14. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet.
Üdv.:
   Brigi Bogyó

14.fejezet
(Bessie)

Miután Anthony elment, nem aludtam.
Képtelen voltam visszaaludni. Csak az a tudat keringett a fejemben, hogy:
 Egy lotyó vagyok…egy kurva vagyok… megcsaltam…
Bármit is próbáltam tenni, ez mindig felötlött bennem.
Végül bánatos könnycseppek kezdték el szántani az arcomat.
Még nagyon korán volt. Rettentően korán. De nem tudtam aludni. Nem tudtam lehunyni a szemeimet.
Hányingerem volt saját magamtól.
Hiába élveztem az éjszakát, most rémesen vagyok.
  Nem ittam alkoholt, mégis hasogat a fejem, rosszul vagyok és émelygek.
Kikecmeregtem az ágyból, és szembe találtam magam azzal, hogy meztelen vagyok. Újra könnyek hasítottak végig az arcomon, miközben a gardróbba mentem, és felkaptam magamra valami ruhát. Most éppenséggel egy szürke szabadidőruhát vettem fel, meg egy egyszerű pólót, sportcipőt és zoknit. Az Iphone 4-emet a zsebembe tettem, a fülhallgatómmal együtt, és pár papír zsebkendőt is belecsúsztattam. Még csak most pirkadt, és alig láttam valamit, de lebaktattam a lépcsőn, és próbáltam minél halkabb lenni.
A konyhába mentem, hogy reggelizzek valamit, de nem sikerült. Amikor ételt láttam, újra hányingerem lett, pedig a gyomrom éhesen kordult meg.
Mégsem tudtam enni. Egy kis kakaót csináltam magamnak, az régen, gyerek koromban megnyugtatott. Most is így lett, és végre nem éreztem úgy, hogy a gyomorsav fog kijönni a gyomromból, mert más nemigen volt benne.
Miután megittam a nagy csésze édes italt, magamhoz vettem egy plédet, és kimentem az udvarra. Sóhajtottam egyet, és körülnéztem. Senkit sem látok a láthatáron, szóval nyugodtan leheveredhetek egyet ide.
De előtte egy kis megnyugvásra vágytam. Hátra mentem a kutyámhoz, és kitereltem őt a helyéről. Az már kérdés, hogy arra kelt fel, amiért én jöttem, vagy már rég ébren volt…
- Szia Gina. –kaptam az ölembe, mire jólesőn hozzám bújt.
Sóhajtottam egyet, és előre mentem az egyik terebélyes fához. Ott leterítettem a plédet, és leültem rá, a hátamat pedig a fa törzsének döntöttem.
- Szörnyen vagyok, kiskutyám. –simogattam nyugtatóan.
Furcsa volt. Minden állat közelsége megnyugtatott, és az, hogy dús bundájukba siklott az ujjam, furcsa, de jó érzéssel töltött el.
Miközben óvatosan felhúztam a lábaimat, az ölembe fektettem a kutyust, aki egy óriásit ásított, majd a pulcsimhoz dörgölőzött, és összehúzta magát.
Annyira édes volt.
Kivettem a zsebemből a Iphone-omat és a fülhallgatómat, majd halk, nyugtató jellegű zenét kezdtem el játszani.
A fa törzsének döntöttem a fejemet, és lehunytam a szemeimet, és engedtem, hogy a zene magával ragadjon.
Nem figyeltem a körülöttem lévő világra, csak a lágy dallamokra összpontosítottam.
De nem tudtam mit tenni.
Újra elöntött az a bizonyos rossz érzés, és a szorongás megint rám tört.
De miért érzek hányingert? Oké, hogy jelenleg utálom önmagam, és semmi étel sincs a nyomromban… Ez nagyjából megmagyarázza a dolgokat.
Szeretem Michael-t… én tényleg szeretem őt, nem tudom, hogy miért tettem ezt, és…
Újabb könnycsepp folyt végig az arcomon, én pedig lassan letöröltem őket a pulcsim ujjával.
Ilyenkor szörnyű vagyok. Nem vagyok érzelgős, nem vagyok ilyen. Nem szoktam sírni, mindig erős vagyok. Most pedig…
Teljesen összeomlottam. Nem látom át a saját érzéseimet, nem igazodok ki rajta, csak egyetlen szörnyű érzést tudok kivenni a sok közül: a rémületet.
Mi lesz ezután? Hogy fogok majd bárki szemébe nézni?
Anya… anya mindig a hűséget emelte magas szintekre, és azt kántálta, hogy az nagyon fontos…
A Húgom… még sosem volt szerelmes. Még szűz. Nem tudná megérteni, hogy most…miért is tettem ezt. De még én sem értem.
Michael… ő… folynak a könnycseppek az arcomon, ha rá gondolok. Hiányzik, és szörnyű bűntudat miatt rá sem mernék nézni.
Thony pedig… nem. Nem menne. Jelenleg nem tudok a közelébe menni. Nekem ez… rettentően nehéz. Hogy tudnék a szemébe nézni? Lefeküdtem vele, és ez nem kis pont az életünkben… egyrészt, mert még sosem szeretkeztem ilyen jól, és ezt nehéz beismerni. Másrészt pedig… nekem barátom van, akit… szeretek.  Hogy tudnám megmondani neki, hogy ne igazán találkozzunk többet? Az iskola még elmegy, de…
Elfutnék a gondjaim elől? Igen. Minél távolabb szaladnék tőlük, hogy egy újabb, nyugodt életbe kezdjek. De mégsem tehetem ezt velük.
Arra eszméltem fel, valami nyalogatni kezdi a kezemet, mire kipattantak a szemeim.
- Dina? –simogattam meg a nóziát, mire aprót vakkantott- Szörnyen rossz helyzetben vagyok. Olyat tettem, amit nem kellett volna. És… nehéz az élet. Ha visszaforgathatnám az időt…
Így belegondolva…nem tudom, hogy változtatnák-e rajta. Szeretem Michael-t, de Thony…ő… Ő más. Anthony társaságában olyan érzelmek lobbannak fel bennem, amik még sosem. Nehéz beismerni… De nem is biztos, hogy változtatnék a dolgokon…
Dina kimászott az ölemből, és heves farkcsapkodás közepette kezdte el rágcsálni a kislábujjamat. Szerencsére nem fájt, így halvány mosollyal az arcomon nézegettem.
Egy hideg vízcsepp folyt végig az arcomon, és megint azt hittem, hogy egy könnycsepp gördült ki a szememből, és letöröltem, viszont a következő az orromon folyt végig. Ami azért elég képtelen helyzet. Rájöttem, hogy az eső szemerkél, egyre nagyobb, hidegebb és sűrűbb cseppekben. Felkaptam a megilletődött kiskutyámat, és hátra szaladtam vele, majd visszatettem a helyére, és előre szaladtam. Ekkor már zuhogott az eső. Pár másodpercet álltam így, széttárt karokkal, és hagytam, hogy az esőcseppek végigfolyjanak rajtam. Végül bementem a házba, és az ajtóban ledobtam a cipőmet.
Legalább sáros ne legyen minden.
Felbaktattam a lépcsőn, és a fürdőmben ledobáltam magamról a vizes ruháimat, majd felkaptam egy shortot és egy egyszerű pólót, majd visszabújtam az ágyba.
Jól elment az idő, már hat óra is elmúlt.
Elővettem a telefonomat, és a jól ismert számot pötyögtem be, majd már hívtam is.
- Mi van már? –jött a morcos hang a vonal másik végéből.
- Michael? Zavarok?
- Dehogy, Bessie. Csak…adj pár másodpercet, amíg normálisan felébredek.
- Oké. –válaszoltam. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Lassan már jobban ismerem, mint a saját tenyeremet.
- Mi újság veled?
- Minden… rendben. –hazudtam.
- Olyan furcsa a hangod.
- Megfáztam. –vágtam rá –Veled mi van?
- Nulladik órám is van. Úgyhogy jó, hogy hívtál mert simán lekésném. –válaszolta morcosan.
- Jól időzítek. –próbáltam fenntartani a vidám látszatomat.
- Nagyon hiányzol.
- Te is nekem. –könnycseppek gördültek le az arcomon, de ő ezt nem tudhatta.
- Olyan rossz nélküled. –tetézett rá –Bárcsak itt lennél velem, és együtt ébredhetnénk…csak te és én.
- Én is ezt kívánom. –mondtam, majd a szám elé kaptam a kezemet, hogy visszafojtsam a feltörni készülő zokogásom. A könnyeim viszont megállhatatlanul folytak.
- Majd felhívlak ma még. Viszont most mennem kell készülni. Vigyázz magadra. Szeretlek.
- Csók. –válaszoltam köszönésképp, majd kinyomtam a telefont, és a párnába temettem az arcomat.
Felzokogtam. Halkan, visszafogottan, hisz a párna elnyomta. Éreztem, hogy a nyakam és a dekoltázsom is vizes a rengeteg könnytől, és hallottam, ahogy Nellie szobája felől zajok érkeznek.
Nellie felkelt, és be fog jönni.
Gyorsan felpattantam, egy papír zsebkendőt kerestem, majd visszahuppantam az ágyamba.
Jól gondoltam. Pár perc múlva halkan nyitódott az ajtó, és Nellie halványan mosolyogva dugta be rajta a fejét, de mikor meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, azt a reakciót láttam rajta, amire számítottam.
A szája elnyílt, és döbbenet látszódott rajta. A szemei elkerekedtek, majd a szája elé kapta a kezét, és nagyobbra nyitotta az ajtót, majd bejött, és be is csukta azt maga mögött.
- Mi történt, Bessie? –kérdezte, miközben leült az ágyam szélére, és megfogta a kezemet.
Elcsodálkozott, mikor nem rántottam el a kezemet onnan. Sőt. Közelebb ültem hozzá, és az ölelésembe vontam, majd újra csorogni kezdtek a könnyeim.
- Bessie, mi a baj? –kérdezte ismét, de én csak nem válaszoltam- Az a baj, hogy… nem jut eszembe semmi. Mi a baj, Hugicám? Rosszul sikerült az este?
Csak megráztam a fejemet, hisz végül is jól sikerült. Jobban, mint ő gondolná.
- Nem szeretném elmondani. –tekertem a fejemet.
- Rendben. –bólintott –Ez itt…
A kezével felemelt egy ruha egyik darabját, mire újra elfogott a hányinger. Azonnal a mosdómba szaladtam, és kiadtam azt a bögre kakaót, amit megittam reggelire.
- Bekaptál valami vírust? Szólok anyának. –sietett el aggódva.
- Vírus? Az elkeseredést nevezhetjük annak. –suttogtam magamnak, majd visszabújtam az ágyamba.
Pár perc múlva megjelent anya egy lázmérővel és egy csésze gőzölgő teával a kezében, amit lepakolt az éjjeliszekrényemre.
- Áthívom Dr. Cullen-t. –simogatta meg az arcomat- Esme mondta, hogyha bármi gondunk van, csak szóljunk.
- Rendben. –bólogattam.
- Anya, remélem suliba nem akarod elengedni ilyen állapotban! –mondta magas hangon Nellie- Pihennie kell.
- Nagyon jól tudom, Kicsim. –szorította meg a kezét- Menj nyugodtan készülődni.
Így is tett. Elsuhant, és miután Anya kijelentette, hogy lemegy, főz nekem valamit, egyedül maradtam.
Persze öt perc sem kellett, míg Nellie vissza nem ért.
- Megbocsájtasz nekem? –ült le.
- Persze. –bólintottam, és megöleltem- Nincs semmi baj.
- Akkor jó. –mosolyodott el- Ugyanis mesélni akarok. Nem tudom tovább magamban tartani.
- Mi történt? –ültem följebb.
- Josh és én… összejöttünk. –visította –És csókolóztunk, és ennél jobb csókom nem is lehetett volna. Még sosem csókolt senki ilyen jól, mint ő.
- Örülök, hogy boldog vagy. –nyögtem ki, és egy apró mosolyt is sikerült az arcomra varázsolni.
Ami így belegondolva inkább grimaszra sikeredett.
- De veled… mi történt? Hogy sikerült a tegnap este?
- Jól. Vidámparkban voltunk. –motyogtam.
Dudálásra kaptam fel a fejemet, és Nellie is értetlenül állt fel.
- Hát ez? –kérdezte, majd az ablakhoz ment, és kinézett azon, majd csillogó szemekkel fordult vissza hozzám- Josh az. Értem jött.
- Menj csak. –utasítottam- Add át neki üdvözletemet.
- Meglesz. –kacsintott, majd elsuhant.
Megráztam a fejemet, és újra a gondolataimba merültem.
- Nem kívánsz valami ételt, Kicsim? –jött be anya.
- Étcsokoládét. –válaszoltam- És… pirítóst vajjal.
- Pár perc, és hozom. Csokiért pedig elmegyek a boltba. –mondta, majd rám mosolygott, és ott sem volt.
Miután felhozta a pirítóst, tényleg elment, így teljesen egyedül maradtam a házban.
A TV-t kezdtem el kapcsolgatni, és végül a Showder Club c. műsort néztem. Az mindig jobb kedvre derített- kivéve most.
Anya miután megjött, háromféle étcsokit nyomott a kezembe. Egy simát, egy narancsosat, és egy banánosat.

Egy jó két óra múlva megjelent Carlisle Cullen is, és azonnal a szobámba jött. Fehér inget viselt, és szövetnadrágot, kék nyakkendővel. A kezében egy orvosi táska volt, ami az orvosi műszereit rejtette.
- Mi a panasza, Ms. Leaves?
- Csak Bessie, Dr. Cullen. –válaszoltam.
- Carlisle. –mosolygott.
- Hánytam reggel, azon kívül semmi. Egy kicsit….rossz időszakon megyek keresztül mostanában, betudtam ezt annak. –válaszoltam.
- Rendben. –bólintott, majd alaposan megvizsgált.
Belenézett a torkomba, meghallgatta a légzésemet, megkocogtatta a mellkasomat, vagyis minden fontos dolgot elvégzett.
- Fizikai panaszod tényleg nincs. –válaszolta –Ha lelkileg kikészülsz, az válthat ki ilyen tünetet.
- Pont ezt mondtam. –bólintottam –Köszönöm, Carlisle.
- Ugyan, semmiség. –simogatta meg a kezemet- Ez a munkám. Anyukádnak megmondom a diagnózist, ne fáradj ezzel.
- Köszönöm. Viszlát.
- Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. –mosolygott, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Elhelyezkedtem az ágyban, és a narancsos étcsokit kezdtem el eszegetni, és a plafont bámultam.