13. Fejezet

Sziasztok!

Itt is a következő fejli. Jó olvasását. 

Puszi, Trixi

(Nellie)

A szél lágyan meglengette a hajam, amit behunyt szemmel élveztem. Kinn ültem a kertben a füvön, miközben ujjaim Zizi bundáját szántották. Muszáj volt, kijönnöm a levegőre, hogy tiszta fejjel gondoljak át mindent. Az elmúlt napok eléggé eseménydúsan teltek, és össze voltam zavarodva. Nem mondom, hogy megbántam a döntésem, mert erről szó sincs. Csak annyira furcsa volt még nekem ez a helyzet, és mivel Bessie-vel nem tudtam megbeszélni, így teljesen magamra voltam utalva. 

Még most is beleborzongok, ha arra a délutánra gondolok. És most a dolgok jelenlegi állása szerint, hálás vagyok Emmettnek. Mert ha ő nem húz fel, akkor most nem tartanánk itt. Testemen egy remegés fut végig, ahogy szemeim elé kúszik az aznapdélután képe. 

-           - Nellie! – hallottam meg Josh kétségbeesett hangját közvetlenül a fülem mellett. 

Nem mondtam semmit, csak szorosabban öleltem át a nyakát, miközben fejem a nyakhajlatába fúrtam. Egyik kezével átölelte a derekam, és szorosan fogott, míg a másikkal becsukta az ajtót. Majd szép lassan elkezdtünk hátrálni. Másik kezét is a derekamra csúsztatta, s szorosabban húzott magához, miközben tartott is. Végül eldőltünk valamin, sejtésem szerint egy kanapén. Josh átölelt, és engedte, hogy kisírjam magam. Tulajdonképpen nem is tudom miért sírtam. Talán a Bessie-vel való vitáink, az új barátok, és érzések miatt, amit még Emmett megjegyzése is tetőzött. 

Könnyes szemekkel néztem fel Josh-ra, aki aggódó tekintettel vizslatott. Kitöröltem a szememből a könnyeket, hogy tisztán lássak. Josh arca szépen körvonalazódott ki előttem. Belenéztem gyönyörű barna szemébe, és úgy éreztem testemben szétterjed a nyugalom. Erős karjait éreztem körülöttem, tekintete fogva tartotta az enyémet. Biztonságban éreztem magam vele, amit már nagyon régóta nem éreztem. Kezeimet a mellkasára helyeztem, és így néztem rá. Éreztem, hogy egyik kezét felvezeti a hátamra és simogatni kezdi azt. Csendben voltunk, ami most kifejezetten nyugtató hatású volt. Össze kellett szednem a gondolataimat, mielőtt bármit is mondanék. 

Josh egyik kezét az arcomra vezette, és kisimított egy tincset a szememből. Ujjai helyén úgy éreztem, hogy nyomban felforrósodik a bőröm. Senki sem volt még rám ilyen hatással, mint ő. Alig ismerem, mégis úgy érzem, hogy az egész életem rábíznám. Ahogy rám néz, ahogy megérint. Minden tettéből a szeretet sugárzik, és ez elmondhatatlanul jól esett. El sem tudom mondani milyen régóta vágytam már erre. De ugyanakkor ott vannak a kétségek, hiszen Josh nem éppen az a romantikus beszélgetős fajta. Nem tudtam, hogy mit várjak tőle, és ettől az egész helyzettől. 

Josh úgy tűnt megelégelte a csendet, mert megszólalt. 

-           - Jobban vagy? – kérdezte tőlem és láttam, hogy barna szemei aggodalommal telve csillognak.

-           - Igen, most már jobban – válaszoltam lassan, miközben bólintottam, hogy szavaimnak hihetőséget adjak.

-           - Mi történt? – kérdezte csendesen, miközben hüvelykujjával simogatni kezdte az arcom. Nem voltam még erre a kérdésre felkészülve. Reméltem, hogy várhatunk még egy kicsit vele. Elvégre egy elég kényes témáról van szó, és itt volt ő is. Úgy éreztem, hogy az érzéseimet vele is meg kell osztanom. Vettem egy mély levegőt, s kifújtam, majd elfordítottam róla a tekintetem.

-           - Először is sajnálom. Sajnálom, hogy csak így rád törtem, és kiborultam. Nem kellett volna ide jönnöm – zavartan sütöttem le a tekintetem.

-           - Nem baj, hogy ide jöttél. Én inkább az okát szeretném tudni, annak, hogy ilyen zaklatott állapotban voltál. – magyarázta én pedig felsóhajtottam.

-           - Tudod, hogy az egész iskola a szájára vett minket? – úgy döntöttem, más szemszögből közelítem meg a dolgokat.

-           - Hallottam ezt-azt. Konkrétan mire gondoltál? – kérdezte még mindig nyugodtan, miközben a kezei fáradhatatlanul simogattak. Egyik az arcom, másik a hátam.

-           - Arra, mikor egyik nap mikor mindketten hiányoztunk. Mikor a buli után itt aludtam. És persze mindenki arról beszél, hogy ennek mi az oka – forgattam meg a szemeimet, miközben elképzeltem, hogy miket is találhattak ki rólunk. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat.

-           - Igen, én is hallottam róla, de engem nem zavar. Az emberek azt beszélnek, amit akarnak. Már megszoktam, hogy néha összesúgnak a hátam mögött, de idővel megtanultam ezeket figyelmen kívül hagyni, így számomra ez most sem újdonság. – Josh hagyott egy kis szünetet. – De ahogy látom téged jobban megviselt. Igazam van? – kérdezte, miközben a keze megállt az arcom simogatásában, és az állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek. Barna szemei az arcomon cikáztak, én pedig nem tudtam, hogy hogyan is kezdhetnék bele.

-           - Az emberek félre ismernek. Úgy érzem magam, mint valami híresség, akiknek folyton a nyomukban vannak a paparazzik, és egy szabad percük sincs. Folyton megbámulnak, és amint valami meggondolatlan dolgot teszek, máris én leszek a középpontban. Ez… nagyon zavaró – sóhajtottam, Josh pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

-           - Miért érzem úgy… hogy nem csak ez áll a háttérben? Nellie! Van valami más is, amiről tudnom kéne? – kérdezte és a szemeivel olyan igézően nézett rám, hogy ha akartam volna, se tudtam volna hazudni neki.

-           - Ma… nos ma… tudod… - dadogtam, és úgy éreztem, hogy totális hülyét csinálok magamból. Josh mindkét kezét az arcomra helyezte, és a szemembe nézett, amitől a gyomrom ismét vetett egy bukfencet.

-           - Először is nyugodj meg! Aztán meséld el, hogy mi történt ma. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani – mosolygott rám biztatóan, és ismét azt éreztem, hogy megbízhatok benne. Ezért vettem egy mély levegőt és bele kezdtem.

-           - Ma miután Rose-zal haza mentünk, ott találtuk az egész Cullen családot a nappalinkba. Nos, a gond nem ez volt. Leültünk, és beszélhetni kezdtünk. És felkerült az a téma, hogy mit is mondanak a többiek rólunk – Josh feszülten figyelt minden szavamra. – Emmett pedig… felhozta, hogy milyen személyiség vagyok. Tulajdonképpen a szemembe mondta, hogy szűzies vagyok, és mondta, hogy bizonyítsam az ellenkezőjét – Josh megfeszült alattam, amit nem tudtam mire vélni – Hogy az ő szavaival éljek, azt mondta teperjek le valakit. Így Anthony-t „tepertem” le és vágtam le a kanapéra – macskakörmöztem e levegőbe – Aztán Emmett a képembe vágta, hogy félre ismert, és hogy talán már nem is vagyok ártatlan – zavartan hajtottam le a fejem, és vártam Josh reakcióját. A csend, ami kettőnk között állt be, most kifejezetten kínos és zavaró volt. Mivel Josh percek múlva sem szólalt meg, felnéztem az arcára. Szemei összeszűkültek és arcizmai megfeszültek. Mielőtt fel foghatnám, hogy mit is teszek a kezem az arcára helyeztem és végigsimítottam rajta, mire éreztem, hogy a kezem alatt arcizmai ellazulnak.

-           - Ezt mondta neked? – kérdezte, mire végre hajlandó volt a szemembe nézni. Én csak bólintottam. Josh kirakott az öléből és felült a kanapén, s előre dőlt.

-           - Igen. Ezek után jöttem el otthonról – ültem fel én is és egyik kezem a vállára raktam. Josh rám pillantott. Tekintete zavaros volt, és az érzelmek csak úgy cikáztak benne.

-           - Így mindjárt más a dolgok állása – jelentette ki, de úgy éreztem, mintha csak magához beszélne.

-           - Josh… ugye nem teszel semmi meggondolatlan dolgot? – kérdeztem meg, mert elég erős volt a gyanúm, hogy valami ilyesmire készül. Josh rám villantotta a tekintetét, amiben hirtelen gyengédséget véltem felfedezni.

-           - Ha az meggondolatlanság, hogy beverem a képét… akkor igen! – jelentette ki elszántan, és tekintete elrévedt. Szemeim egy pillanatra elkerekedtek. Ezt értem teszi? Miért? Mi oka lenne rá, hogy megvédjen? A kérdések csak úgy zakatoltak a fejemben. Végül Josh megnyugtatása lebegett a szemem előtt, így a gondolatokat és kérdéseket száműztem a fejemből. Josh mellé csúsztam, és a kezeimbe vettem az övét. Josh rám nézett. Mélyen a szemeibe néztem, és hagytam, hogy a csend ránk telepedjen.

-           - Nem csinálsz semmit. De tényleg Josh. Ígérd meg! – kértem, még mindig a szemeibe nézve. Ő nem felelt. Könyörgően néztem a szemeibe. Végül sóhajtott egyet és bólintott.

-           - Ígérem! – nyögte ki végül, én pedig elmosolyodtam. Mióta itt vagyok most először. Ezek után nem nagyon szóltunk egymáshoz. Én a szőnyeget kezdtem fixírozni és, ahogy láttam Josh is elmereng a gondolatai között. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem vagy mondanom. Hisz a neheze még csak most jön. Elmondjam egyáltalán? Mi van, ha hülyét csinálok magamból és kinevet? Miért nincs itt Bessie, hogy kikérjem a tanácsát, aztán hallgassam a biztatását. Mert biztos vagyok benne, hogy biztatna. Néha szerettem volna olyan bátor és szókimondó lenni, mint a nővérem. Arra figyeltem fel, hogy Josh megfogja a kezem. Rá kaptam a pillantásom, és láttam, hogy engem néz. Vajon mennyi ideig gondolkozhattam?

-           - Minden rendben? Szólongattalak, de nem válaszoltál – nézett a szemembe, de én kerültem a pillantását. Végül egy nagy levegőt vettem. Most vagy soha.

-           - Igen, persze… csak gondolkoztam – suttogtam, féltem, ha hangosabban beszélek, megremeg vagy elcsuklik a hangom.

-           - Min? – kérdezett rá, és láttam, hogy arcán megjelenik a jól ismert mosoly.

-           - Mindenről. De főleg arról, hogy mit is érzek tulajdonképpen – néztem le a szőnyegre, és a kezeim kihúztam Josh-éból. – Annyi minden történt, pedig még csak most jöttünk. Megismertelek téged, és hihetetlen módon kezdtem megbízni benned, pedig semmit nem tudtam rólad. Összevesztem a testvéremmel, ami szinte még soha nem történt meg. A testvérem új barátokat talált, és teljesen fölöslegesnek érzem magam. Aztán pedig a viselkedéseden. Azon, hogy ma csak úgy ott hagytál a folyosón. Nem értettelek és dühös voltam rád, pedig semmi okom nem volt rá. – temettem az arcom kezeim közé – Tessék, most is itt fárasztalak a gondjaimmal, amit még a saját anyámnak sem mondok el. – sóhajtottam, és azt kívántam, hogy most nyíljon ketté a föld és nyeljen el. Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem csináltam. És megérte? Nem. Josh valószínűleg most jót derül rajtam.

-           - Nellie! – hallottam meg Josh selymes és nyugodt hangját – Nézz rám, kérlek! Nellie! – Josh magához ölelt és próbálta lefejteni a kezeimet az arcomról.

-           - Rendben van – sóhajtott – Akkor így mondom el neked, hogy mit érzek. Igazából, nem is tudom mit éreztem mikor megláttalak. Már első látásra is olyan más voltál. Tudtam, hogy te más vagy, mint a többi lány, és talán ez keltette fel az érdeklődésem. Azt hiszed, hogy véletlen, hogy azon az estén találkoztunk a klubba? Az egyik barátom értesített, hogy ott vagy, így én is oda mentem. És őszintén örültem, hogy kiütöttem magad, mert így legalább alkalmam nyílt, hogy legalább egy napja elraboljalak, és magammal hozzalak – éreztem, ahogy megremeg a mellkasa, ami arra adott okot következtetni, hogy kuncog – Eddig nem érzett érzések kerítettek hatalmukba, mikor láttalak aludni. Ott feküdtél az ágyamban, a párnák között, miközben a hajad szétterült a lepedőn. Olyan voltál, mint egy angyal. Tudtam, hogy veled másképp kell bánnom, és őszintén megrémültem. Mert eddig csak csettintettem, és bármelyik lányt megkaptam, de tudtam, hogy veled ezt sosem tehetem meg. Nem tudtam, hogy kerülhetnék a közeledbe. És igazság szerint még máig sem tudom. – fejezte be a hosszú monológot. Néhány percig fel sem fogtam, mit mondott. Azt hittem rosszul hallok. Ezt nem mondhatta komolyan. Felnéztem rá, és meglepődve tapasztaltam, hogy szemei őszintén csillognak, és ajkaira egy mosoly kúszik. Hitetlenkedve néztem rá.

-           - Mit… mit mondtál? – kérdeztem és felemelkedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. Szinte végtelennek tűnt a pillanat, míg egymás szemébe néztünk. Josh egyik kezét az arcomra helyezte, és végigsimított rajta. Jólesően borzongtam meg az érintése alatt.

-           - Fogalmam sincs, hogy mit érzel, de azt tudom, hogy én mit érzek. És szeretném, ha sokkal többek lennénk egymásnak, mint barátok – válaszolt fojtott hangon, mint aki félt a reakciómtól. A szívem hevesebben kezdett verni, attól féltem, hogy hamarosan, szívinfarktust kapok.

-           - Én is így érzek. Nem tudom miért, de az életem is rád bíznám. És azt hiszem én is ezt akarom… kettőket akarom… együtt – Josh arca pillanatról-pillanatra változott meg. Arcára egy letörölhetetlen mosoly kúszott, és olyat láttam fellobbanni a tekintetében, amit eddig még nem láttam. Határtalan boldogságot és szerelmet. Rose-nak lett volna igaza és Josh tényleg belém szeretett? Josh letepert a kanapéra, kezeivel a fejem mellett támaszkodott meg, és mosolyogva beszélt hozzám.

-           - Tudod, milyen boldoggá teszel? Nem sokszor éreztem így. De el tudnám viselni… mondjuk életem végéig – vigyorog a képembe, én pedig elmosolyodom. De van valami, amiről még beszelni akartam.

-           - Szeretném, ha lassan haladnánk, és először megismernénk egymást – félve néztem fel rá, hiszen nem tudtam, hogy reagál erre a kérésemre, de nagy meglepetésemre csak mosolygott.

-           - Azt hitted, hogy már első nap leteperlek? – vigyorgott, én pedig lehajtottam a fejem – Hidd el fontos vagy nekem, már amilyen fontos lehetsz néhány nap ismeretség után. Nem szeretném elrontani a dolgokat. És hidd, el van olyan dolog, amit semmi sem tud rólam – kacsintott rám, én pedig elmosolyodtam. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas kő gurult le a szívemről.

-           - Igen? – kérdeztem kíváncsian – és mi is az? – Josh legördült rólam, és maga mellé húzott. Egyik kezével átkarolt a másikat a derekamon pihentette.

-           - Hm… lássuk csak. Az titok – vigyorgott rám, majd a durcás arcom látva megpuszilta a homlokom. – Idővel megtudod – kacsintott rám. – Most pedig mesélj magadról! – kérlelt és kíváncsian fordult felém. 

Sokáig beszélgettünk. Inkább én beszéltem, a gyerekkoromról, hobbiimról, a testvéremről. Mindenről szó volt csak róla nem. Amit ki tudtam húzni belőle, azt meg már tudtam. Szavaiból kihallatszott, hogy a gyerekkora nem volt épp felhőtlen. Tudta, hogy a szülei, de ezt nem mutatták ki, ezáltal ő is zárkózottabb lett, és neki is nehezebb kimutatni az érzéseit. Örömmel tapasztaltam, hogy velem, sokkal könnyebben megy. Szavakkal vagy épp tettekkel fejezi ki magát. Az utóbbinak jobban örültem. Mert tudtam, hogy a kéz nem hazudik viszont a száj gyakran. 

Mivel itt volt a kocsim, ezért nem vihetett haza. Az ajtóban búcsúztunk el egymástól, ahol elcsattant az első csók. Eddig soha nem érzett érzés kerített hatalmába. Forró ajkai lágyan becézgették az enyémet. Kis kezeimmel átöleltem a nyakát, és szorosan hozzápréselődtem. Kezeit a derekam köré fonta, aminek kimondottan örültem, mert féltem, hogy elolvadok a karjai között. Lágy és érzéki csók volt, ami egyre jobban mélyült el. Végül levegőhiány miatt váltunk szét. Josh a homlokát az enyémnek támasztotta, majd apró puszik után, elbúcsúztunk egymástól én pedig haza hajtottam. 

Kinyitottam a szemeimet és láttam, hogy már sötétedik. Zizit letettem a földre, és láttam, hogy kis mancsait egymás elé rakva fut be a kis házába. Mosolyogva indultam meg a ház felé. A konyhába indultam, és láttam, hogy anya már nincs itt. Gondolom, a dolgozószobájába van. Nem is csalódtam. Anya az asztal föle hajolva dolgozott az egyik munkáján. Anya, amint meglátott elmosolyodott. Mellé sétáltam, majd egy puszit nyomva a homlokára jó éjszakát kívántam neki. Visszamentem a konyhába, és öntöttem magamnak egy pohár tejet, majd kakaóport öntöttem bele, ezzel kakaót csinálva magamnak. Miután megittam, a poharat elmostam, és elmentem a szobámba. 

Elindultam zuhanyozni, azzal a szándékkal, hogy hamar végzek, de amint megéreztem a forró vízcseppeket a bőrömön, hosszúbbra nyújt, mint terveztem. Végül teljesen kiázva léptem ki a zuhanykabinból. Megtörölköztem, majd felvettem a pizsamám, és bebújtam az ágyba. Oldalra fordultam, és elmosolyodtam. Örömmel gondoltam vissza az együtt töltött percekre. Hogy szerettem-e? Őrülten. Alig vártam, hogy lássam. A kispárnámat átölelve, jött álom a szememre. De mielőtt az álmok világába repültem volna, egy barna szempár töltötte ki az elmém, és ennek köszönhetően egy gyönyörű álomban találtam magam.