztam a hozzám képest csiga-lassúsággal haladó autósok között, és nem figyeltem arra, hogy Em és Thony jönnek-e utánam, vagy valahol lemaradtak.

Egyre közelebb értem az edzőteremhez, ahol a diákok kint futottak. Mindig így kezdte az edzést. Akár lehetett mínusz fok is, eshetett hó, vagy eső, kint le kellett futni pár kört.
A motor hangjára mindenki felkapta a fejét, én pedig hosszú fékezéssel megálltam a parkoló hozzájuk legközelebb eső részénél. Bevártam, míg Thony és Emmett is megáll mellettem, majd lepattantam a járműről. Levettem a sisakomat, kivettem a táskámat, és kiengedtem a hajamat. Az edző csoport felé kaptam a fejem, aminek közepén Tom állt, egy óriási vigyorral az arcán. Mosolyogva indultam el felé, és a nyakába vetettem magam.
- Hiányoztál. –kuncogtam.
- Te is nekem. –tett le a földre és az arcomra nyomott egy puszit. –Mit keresel itt? Tudod, hogy nem szabadna kockáztatnod.
- Olyannak ismersz, aki fél a kockázatoktól? –túrtam bele a hajamba. –Mert ha így van, akkor csalódtam benned.
- Lassan már jobban ismerlek, mint te magadat. –karolt át. –Skacok, ő is Bessie.
- Az, a Bessie? –jött az egyik hang.

- Igen, az. –mondta az edző.
Erre a tömeg tapsolni kezdett, én pedig csak értetlenül álltam.
- Mindent tudnak rólad. –suttogta Tom a fülembe.
- Köszönöm. –mosolyogtam rájuk. –Emmett, Thony, ide jöhettek.
- Oké. –értek mellém.
- Tom, ők itt Emmett és Edmund Anthony Cullen. Em, Thony, ő itt Tom Godhold.
Gyors kézfogás után azonnal beszélgetésbe elegyedtek, amíg a többiek nyújtani kezdtek.
- Tom, megyek, átöltözök. –mutattam fel a táskámat.
- Menj csak. Jobbra a második ajtó az én öltözőm. Menj oda. –mosolygott rám.
Az öltözőkébe mentem,ahol mint mindig, most is rendetlenség uralkodott. A ruháit csak ledobálta, össze-vissza. Sóhajtva ráztam meg a fejemet, és jót mosolyogtam rajta. Gyorsan átöltöztem. Most nem a szokásos edző-cuccomat hoztam el, hanem egyszerű ruhákat. Egy fekete nagyon rövid feszülős- szteccses nadrágot, és egy kék Nike-s trikót. Belebújtam az edző-cipőmbe, felmarkoltam a kesztyűimet, összefogtam a hajamat, és már mentem is ki.
A többiek már a teremben voltak, és az egyéni gyakorlataikat csinálták. Beálltam az egyik sarokba, gyorsan bemelegítettem és lenyújtottam, ezek után pedig Tom-hoz mentem.
- Mit tervezel mára?
- Igazából bemutatót akartam tartani, de nem tudott eljönni a másik edző, így ez lefújva.
- Dehogy van lefújva. Akkor miért vagyok itt? –mosolyodtam el.
- Megtennéd, hogy beállsz ellenem? –húzta fel a szemöldökét.
- Te is tudod, hogy csak egy mozdulattal tudsz legyőzni, amire sosem jövök rá. –sóhajtottam fel.
- Nem is fogsz. –karolt át. –Mint látod, ma úgymond nyílt nap van.
Körbemutatott, és tényleg. A padokon felnőttek ültek pár gyerek kíséretével.
- Tehát ezért kell a bemutató.
- Aha. –bólintott, és a terem közepére ment, mire a többiek abbahagyták eddigi dolgukat. Tom beszélni kezdett, én pedig a Cullen-fiúk felé fordultam.
- Extrém edzést akartatok látni? –húztam fel a szemöldököm, mire aprót bólintottak. –Hát most majd láttok egyet. Ha elesek is, vagy földhöz nyom, vagy épp végigrepít a termen se gyertek oda. Minden benne van a pakliban, és jobb kiképzést kaptam, mint gondolnátok.
- Bessie Leaves. –mutatott felém Tom, ezzel jelezve, hogy most én jövök. A többiek megtapsoltak, gondolom a hírnevem miatt. Magamra rángattam a kesztyűmet, és mosolyogva fordultam Tom felé.
- Nem kellene sisakot venned?
- Sosem vettem fel. –kuncogtam.
- Tudom. –lendítette meg felém a karját, amit ki is védtem.
Végül is semmi különleges sem volt ebben az egészben. Ő támadott, én támadtam. Ő ütött, én rúgtam. Szó mi szó, nem ütött akkorát, ami tőle megszokott volt, és én is visszafogtam magam, de a tanoncok valamint a szülők így is elámulva néztek.
- Ennyire azért ne fogd vissza magad. –mosolyogtam, és egy gyors rúgással arcon találtam.
- Nem fogom. –csattant az ökle a hasamba, mire pár métert arrébb csúsztam.
Épp meg akart rúgni, amit kivédtem, és kihúztam alóla a másik lábát, így a földre került.
- Ezt mindig megcsinálod. –mosolyodott el.
- Hát persze. –kuncogtam. Közben megcsörrent a mobilom, ami Thony-nál volt, viszont most nem tudtam lemenni. –Thony, vedd fel, kérlek.

Aprót bólintott, és már a telefonba is beszélt.
Újra támadásba lendült, viszont megint bevetette azt a cselt, amitől én kerültem a földre, ő pedig rajtam landolt.
- Ezt még mindig nem tudom, hogy hogyan is csinálod. –mondtam sértődötten, miközben felsegített a fölről.
- Nem is fogod megtudni. –mosolygott elégedetten, miközben meghajoltunk.
Miután mindenki megtapsolt minket leszáguldottam a pályáról, lerángattam a kezemről a kesztyűt, és a felém nyújtott telefont ragadtam meg, és szóltam bele.- Szia.
- Hello. –jött a hűvös hang.
- Mi a baj?
- Az, hogy a mobilodat egy pasi vette fel, aki azt mondta, hogy épp izzadsz. –mondta Michael.
- Izzadok? –Thony felé pillantottam, aki arcán egy óriási mosoly volt.
- Igen, azt csinálod. És miért nem tudtad felvenni a mobilt? El voltál foglalva, mi?
- Pontosan. Tökéletesen elfoglaltam magam. Kick-boksz edzésen vagyok, épp bemutatót tartottam, amikor hívtál, és megkértem Thony-t, hogy vegye fel a telefont. Ennyi volt. Ne féltékenykedj.
- Akkor jó. –sóhajtott fel. –Hiányzol.
- Te is nekem.
- Most mennem kell. –hadarta. –Szia, szeretlek.
- Én is téged.Kinyomtam a telefont, Em kezébe dobtam a készüléket, közben lerángattam a bal kezemről a kesztyűt. A kötés teljesen átvérzett, és rettentően sajgott.
Gyorsan az öltözőbe szaladtam, leültem a padra, és lassan letekertem róla a kötést.
- Mondani akartam, hogy fel fog szakadni… -sóhajtott Thony, és leült mellém.
Segített leszedni róla a gézlapokat, majd a hidegvíz alá nyomta a tenyeremet. Újra elöntött a bizsergő érzés, ahogy bőrünk találkozott.
- Köszi. –mosolyogtam rá.
- Mit köszönsz?
- Hogy itt vagy. És segítesz. –motyogtam hálásan.
- Semmiség. –karolt át, és kezemet a vízsugár alatt tartotta…



Bessie motorja és ruhája