26. fejezet

26. fejezet
(Bessie)

K

issé fájt a fejem, mikor felébredtem reggel. Reggel? Igazából már fél tizenkettő volt. Inkább délben, mint reggel.
Hajnalban kerültem ágyba, hét óra lehetett. Hatkor ért véget a születésnapi buli, és mire hazajöttünk, tisztálkodtam és párnát ért a fejem…
Emlékszem rá, hogy ittam éjszaka. Így hajnalra meglehetősen spicces voltam, de hát egyszer tizenhét az ember! Nem bántam, csak a fejfájást sajnálom.
Edmund hozott haza a buli befejeztével. Anya éjfél után lelépett, Nellie pedig Josh társaságát élvezhette. Igaz, Anthony nem maradt éjszakára, csak felkísért a szobámig, aztán ment is. Látszólag jól mulatott rajtam. Végig vigyorgott, többször felnevetett a szavaim hallatán. Igaz, nem is emlékszem rá, hogy mit mondhattam, ami ennyire mulatságos volt. De úgy éreztem, hogy nem is olyan nagy baj, ha nem tudom.
Kikeltem az ágyból, majd egy zuhannyal indítottam a napomat. Hajat is mostam, és jól átdörzsöltem a testemet szivaccsal. Igaz, tegnap este is lezuhanyoztam, de úgy éreztem, hogy ez most szükséges.
Ezután lementem anyához. Épp a konyhában szorgoskodott, már a tányérokat vette le a szekrényből.
- Segítsek? –kérdeztem mögé lépve- Amúgy jó reggelt.
- Neked is, Édesem. –mosolygott- Épp szólni akartam, hogy gyere le ebédelni… De ahogy elnézem, nem kell téged felkeltenem. Megköszönném, ha megterítenél.
Aprót bólintottam, majd kivettem a kezéből a tányérokat és kerestem evőeszközt is. Gyorsan az asztalra pakoltam őket, közben megkérdeztem:
- Nellie mikorra ér haza?
- Ebéd után jön. –mosolygott- Aztán hogy az mikor lesz…
Elvigyorodtam, majd hajtogattam magunknak szalvétát. Éreztem magamon Anya pillantását, követtem a tekintetét. A nyakamban lógó medálomat nézte. Oda kaptam, majd elrejtettem a pólóm mögé, közben elpirultam. Ő nem kérdezett semmit, csak sokat sejtető mosollyal keverte tovább a gőzölgő ételt.
- Mit főztél? –kérdeztem inkább.
- Borsófőzeléket. –válaszolta, mire felcsillantak a szemeim- Nem volt mostanában, neked pedig ez az egyik kedvenced, gondoltam nem fogod bánni. Nellie pedig úgysincs itthon…
- Ez tökéletes lesz, köszönöm.
Öt perc múlva már a főzeléket kanalaztuk. Én elégedetten hümmögtem, Anya pedig büszke mosollyal figyelt engem.
- Annyira szeretlek titeket, Kicsikém. –mondta végül, mire kissé gyanús tekintettel néztem fel rá.
- Oh, mit szeretnél, mit csináljunk? Takarítsuk ki a kocsit? A múlt héten megvolt. A szobámat is nemrég takarítottam. –hadartam- Vagy… holnap keljek fel korán? Felejtsd el, erre úgysem tudsz rávenni!
- Nem gondoltam ilyesmire. –nevetett fel, majd megsimogatta a karomat- Nem jelenthetem ki az én nagylányomnak, hogy szeretem őt az ikertestvérével együtt?
- De, persze. Örülök is neki. –magyaráztam, majd kérkedő pillantással jutalmaztam- Csak furcsa volt hirtelen. Gondoltam beveted ellenem a mi taktikánkat…
- Apátokat jobban meg tudnátok zsarolni. –sóhajtotta szomorúan mosolyogva- Régen meg is csináltátok. Elé álltatok, majd hosszasan ecseteltétek neki, hogy mennyire szeretitek őt, és mennyire jó kislányok voltatok mostanában. A végén pedig kiböktétek, amit akartok. Ő pedig ellágyult pillantással azonnal beleegyezett, bármi is volt az. Ezért lettetek ti ennyire elkényeztetettek!
- Hiányzik Apa. –suttogtam- Olyan jó lenne, ha hozzá bújhatnék… Sokszor elmélkedek azon, hogy milyen volna, ha még mindig velünk lenne…
- Én is, kicsim. –ült át mellém Anya, majd magához ölelt- Te mindig is annyira apás voltál, Nellie viszont anyás. Ha sírtál, azonnal őt kérted. Bármi bajod volt, hozzá futottál… Vele fonattad be a hajadat, még ha nem is lett olyan jó, mint az általam befont húgodé. Téged sokkal jobban megérintett az Édesapád elvesztése…
- Olyan sok kép jut eszembe róla. –folytattam- Sokat mosolygott és nevetett velünk. Egy nyaralásos emlékem is van… Akkor épp a vízbe ment be velem, én pedig mindig feljebb másztam, a végén már a nyakában ültem. Nem is értem, hogy miért féltem a víztől.
- Azután az eset után már nem féltél. –mosolygott Anya- Apád akkor tanított meg úszni. Másnap már ki sem lehetett rángatni a vízből, csak ha fagyit ígértünk neked. Imádott Apád. Nellie-t is, de hozzád mégis közelebb állt…
Aprót bólintottam. Láttam Anyán, hogy szívesen mesél nekem, mégis nehéz volt neki mindez. Jegeltük a témát.
- Mész ma valahova? –kérdezte, miután visszaült a helyére és újra enni kezdett.
- Nem hiszem. –tekertem a fejemet.
- Edmund-dal sem?
- Nem. –ráncoltam a szemöldökömet- Nellie-vel fogok beszélgetni egész délután. Kifaggatom minden kis részletről.
- Miért? Szerinted… megtették Josh-sal? –kérdezte nagyra tágult szemekkel, mire felnevettem.
- Bizonyára. –bólogattam, mire látszólag megijedt.
- De még olyan fiatal, és…
- Anya. –szakítottam félbe- Én még fiatalabb voltam, mikor elveszítettem a szüzességemet.
- De te teljesen más vagy. –legyintett- Te már négy évesen felnőtt voltál, ő pedig még mindig olyan gyerek…
- Rosszul gondolod. –tekertem a fejemet, majd újra elvigyorodtam- Szeretik egymást Josh-sal. Teljesen természetes dolog, Anya, ha lefekszenek egymással. Ezzel pecsételik meg a szerelmüket, bla-bla-bla.
Anyu kissé riadtan nézett rám, mire újra elnevettem magamat.
- Hidd el, tudja, mikor van itt az idő. Nellie sosem tett olyat, amit ne gondolt volna meg legalább négyszer. Mindent előre tervez. Lágy és gyengéd. Én pedig pont az ellentéte vagyok. A pillanatoknak élek, szenvedélyes vagyok az ágyban, és…
- Ne! –szakított félbe- Nem akarom tudni, hogy mit csinálsz egy férfival!
Hangosan felkacagtam, majd hátravetettem a fejemet és a kezemet a hasamhoz kaptam.
- Rendben. –válaszoltam továbbra is nevetve- Pedig érdekes téma.
- Bizonyára ki is tudnál oktatni. –fintorgott, mire újra hangosan felkacagtam- Most mi ilyen vicces, Kisasszony?
- Csak az arckifejezésed.
Ő is elmosolyodott, majd elvette előlünk az üres tányérokat.
- Sütöttem almás pitét is. Kérsz?
- Még szép, hogy!
Így hát egy megpakolt tálcával tért vissza, majd egy-egy kistányért is letett elénk. Elégedetten faltam az édességet. Anya nevetve nézett.
- Tiszta porcukor az orrod. –magyarázta, majd letörölte a fehér port az orrom hegyéről.

Egy órával később még a kanapén ültem, és Anyával albumokat lapozgattunk. Ekkor toppant be Nellie. Szemei boldogan csillogtak, ajka kissé duzzadt és vörös volt, a nyakán egy apró folt díszelgett.
Nevetve szaladtam hozzá, majd kicsit feljebb húztam a garbója nyakát.
- Szervusz, Nellie. –öleltem meg, majd újra felnevettem- Nos, Anya? Látsz rajta valami változást?
- Nem.
- Ugye, hogy megmondtam! –kacagtam- Egy ilyen éjszaka senkit sem változtat meg látványosan. Anya ezt akarta belém beszélni. Maximum lelkiekben változunk meg, de kinézetre egyáltalán nem.
Nellie csak megszeppenve nézett rám, majd lesütötte a pilláit és fülig vörösödött.
- Ettél Josh-nál? –kérdeztem, mire aprót bólintott- Jó, akkor vonuljunk is el. Mindent tudni akarok!
Bólintott egyet, majd hagyta, hogy karon ragadjam és húzni kezdjem.

A szobájába telepedtünk le. Ő az ágyán ült, én pedig előtte hasaltam és az arcát fürkésztem.
- Tökéletes volt. –sóhajtott boldogan- Még a legmerészebb álmaimban sem képzeltem el, hogy ilyen lesz.
- Akkor nem lehetett olyan nagy Josh teljesítménye. –poénkodtam, mire egy párnát kaptam az arcomba- Jól van na. Csak furcsa, hogy nem képzelted még el. Minden normális lány átéli ezt már álmában.
- Tudom. –pirult el- Csak így… mégis más. Olyan valóságos és mesés.
- Nekem nem kell magyaráznod. –tekertem a fejemet vigyorogva- Mesélj! Részleteket akarok!
- Hazavitt. Aztán együtt fürödtünk, végül az ágyában kötöttünk ki.
- Ez nem volt valami részletes. –fintorodtam el- Na már!
- Csodálatos érzés volt, mint már említettem. –sóhajtott mosolyogva- Kicsit fájt az elején, de ez természetes, legalább is azt mondják… Josh nagyon odafigyelt rám, minden rezdülésemet figyelte. Ez kicsit zavarba is hozott, de értett ahhoz, hogy hogyan oldja a feszültségemet.
- Még szép, hogy! –nevettem- Ha nem értett volna hozzá, akkor sehol sem lettetek volna. Josh biztos sokat gyakorolt már!
Ezért is jobb tapasztaltabb pasival kezdeni. Noha vannak olyanok, akiknek a vérükben van az egész… Vegyük például Edmund-ot. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy neki ez az első… Azóta sem hoztam fel előtte a témát.
- Éreztem, hogy vigyáz rám. Így érthető módon élveztem. –magyarázta fülig vörösödve.
Irtó zavarban volt. Elégedettséggel töltött el a helyzet. Ő ugyan ezt művelte velem az első alkalmam után, most legalább visszakapja! Igaz, én nem voltam ennyire zavarban, mint ő…
- Megbíztam benne, és nem bántam meg. –túrt bele a hajába- Erre az éjszakára örökké emlékezni fogok.
- Meghiszem azt.
Elmosolyodott, majd lecsúszott mellém és hanyatt feküdt.
- Szeretem őt. –suttogta a szemeimbe nézve.
- Tudom.
Ezután hosszasan ecsetelte az érzéseit, én pedig elégedetten hallgattam. Végre ő is boldog!

Már aludtam, mikor kopogást hallottam az ablakom felől. Nyűgösen nyitottam ki a szemeimet, majd kitártam az ablakot. Anthony bemászott rajta, majd elégedetten nézett végig rajtam. Csak egy francia alsónemű volt rajtam, valamint egy szűk topp.
- Hogy jutottál fel? –dörzsöltem meg az arcomat.
- Felmásztam a fán. –rántotta meg a vállát- Nem volt nehéz. Mindig zárd be az ablakodat, így bárki be tud törni hozzátok.
- Ugyan, senki sem akar. –legyintettem, majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
Óriásit ásítottam, mire Thony elvigyorodott. A karjaiba kapott és az ágyhoz cipelt.
- Csak látni akartalak. –suttogta a fülembe, majd bezárta a szobám ajtaját.
Lefeküdt mellém, én pedig a mellkasára feküdtem és az egyik lábamat átvetettem az övéin.
- Örülök neki. –mosolyodtam el- Viszont nem tudok veled társalogni. Hihetetlenül álmos vagyok.
- Aludj csak. Szeretem nézni, ahogy alszol. –dörmögte a fülembe, majd halkan dúdolni kezdett.
- Emiatt hamarabb elnyom az álom. –suttogtam a lágy dallamokat hallgatva.
- Nem bánom. –motyogta- Csak melletted akarok lenni.
Aprót bólintottam, majd egy csókot nyomtam a mellkasára, és elmerültem az álmok buja tengerében.

Tíz óra felé ébredtem fel. Az ágy szokatlanul üres és hideg volt Thony nélkül. Noha tudtam, hogy hajnalban mindig hazamegy, most mégis furcsa volt. Hiányzott.
Ezért is döntöttem úgy, ahogy.
- Edmund. –suttogtam a telefonba- Tudnánk beszélni? Fontos lenne, tudod, a biológia…
- Persze. Egy pillanat. –válaszolta mosolygós hangon, majd hallottam, ahogy csapódik egy ajtó- Szia Kicsim. Van valami baj?
- Csak hiányzol. –nyögtem ki, majd elfintorodtam. Ez nagyon nyálasnak tűnik!
- Te is nekem. –susogta- Annyira sajnálom, hogy nem maradhattam reggel… Csak Anyukád kelt, így is alig tudtam kiosonni.
- Fel kellene vállalnunk a kapcsolatunkat.
- Egyet értek veled, Bessie. Én meg is tenném, te húzod a dolgot. Nem is akarlak siettetni, nem azért mondom. Ez rajtad múlik. Akkor vállaljuk fel egymást, amikor te erre rábólintasz.
- Szeretlek.
- Én is téged, Kicsim. Olyan álmos-kásás a hangod. Mikor keltél?
- Úgy kettő perce. –kuncogtam, mire hallottam halk nevetését.
- Ezek szerint én voltam az első gondolatod?
- Ne szívd mellre. –figyelmeztettem- Különben is, én elvárnám tőled ugyan ezt.
- Oh, Édes! Én még éjszaka is rád gondolok. –fölényeskedett- Hidd el, túlszárnyallak téged.
- Erre ne vegyél mérget!
További pár percet még beszélgetéssel töltöttük, majd letettem a telefont. Nem szerettem telefonálni. Igaz, hallom a hangját… de nekem szükségem van a mimikára, hogy megítélhessem az érzéseit és az igazi reakcióit is.

Hétfőn az iskolában furcsán nagy nyüzsgés volt. Talán a napsütés, a kissé meleg idő okozta. Én is kihasználtam az idő okozta lehetőségeket: Miniszoknyát vettem fel vékony harisnyával és körömcipővel, valamint egy fehér inget.
- Úgy nézel ki, mintha tanulni mennél iskolába. –gúnyolódott vigyorogva Nellie, mire egy nyelvöltés volt rá a válaszom.
Anthony nem volt iskolába. Sőt, igazából a családja egyetlen tagja sem jelent meg. Furcsállottam, így végül egy rövid üzenetben kérdeztem meg tőle az okot. A válasza egyszerű és lényegre törő volt: „Kirándulunk.”
Kissé meg is sértődtem rá, talán dühös is lettem. Hétvégén nem tudtunk találkozni- éjszakára sem jött át, ez most az én kérésem volt-, ezért reménykedtem, hogy ma reggel együtt leszünk. Hiú ábránd volt.
Nellie Josh karjaiban ült mellettem, már a teremben voltunk. Josh úgy döntött, hogy csak csengetéskor hagyja el a termünket, addig pedig a Húgom közelségét élvezi. Mosolyogva vizslattam őket.
Nellie egy kékes felsőt viselt. Nagyon jól állt rajta, kihangsúlyozta az előnyeit. Igaz, az ablakon átszűrődő fényekben kissé zöldnek tetszett, kint viszont feltűnő volt a kék árnyalat. Furcsa…
A csengő szava zavarta meg a romantikázó párost. Miután elköszöntek egymástól, Josh nekem is elmormolt egy sziát, majd sietősen elhagyta a termet.
Matekunk következett. Nellie hosszasan elemezni kezdte a tanár urat, én pedig figyelmesen bólogatva hallgattam. Végül az előttünk ülő fiú páros kifigurázta a férfit, én pedig a jellegzetes és felnagyított vonások láttán elnevettem magam.
Nellie is hasonlóan tett. Hangosan kacagtunk, majd miután a többi hozzászólás is a fülünkbe jutott, még jobban nevettünk. Én a végén az asztalra hajtottam a fejemet, a könnyeimet törölgettem. A többiek elhalkultak, én viszont nem bírtam abbahagyni a nevetést. Nagy nehezen erőt vettem magamon és felálltam. A tanár úr az osztály előtt állt, kissé mérges tekintettel vizslatott minket. Láttam a tipikus felvont szemöldökét, ráncolt homlokát, mérgesen összeszorított száját.
Újra kuncogni kezdtem, és hiába próbáltam összeszorítani a számat, nehezen tartottam magamat. Mellettem Nellie is hasonlóan tett.
Jelentés után végre a lesüppedhettünk a padba, és újra elvigyorodtunk. Kopogás törte meg a pillanatnyi csendet, majd két magas és feltűnően izmos fiú lépett be rajta. Fiú? Inkább nevezném őket férfinek.
A tanárunk lomha, mackós lépteivel odalépett hozzájuk, majd feltolta az orrán a szemüveget. Az előttünk ülő két fiú vigyorogva fordultak hátra, majd utánozták a mozdulatot. Halkan felnevettünk Húgommal, majd egymásra pillantva próbáltuk visszafogni magunkat.
Nem volt ránk jellemző az e fajta fegyelmezetlenség. De jelen esetben nem is igazán törődtünk vele, csak a pillanatnak éltünk. Az pedig jónak ígérkezett.
- Köszönjük, hogy bemutatkoztatok. Köszöntünk az osztályban.
A tanár úr szavaira figyeltem fel. Ezek szerint lemaradtunk volna az első nap legkellemetlenebb pillanatairól? Kár.
- Ms. Leaves! –dörrent ránk a tanár úr. Sosem szokta kétszer megismételni a megszólítást, erre úgyis mindketten felkaptuk a fejünket.
- Nem gondolják, hogy túlságosan jól érzik magukat a mai órán? –kérdezte fenyegető éllel a hangjában- Úgyis ott az üres pad maguk mögött. Bessie, legyen szíves csússzon egyel hátrébb. Ez a két fiatal majd megnevel titeket.
Halkan, prüszkölve felnevettem, közben hátrafordultam, mintha pakolni kezdenék. Atyám, ez a mai nap egyre jobb és jobb lesz!
- De tanár úr, kérem! –esedezett Nellie, mire tágra nyílt szemekkel bámultam rá.
- Nehogy megkérd! –szóltam neki halkan- Ne alázkodj meg. Mögötted fogok ülni, ne aggódj.
Bólintott, majd figyelte, ahogy összepakolok. A két fiú közben mellénk baktatott. Az alacsonyabb már le is tette a cuccát. Úgy látszik mellette fogok ülni.
Nellie lehajtott fejjel, kissé letargikusan lapozgatta a könyvét.
- Szóval Embry. –pillantottam a tankönyvére, közben lehuppantam mellé- Üdvözöllek boldog köreinkben.
Legalább a nevét már megtudtam. A tanár közben már elkezdte az órát. Feleléssel kezdtünk- szerencsére a bukásra állókra került a sor-, ilyenkor a többi diáknak nem volt más dolga, mint elfoglalni magát. Kilencven százalékban nem a matematikával.
- Honnan jöttél? –kérdeztem.
- La-push. –válaszolta a szemeimbe nézve- Itt van nem messze, pár kilométer.
- Tudom. –bólintottam- Seth is ott lakik.
- Ismered?
- Persze. –mosolyogtam- Én karoltam fel a srácot. Kissé esetlen volt az első napokban. Mondjuk díjaztam a bátorságát, amiért odajött hozzám.
- Oh, erről még ki sem faggattam. –töprengett- Mindenképp megkérdem tőle, hogy volt bátorsága leszólítani egy ilyen gyönyörű lányt.
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, majd megbökdöstem Nellie hátát.
- Ne szomorkodj. Itt vagyok mögötted, az még jobb, mintha melletted lennék. –bíztattam- Hidd el, sokkal jobb. Mondjuk… nem kell egész órán az apró, szinte egyforma betűimet bámulnod, a halk dúdolgatásomat hallgatnod. Tiszta Hawaii!
- Aha, neked. –válaszolta durcásan, majd hátrafordult- Így mégis ki fogja megértetni velem ezeket a feladatokat?
- Ott lesz neked… Ő…
- Jacob. –fordult hátra az említett- Jacob Black.
- Örvendek. –ráztunk kezet- Bessie Leaves.
- Amúgy nem erősségem a matek. –ingatta a fejét- Az inkább Embry pályája.
- Meg a Nővéremé. –jegyezte meg Nel, mire elmosolyodtam.
Furcsálltam a helyzetet. Nellie még mindig nem nézett a padtársára. Pedig meg kellett vallanom, csodálatos jelenség volt.
A fekete pólója alól kidudorodtak az izomkötegek, arca boldogságot sugárzott. Szemei mély barnák voltak, érzelmekkel voltak teli. Fogsora fogkrémreklámba illő volt, bőre pedig olyan napbarnított, mintha minden reggeljét egy szoláriumban indítaná.
Embry hasonló volt. Kissé talán szálkásabb, alacsonyabb és látszólag bohókásabb, de szinte egyformák voltak.
Mindkettejük pólója alól ki-kikandikált egy tetoválás vonala. Úgy tűnt, hogy ugyan olyanok voltak.
- Én… Jake vagyok. –próbálta beszélgetésre késztetni Nellie-t.
Miután a kissé rosszkedvű lány is elmormolta a nevét, felnézett az újdonsült padtársára. A tekintetük egybeolvadt, majd hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig bámultak egymás szemeibe.
Embry kimeresztette a szemeit, ajka kissé elnyílt. Vicces látvány volt. Úgy tűnt, hogy ebben a szűk társulatban egyedül én vagyok jelen pillanatban életképes. A többiek mind lefagytak.
- Na, mi törtét? –kérdeztem poénosan- Szerelem első látásra?
Nellie csak vörösödve fordult előre, majd a könyvét kezdte el tanulmányozni. A haja előre hullott, vastag fátyolként eltakarva az arcát. Jacob pedig továbbra is őt nézte.
Érdekes pillantást vetettem rájuk, majd humorosan újabb megjegyzést tettem:
- Csak Josh meg ne tudja!
Ahogy elnéztem, ez végleg elvágta a hangulatot. Jacob tüdejében benn akadt a levegő, szemei elkerekedtek, izmai megfeszültek. Embry hasonlóan tett, csak kissé szánakozó volt az arca. Nellie reakcióját pedig nem láttam, de ismertem már elég jól ahhoz, hogy tudjam, hogy mit reagált: Elpirult, majd Josh felrémlett a gondolataiban és halványan elmosolyodott.

Az óra után együtt hagytuk el a termet. Embry nekem mesélt, én pedig nevetve hallgattam a történeteit.
- Egyszer el kell vinnetek. Seth, ígérd meg! –mondtam az épp megérkező barátunknak, aki csodálkozó pillantással méregetett.
- Megígérem. –bólintott- De mégis mit?
- Látod, ő elvisz! –vigyorogtam fölényesen Embry-re, aki halkan felnevetett- Sziklaugrás. Épp most egyeztél bele, hogy elviszel egyszer.
- Abba legalább nem vernek péppé. –jegyezte meg Nellie, mire egy mérges pillantással jutalmaztam.
- Egyszer sem vertek péppé. –idéztem a szavait- Maximum lett egy kis kék foltom, de komoly sérülésem sosem!
- Egyet kivéve.
Rosszallóan rázta a fejét, a fiúk pedig faggatni kezdtek. Nagy vonalakba levázoltam nekik a kick-boxos múltamat, amit nagy érdeklődéssel fogadtak.

A következő óráim valamelyike biztosan közös volt az egyik La-pushi sráccal. El is szórakoztattak órákon.
Ebédszünetben újra a nagy, terebélyes asztalt ültük körbe. Olyan volt a hangulat, mint az első napunkon. Dina mosolyogva nézte Josh és Nellie ölelkező párosát, Daniel Thonmas-nak mesélt, Mandy pedig őket hallgatta. Tina pedig nekem magyarázott.
- Szóval nem sokára kupa lesz. –lelkendezett izgatottan- Ugye te is jössz? Az edző nagyon bízik benne.
- Persze, hogy ott leszek. –bólogattam- Ne merjetek otthon hagyni!
- Bessie… A floridai csapat is jön. –tette hozzá Nellie.
Nagyot sóhajtottam, majd az asztalra hajtottam a fejemet. Fintorogtam és összeszorítottam a szemeimet.
- Nem érdekel. –döntöttem el végül- Fejbe akarom rugdosni Tiffany-t. Ha labdát nem is kapok, akkor talppal teszem.
Nellie elvigyorodott, majd beleegyezően bólogatott.
- Szerintem bárki segít neked. –bíztatott- Edmund mondjuk bizonyára Michael képét verné be… Hm, mindenképp kimegyek arra a meccsre! Látni akarom!
Boldogan csillogó szemeibe néztem, majd újra elmosolyodtam.
- Gloria? –kérdezte Dina, mire értetlenül néztünk rá.
- Én azt hittem, hogy itt van.
- Nincs itt, Thomas. –tekerte a fejét a lány- Mi van vele?
- Nem tudom. Én próbáltam hívni, de nem vette fel. –mondta Tina, majd sóhajtott.

Pár perc múlva újabb emberek csatlakoztak az asztalunkhoz. A végén már székeket húztak oda, hogy elférjünk.
Embry és Seth egy-egy oldalamra került, míg Jacob velünk szembe foglalt helyet, szigorúan Mandy mellett.
- Milyen meccsről volt szó? –kérdezte Seth- Már pénteken is ezt beszélgettétek. Kezdek kíváncsi lenni.
- Foci, Seth. –mondta Tina- Egy futball csapat tagjai vagyunk, és nem sokára egy kupa meccs-sorozat lesz. Oda is megy a csapat. Igazából itt lesz, Seattle-ben.
- Mindenképp elmegyünk, csajok! –jelentette ki hátradőlve Embry.
A vállamra hajtotta a kezét és engem átkarolva vigyorgott.
- Ki nem hagynánk. Nő foci? Hm…
Egy kacsintást még megengedett magának, én pedig megforgattam a szemeimet. Nőcsábász!
Egyedül Jacob semleges kedve zavart. Furcsa volt a hallgatagsága. Vagy az asztal fehér lapját bámulta, vagy a Húgomat. Nellie viszont egy-egy pillanatban, mikor elkapta Jake pillantását vörösödve fúrta az arcát Josh mellkasába. Ekkor pedig Jacob engedett meg magának egy szomorú, elveszett fintort.
- Biztos, hogy jó ötlet lesz ez? –kérdezte Nellie- Nem akarod inkább kihagyni? Nem túl friss még a seb?
- Ugyan. –legyintettem- Ismersz, Édesem. Michael meg fogja érdemelni azt az óriási taslit, amivel köszönteni fogom. Tiffany pedig majd építtet póthajat, ha esetleg kitépném neki az eredetit… Nem vagyok szomorú, Nellie. Maximum dühös és mérges. De szerintem ezt teljesen érthető.
Aprót bólintott, majd bíztatóan elmosolyodott. Megszorította a kezemet, majd végnézett a többieken.
- Mi itt leszünk neked, ha szükséged van ránk.
A barátaink beleegyezően bólogattak. Ez reménnyel töltött el, boldogan rájuk mosolyogtam.