35. Fejezet

Sziasztok! 
Itt a fejezet, remélem ti is úgy fogtok érezni, mint én amikor írtam. Könnyes szemekkel gépeltem a sorokat. Jó olvasást! :)
Puszi, Trixi

(Nellie) 

                                                                        

Egy csipogó hang került a tudatomba, majd ezt követően az erős, émelyítő fertőtlenítő szaga. Elfordítottam a fejem és szorosan összezártam a pilláimat. A csipogó hang egyre erősödött. A végtagjaimat könnyűnek éreztem, mintha lebegtem volna. Próbáltam kinyitni a szemeimet, ám miután többszöri próbálkozás után sem sikerült, inkább feladtam. A csipogó hangot sokkal élesebben hallottam, és hirtelen fájdalom nyílalt a kézfejembe és a hasamba. A bordáimtól lefelé egészen a medencém végig szúró fájdalom járt át. Megrezzentettem a pilláimat, épp hogy egy pillanat erejéig, mégis a hirtelen jövő fényességtől visszacsuktam. Mindent vakító hófehérben láttam, nem is láttam mást csak fehérséget. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy meghaltam, de a mennyben nincs fájdalom. Nekem pedig iszonyúan fájt a hasam. 

Megpróbáltam újra kinyitni a szemeimet, hátha felismerek valamit. Fokozatosan ismerkedtem az új hellyel. Ahogy egyre többet pislogtam szép lassan kezdett kitisztulni előttem minden. A jobb oldalt egy hosszú ablak húzódott azért láttam mindent fehéren, velem szemben pedig egy apró kanapé volt és ülőalkalmatosság. Lepillantottam magamra. Egészen derékig be voltam takarva. Ahogy bal kezemre néztem, felfedeztem a fájdalmam okát. A kezembe branül volt bekötve, azon pedig infúzió csöpögött. 

Azon gondolkoztam, hogy mégis mi történt. Próbáltam a legfrissebb emlékem után keresni. Beletelt néhány percbe még minden beugrott. De akkor az összes emlék hirtelen rohamozta meg az elmém, szinte belesajdult a fejem. A vásárlási szándékunk Bessie-vel, a lépcső, legurultam, balesetem volt. A szemeim hatalmasra tágultak a sokktól. Hirtelen mindkét kezem a hasamra tettem, nem foglalkozva a beléjük nyilalló fájdalommal. Aprót ráztam a fejemen. Nem! Ez nem történhetett meg. Lehunytam a szemeimet és próbáltam mély levegőket venni. A kétségek eluralkodtak rajtam. Azonban a szörnyű valóság előttem volt. Nem kellett orvos, nem kellett megerősítés. Egyszerűen éreztem, hogy megtörtént. Megtörtént az, amitől rettegtem, aminek nem szabadott volna bekövetkeznie. 

Nyöszörgés hagyta el ajkaimat, miközben szememben már a könnycseppek gyülekeztek. Beharaptam ajkamba, ám a következő percben egy forró könnycsepp folyt végig arcomon. Megtörtént! Elvesztettem a kisbabám! Szinte biztos voltam benne, hogy ez történt. Egyszerűen éreztem, hogy üres vagyok, hogy valami hiányzik, valami, ami eddig velem volt. Valaki, aki bennem növekedett. Görcsösen gyűrtem össze a takarót, miközben ökölbe szorítottam a kezem a hasamon. A könnycseppek megállíthatatlanul folytak végig arcomon, tovább a nyakamon, be a pizsamám alá. Nem akartam erre gondolni, nem akartam! Arra vártam, hogy bejöjjön valaki, és azt mondja ez csak egy rossz álom, és meg sem történt. Anyát akartam vagy Bessie-t, akik azt mondják nem történt semmi és a babám jól van. Ám senki sem jött. Senki nem jött, hogy megcáfolja a gondolataimat. 

Oldalra fordultam, miközben átöleltem a párnát, és próbáltam levegőt préselni a tüdőmbe. A lassan zokogássá fordult sírás azonban megnehezítette. Egyik kezem ajkaimhoz kaptam, és szorosan lehunytam a szemem, miközben utat engedtem könnyeimnek, és a fájdalmamnak. Hangos zokogásom ismétlődött a fülemben, a szívem hevesen dobogott, fájdalmat éreztem a mellkasom tájékán. Borzasztó fájdalmat. Olyat, amit apa elvesztése óta nem éreztem. Nem akartam újra átélni azt a fájdalmat. Azonban akármennyire is küzdöttem ellene, a fájdalom, szomorúság, gyász magával ragadott és nem eresztett. Undok módon a mélybe löktek én pedig nem tudtam felmászni. De nem is akartam. Érezni akartam a fájdalmat. Mert tudtam, hogy ez az én hibám. Megöltem a kisbabám! A saját makacsságom vetett véget az életének, az életének, ami még el sem kezdődhetett. 

Egyre mélyebbre löktem magam az önsanyargatás mocsarába. A fájdalom belém mart és nem eresztett, mintha valaki éles karmokkal kapaszkodna belém, én pedig hiába rimánkodtam nem kaptam segítséget. Lélegzetem lassan kezdett zihálássá válni, könnyeim elapadtak, pilláim elnehezedtek. Kezem szorosan szorítottam a hasamra, én pedig lassan újra elaludtam. A jótékony sötétség magával ragadott én pedig örökre szerettem volna ott maradni. Csak aludni, érezni, hogy minden rendben van. Hogy soha ne kelljen szembe néznem a rút valósággal. 

Álmomban egy kertben voltam, a kellemes meleg szellő meglengette a hajam, a kert hátsó részéből hangokat hallottam. Elindultam arra felé és lassan sok kis gyermek alakja körvonalazódott ki előttem. Mind egyszerre néztek felém és kezdtek integetni, én pedig mosolyogva intettem vissza. Valaki hátulról átkarolt és a nyakamba csókolt, én pedig elmosolyodtam és lehunytam a szemeimet. 

-          Megmondtam, hogy mindent megadok neked, amire csak vágysz! – suttogta a jól ismert szeretett hang, én pedig megpördültem a karjaiba. 

Hangfoszlányok kerültek a tudatomba, apró zümmögésként érve el a füleimet. Szorosabban zártam össze a szemeimet, fejem kissé megmozdítottam. Hirtelen az összes hang elhalt én pedig laposakat pislogva néztem fel. Többször próbálkozás után végre kinyithattam a szemeimet és szembe nézhettem a családommal. Értetlenül néztem rájuk.
Bessie, anya és Jessie tekintete is szomorú és gyászos volt, tekintetükkel engem fürkésztek, mintha választ várnának valamire. Anya tekintetében könnyek csillogtak, Bess szemei pedig vörösek voltak, valószínűleg sírhatott. Végignéztem a szobán, majd magamon, és a tekintetem végül a kezeimen állapodtak meg, amik még mindig a hasamon nyugodtak. Hirtelen minden világos lett. Éreztem, hogy elgyengülök, hogy az én szemeimbe is könnyek gyűlnek. A kisbabám! 

Felnéztem, és tekintettemmel választ követeltem. Anya a szája elé kapta a kezét és kicsit megrázta a fejét. Bessie közelebb lépett hozzám, én viszont erősen csóváltam a fejem. Nem! Sikítani, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. A vesztéségtől, ami engem ért. Itt volt a családom, de senki nem érthette igazán, ami most lezajlott bennem. A levegőt élesebben kezdtem beszívni, és éreztem, hogy az első könnycsepp kifolyik a szemem sarkából. 

-          Nellie! – hallottam meg nővérem halk suttogását, én pedig felnéztem. Homályosan láttam az alakját, de azt tisztán ki tudtam venni, hogy egyik karját felém nyújtja. Megpróbáltam felülni, de a fájdalomtól felszisszentem. Nővérem mellém ugrott és visszanyomott az ágyba. Megfogtam a karját, talán kicsit erősebben is, mint kellett volna. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló az utolsó mentőövbe. Bessie-t lehúztam magam mellé, fejemet a vállára fektettem és szabad utat engedtem könnyeimnek. Átölelte a fejem és közelebb bújt hozzám, átkarolva engem. Hangos zokogás tört fel a mellkasomból, ami ismétlődött a falakról. Saját szívszaggató sírásom ismétlődött a fülemben, kezeim remegtek, fájdalom járta át az egész testem, ami megbénított. Erőtlenül feküdtem nővérem karjaiba, aki szüntelenül simogatott, és halkan beszélt hozzám, ezzel próbálva nyugtatni engem, ám most mind haszontalannak bizonyult. Csupán rá volt szükségem, hogy érezzem, hogy itt van.
Hosszú percek telhettek el, mire sírásom csillapodott, és könnyeim elapadtak, összeszedve minden erőm eltávolodtam nővéremről és felnéztem rá. Az ő szemében is könnyek csillogtak, ami nem tudom, hogy azért volt, mert engem így kell látnia, vagy a minket ért veszteségtől. Anya a másik oldalamra sétált, én pedig visszadőltem a párnára, Bessie teljesen felült az ágyra, hajamon végigsimítva. Anya megfogta a kezem és könnyes szemekkel nézett rám, halkan szipogva. Jessie anya mögé sétált és a vállára helyezte a kezét, miközben tekintetével engem vizslatott. Talán együttérzést és megértést tudtam volna kiolvasni a tekintetéből.

-           - Anya! – suttogtam és könnyes szemeimmel szinte könyörögtem neki. Könyörögtem a nemleges válaszért. Vártam, hogy segítsen és megkönnyebbüljek a válaszától.

-           - Kicsikém! – suttogta és erősebben szorította a kezem. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni. Nem akartam hallani a választ, nem akartam. – Annyira sajnálom! – suttogta én pedig éreztem, hogy a zokogás újra a torkom fojtogatja.

-           - Nem! – suttogtam és megráztam a fejem. – Nem! – hajtogattam és összezártam a szemeimet.

-           - Nellie! – nővérem hangja hatolt a tudatomba, aki próbálta megfogni a fejem, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A szürkés szempárban szomorúságot láttam, de hihetetlen erőt is.

-           - Ne mondd azt, hogy minden rendben lesz! – kértem, hangom rekedt volt és még én is alig hallottam.

-           - Nyilván semmi sem lesz olyan, mint régen, de túljutunk rajta Nellie. Együtt. Majd meglátod. – suttogta és közben megállás nélkül simogatott.

-           - Így van Édesem. Mi mind melletted állunk. Különben is olyan fiatal vagy még. – suttogta anya, én pedig erőszakosan rántottam ki a kezem a szorításából.

-           - Ne! – néztem rá szikrázó szemekkel, anya pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. Tajtékzottam a dühtől. – Ne mondd azt, hogy előttem az egész élet. Ne kérd azt, hogy lépjek túl rajta. Nem akarok! Ne mondd, hogy lehet még másik kisbabám. Nem akarok! Én őt akarom! Nem akarom elfelejteni! Nem, nem, nem! – hangom egyre emelkedett, és éreztem, hogy minden fájdalom erejét veszi rajtam. Kezeimet a füleimre tapasztottam, és felnyomtam magam a párnán. Lábaimat felhúztam nem törődve a fájdalommal, a lelki fájdalmam sokkal nagyobb volt. Előre-hátra kezdtem ringatni magam. Hallottam anya kétségbeesett zokogását. Nem akartam most ezzel törődni. Az emlékeimet akartam. Az összest. Az akartam, hogy mikor kinyitom a szemem, minden olyan legyen, mint tegnap. Hogy Josh itt legyen, és mindketten a szobájában beszélgessünk.
Két erős kezet éreztem magam mellett, amik szép lassan húztak magukhoz. Felemeltem a fejem, és erőlködések árán, kinyitottam a pilláimat. Jessie-vel néztem farkasszemet. Talán valami belső hang miatt, talán a kétségbeesés, de kinyújtottam a kezeimet felé, és szinte könyörögtem neki. Leült az ágyra, majd közelebb csúszott, és a mellkasára fektetett. Átkaroltam, és szipogva fúrtam a fejem a mellkasába. Nem tett semmit, egyik kezét a hátamon tartotta a másikkal erősen szorított. Mégis úgy éreztem, ő megért engem. Ő itt van, és nem vár el tőlem semmit. Nem mondott felesleges ígéreteket, nem akart megnyugtatni, csak támaszt nyújtott. Itt volt és engedte, hogy kisírjam magam.
Felnéztem rá, és láttam, hogy engem néz, szomorú szemekkel. Nem mutatta ki a fájdalmát, nem zúdította rám, azt is. Erős volt, és hagyta, hogy rá támaszkodjak, hogy a fájdalmam a karjai közt töltsem ki. Nem várt tőlem semmit, nem beszéltetett, csak itt volt. A vállán át felnéztem és láttam, hogy Bessie félig átkarolja anyát, akinek mostanra csillapodott a zokogása. Bessie tekintete egészen furcsa volt. Nem volt ellenséges, vagy gúnyos. Mintha ellágyulást fedeztem volna fel benne. Nem gondolkoztam rajta. A fejem visszafektetettem Jessie vállaira, és sóhajtva hunytam le a pilláimat. A karjaival szorosan megtartott majd visszafektetett a párnámra, de én nyöszörögve görcsösen kapaszkodtam belé. Mellém ült és a kézfejem ujjai közé vette és csak finoman simogatott.

-           - Tényleg… tényleg… én… - hangom elhalt miközben a szívem küzdött a kimondatlan szavak ellen. Felnéztem Jessie-re, aki finoman ujjait arcomhoz érintette, én pedig megremegtem érintése nyomán.

-           - Elveszítetted a kisbabád. – suttogta, majd végigsimított arcomon, én pedig ajkamba haraptam. Kinyitottam a szemeimet. Arca még mindig nem tükrözött érzelmeket, csupán szeméből tudtam kiolvasni az együttérzést.

-           - Miért kínzol? – tettem fel a kérdést suttogva, ő pedig megrázta a fejét.

-           - Nem szeretnélek kínozni, Nellie. De hallanod kell kimondva is az igazat. Könnyebben túljutsz a gyászon, és ha még nem is tudod most elfogadni, a kimondott szavaknak ereje van. – nézett a szemembe én pedig éreztem, hogy a mellkasom hullámzik. A fájdalom szétáradt bennem, égetve az egész belsőm. A szívem görcsösen küzdött az igazság ellen, de az agyam már kezdte elfogadni. A válasz egész végig előttem volt, de én megtagadtam, és tagadom most is. Amíg csak tehetem.

-           - Az én hibám. – suttogtam és éreztem, hogy az könnycsepp talál utat magának a szememből, ami egyenesen Jessie ujjaira esett.

-           - Nem! – rázta meg a fejét és kissé felemelte a fejem. – Ez senki hibája sem volt. Egy szörnyű baleset volt az egész. Ezt el kell fogadnod Nellie. Nincs kit hibáztatni. Ha mi otthon vagyunk, akkor is megtörténhetett volna. Amint ezt belátod könnyebb lesz. – légzésem valamennyire normalizálódott, de a könnyek még mindig a szememben ültek, készen rá, hogy bármelyik pillanatban útnak induljanak.

-           - Ha elmondom Josh-nak… - suttogtam és hirtelen megannyi gondolat suhant át az agyamon. Josh. Hiszen nem is tudott róla. A szívem összeszorult, mellkasom összenyomódott és hiába próbáltam, nem tudtam levegőt préselni a tüdőmbe. Rossz érzések törtek rám, és hirtelen jeges félelem száguldott végig rajtam. Libabőrös lettem, és éreztem, hogy a torkom a sírás fojtogatja.
Jessie nyitotta ajkait, hogy cáfolja az állításom, de ebben a percben nyílt az ajtó, ahol egy ismerős barna szempárral találkozott a tekintetem.  Éreztem, hogy ujjaim elkezdenek remegni, és hirtelen a gyomrom is felfordult. Jessie végigsimított még utoljára az arcomon, majd felállt, és anya mellé sétált. Mindketten elhagyták a szobát, ahogy Bessie is. Bár előtte még nővéremtől kaptam egy bátorító pillantást.
Josh futólépésben tette meg azt a néhány lépésnyi távolságot, majd kézfejem ujjai közé vette, és egy csókot nyomott rájuk. Kitört belőlem a sírás. Hiszen ő még nem is tudja. El kellett volna mondanom, addig, míg volt lehetőségem rá. Annyi jelet adott, annyi minden utalt rá, hogy örülne a babának. Mégsem tettem, mert féltem. Féltem, hogy idő előtt elveszítem, és lehet, hogy ezzel a lépéssel taszítottam el magamtól. Talán örökre.
A gondolatmenetemre erős zokogás rázta a testem. Josh átölelt és halkan csitítgatott, fejem a nyakhajlatába fúrtam, könnyeim végigszántották a bőrét, majd ruháját áztatták. Egyik keze a fejemen volt, erősen tartva azt, a másikkal magához húzott. Testem az övének nyomódott, éreztem a forróságot, a biztonságot a karjai között. Kezeim görcsösen fonódtak a pólójára. Szükségem volt rá, jobban, mint bármikor. Most volt rá mindenkinél jobban szükségem. Percekkel később távolodtam csak el tőle és a szemeibe néztem. A barna szempár aggodalmasan csillant meg én pedig éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. A szavak el akarták hagyni ajkaimat, el akartam mondani. Most, mikor már késő volt. Mikor már nem tehettem semmit. Már nem fordíthatom vissza az időt.

-           - Jól vagy, Kicsim? – kérdezte és felült az ágyra, miközben tincseim félresöpörte az arcomból és simogatni kezdte az arcom. – Bessie felhívott, hogy legurultál a lépcsőn és a műtőben vagy. Van fogalmad róla mennyire megijesztettél? Soha többet ne tegyél ki ennek, Nellie! – fogta két keze közé az arcom és hipnotikusan nézett rám. Nyöszörgés féleség hagyta el ajkaimat.

-           - Josh… - leheltem, majd levegőt vettem, hogy tudjak beszélni, bár kiszáradt ajkaim így is megnehezítették. – Nem azért műtöttek meg, mert komoly sérülésem volt. – suttogtam, Josh arca pedig értetlen maszkba öltött én pedig remeg ujjakkal nyúltam ujjai után. – Azért műtöttek meg, mert állapotos voltam, és a babánk próbálták menteni. De nem sikerült, és elveszítettem. Elveszítettem a kisbabánkat, Josh! – suttogtam. Josh szemei elkerekedtek, az én szívem pedig gyorsabban kezdett verni. Hevesebben szedtem a levegőt és vártam, hogy mondjon valamit, bármit. Amíg nem reagált én egyre jobban megijedtem, és tudtam, hogy okom is volt rá. Josh végül kihúzta ujjait az enyémből, nekem pedig könnyek folytak végig arcomon. Mereven bámult a semmibe, én pedig éreztem, hogy a szívem megremeg.

-           - Mióta tudtál róla? – kérdezte én pedig megremegtem a hangsúlytól. Olyan hideg volt, és fagyos. Remegni kezdtem, de próbáltam valami válasz szerűséget elmotyogni.

-           - Egy hónapja. – suttogtam. Josh rám villantotta a szemeit, én pedig megnyikkanni nem tudtam. A barna szemek valósággal égtek a dühtől. A párnába akartam préselődni. El akartam menekülni ezek elől a szemek elől.

-           - Egy hónapja? Egy hónapja tudtad, hogy a gyermekemmel vagy várandós és nem szóltál? Miért? Miért, Nellie? – vont kérdőre, és láttam, hogy megpróbálja visszafogni a dühét és a csalódottságát.

-           - Féltem. – suttogtam, hangom megremegett. Josh szemei megvillantak.

-           - Féltél? Ez nem indok Nellie. Mégis mitől féltél? Mondd! Nem éreztettem veled eléggé, hogy szeretlek? Nem megmondtam neked, hogy ha kell, akkor veled maradok? Mitől, mégis mitől féltél? – felemelkedett az ágyról és járkálni kezdett mellettem. Némán folytak végig könnyeim az arcomon, amiket próbáltam letörölni. Ajkaimat reszketeg sóhaj hagyta el.

-           - Tudtam, hogy elmész az évzáró után. Nem akartam látni a szemeiben az elutasítást, nem akartam, hogy esetleg azt vágd a fejemhez, hogy csak azért estem teherbe, hogy itt tartsalak. Nem tudtam, hogy reagálnál. Tudtam, milyen életet éltél előttem, és sejtettem, hogy még nem akarsz megállapodni. – suttogtam, de hangom el-elcsuklott közben. Állam megremegett. Megállíthatatlanul folytak végig a könnyeim az arcomon. Josh megállt és rám nézett. Szemeiben most csalódottság és fájdalom vette helyét.

-           - Ezt hitted? Komolyan ezt gondoltad rólam, Nellie? Azt hitted felelőtlen leszek, és itt hagylak egyedül? Komolyan el tudtad volna képzelni, hogy magadra hagylak? Hogy hagyom, hogy egyedül neveld fel a kicsit? Azt a kicsit, aki az enyém is volt. – nézett rám, mélységes fájdalom áradt a tekintetéből, ami szinte nekem fájt. Minden szavai egy apró késdöfés volt a szívemnek. Alakja elhomályosodott előttem.

-           - Josh… - suttogtam, de nem tudtam folytatni. Könnyeim, és a mellkasomból feltörő zokogás megakadályozott benne.

-           - Nem ismersz engem Nellie, ha komolyan ezt hitted rólam. Azt hittem szeretjük egymást, és megbízunk a másikban. Azt hittem ennél jobban megismertél. Tudnod kellett volna, hogy gyökeresen megváltoztam mióta veled vagyok. Sosem lettem volna képes újra úgy élni, mint régen. – szavai rettenetes fájdalmat okoztak. Fizikai és lelki fájdalmam is volt. De a lelki mégis minden mást elnyomott.

-           - Kérlek… - suttogtam. Nem bírtam tovább ezt hallgatni. Éreztem, hogy fáj neki, rettenetesen fáj. Nem csak a kisbabánk elvesztése, hanem az is, hogy nem bíztam benne. Csalódott bennem, és én ezt nem akartam.

-           - Ehhez nem volt jogod Nellie. Nem volt jogod eltitkolni előttem. Együtt kellett volna döntést hozunk erről. A fenébe is! – temette arcát a kezébe, majd a tincseibe túrt. – Ha elmondtad volna, talán ez az egész nem történik meg. Annyira vigyáztam volna rátok. Talán most is együtt ülnénk otthon és azon vitáznánk, hogy milyen nevet adjunk a babának. De te önző voltál, és engedted, hogy a félelmeid irányítsanak. – közelebb lépett hozzám. Én már alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy a java még csak most jön.

-           - Kérlek, Josh… - ráztam a fejem, mert pontosan tudtam, mit akar mondani. Pislogtam néhányat, mire újra tisztán kezdtem látni őt. Az ágyam mellé ért és úgy beszélt hozzám.

-           - Időre van szükségem. Nekem ezt… meg kell emésztenem és gondolkoznom. Végiggondolni mindent. Hogy mi legyen velünk ezek után és… így hogy tudom, nem bízol bennem eléggé, már máshogy állok a dolgokhoz. – lehajtotta a fejét majd, elfordította tőlem. Fájt neki, ez a dolog őt is megtörte, és szerintem nem állt messze attól, hogy ő is sírva fakadjon.

-           - Bízom benned, Josh. És szükségem van rád. – leheltem és ujjai után akartam nyúlni ő viszont elvette a kezét mellőlem majd rám nézett. A tüdőmben rekedt a levegő. Josh szemei könnyektől csillogtak, sosem láttam még így. Nem akartam így látni, nem akartam ekkora fájdalmat okozni neki.

-           - Nekem pedig időre van szükségem. Távol tőled. Talán… egy nap újra együtt leszünk, és minden olyan lehet, mint régen. De még nem most. – rázta a fejét. Újra rám nézett és közel hajolt hozzám. Ujjai végigfutottak az arcomon, én pedig beleremegtem az érintésébe. Lehelete csiklandozta az arcom, ahogy közelebb hajolt hozzám. Éreztem, hogy ujjaival könnyeim törli le az arcomról. – Az egész életem képes lettem volna neked áldozni. Az egészet, Nellie. Neked és a kisbabánknak. El sem hiszed, mit érzek most, hogy mi játszódik le bennem. Arra nem is gondoltál, hogy esetleg mennyire vágyhatok egy gyermekre, saját családra. Mivel nekem nem volt valami fényes gyermekkorom el sem tudod képzelni mennyire meg akartam ezt adni a jövendő családomnak. Annyira szerettem volna ezt a kicsit. Ő tökéletes indok lett volna, hogy itt maradjak, és együtt éljünk, hogy elvegyelek feleségül. Minden felgyorsult volna, de megbirkóztunk volna vele. Tudom. Együtt képesek lettünk volna rá. – elcsuklott a hangja. Ujjaim az övére fonódtak és megráztam a fejem.

-           - Ne hagyj el! Szükségem van rád! Kérlek, Josh! Annyira sajnálom, sajnálom, tudom, hogy az én hibám, amit már soha nem hozhatok helyre, de nélküled nem tudok megbirkózni ezzel az egésszel. Egyedül nem megy. – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig hozzám hajolt majd egy csókot nyomott a homlokomra. Kihúzta ujjait a kezem fogságából majd eltávolodott tőlem. Felállt és végtelennek tűnő pillanatig nézett rám, majd hátat fordított nekem. – Josh! – hangom erőszakosan csengett, ám ő nem fordult meg.

Néztem, ahogy kisétál az ajtón, és ahogy nagy valószínűséggel az életemből is. Ahogy az ajtó hangosan zárult be mögötte, kitört belőlem a zokogás. Oldalra fordultam és minden fájdalmamnak utat engedtem. Nem csak a kisbabám veszítettem el, de Josh-t is. Mindenben igaza volt, és a szavai talán ezért is fájtak ennyire. Éreztem a gyengédséget és a fájdalmat a hangjából, láttam, hogy megtört és lehetetlenül fájt neki. Nem bírtam elviselni, nem bírtam. Túl nagy volt a fájdalom, a veszteség.
Köhögés tört fel a mellkasomból, a levegőhiánytól. Az ajtó kinyílt ám a könnyeimtől csak egy szőke hajkoronát láttam. Testvérem azonnal hozzám rohant, majd a karjaiba kapott és nyugtatóan simított végig a hátamon és kényszerített rá, hogy levegőt vegyek. Mellkasom hevesen hullámzott és a fejem testvérem pólójába temettem, ezzel eláztatva azt.
Hirtelen annyira jelentéktelen volt minden. Nem volt miért élni. Mindenki, aki az életet jelentette nekem elveszítettem. Minden egy pillanat alatt romba dőlt. A gondosan felépített jövőm, mintha elfújták volna. Végül álomba sírtam magam. 

A napok lassan teltek, és minden perc gyötrelmes volt. Általában csak néztem ki az ablakon és gondolkoztam az életemen. Az orvosok szerint nem ártana, ha eljárnék egy pszichológushoz, én viszont hallani sem akartam róla. Anya és Bessie próbáltak rábeszélni, de felesleges volt. Még aznap megtudtam, hogy enyhe agyrázkódásom is volt és legalább egy hétig bent tartanak megfigyelésen. Anya és Bessie egyre inkább aggodalmasan figyeltek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Felesleges volt. Nem beszéltem, és alig ettem. Csak akkor szóltam, ha nagyon muszáj volt, inkább az ablakon nézelődtem kifelé, és a nap minden percében a kezem a hasamon tartottam. 

Josh nem jött vissza, és testvérem szerint nem jelentkezett, de szerinte ez csak ideiglenes, és majd ha túljutott rajta, akkor jönni fog. Nem hittem neki, most nem. Ő nem látta Josh fájdalmát. Ő nem hallotta miket mondott. Megkértem Bessie-t, hogy ne mondja el az iskolában azt, hogy mi történt velem, csak annyit mondjon amennyi feltétlenül szükséges. Azt sem akartam, hogy bejöjjenek meglátogatni a barátaim, pedig Bessie szerint nagyon is akartak jönni, és folyamatosan érdeklődtek felőlem. Nem akartam megosztani a külvilággal a fájdalmam. Elég volt, ha én tudtam, és szép lassan engem emésztett fel. Anya és Bessie mindig itt voltak velem. Anyát mindig Jessie kísérte el. Ő volt az egyedüli, aki kicsit meg tudott nyugtatni. Sokat ült velem az ágyon, némaságba burkolózva, csak engem figyelve. A testvérem ezzel szemben mindig magához ölelt és próbált nyugtatni. Anyának inkább az anyai szeretetét éreztem. Ő gondoskodott rólam, addig, amíg itt voltam.

Mikor végre elhagyhattam a kórházat semmi különösebb érzésem nem volt. Én csak úgy láttam a dolgokat, hogy egy másik helyen leszek, de a dolog nem változik. A fájdalom ugyan úgy megmarad, és a veszteség érzése is. Csupán egy másik helyen lesz időm gondolkozni. Anya segített felöltözni és Bessie is itt volt így arra gondoltam, hogy ma kihagyta a sulit. Furcsa volt újra járni, talajt érezni a talpam alatt és mozogni. Jessie az ajtó előtt várt minket. Anya és Bessie fogtak közre, és így hagytuk el a kórházat. Odakint megcsapott a párás levegő illata, a tüdőm azonnal megtelítődött levegővel. A kocsihoz érve besegítettek és úgy éreztem, minden lépésem figyelik, és már én éreztem magam rosszul a sok törődéstől. Bessie becsúszott mellém és összekulcsolta ujjainkat. Fejem az ablaküvegre hajtottam és mereven bámultam előre. Az út összefolyt előttem, nem figyeltem a külvilágra. Egyedül az tűnt fel mikor Bessie megszorította a kezem. Felnéztem és láttam, hogy megjöttünk. 

Kiszálltam majd rögtön Bessie is, aki támogatva vezetett a házig. Délután két óra lehetett, anya épp ezért mondta, hogy ebédelhetünk is, de én visszautasítottam és inkább a szobám felé indultam. Bessie fel akart kísérni, de megráztam a fejem. Megláttam a lépcsőfokot és borzongás futott végig rajtam. A lábamba fájdalom nyílalt, hallottam a saját sikolyom, a fejembe lüktető fájdalmat, és az ütéseket. Anya érintését éreztem a vállamon, majd óvón magához ölelt. Nem tudtam mosolyogni, egyszerűen nem ment. Elindultam felfelé, majd a szobámba érve, hangosan csuktam be az ajtót, és könnyes szemekkel néztem végig mindenen. 

A fürdőbe mentem és ledobáltam magamról a ruhákat. Megengedtem a zuhanyt és beálltam a forró víz alá. A vízcseppek végigfolytak testemen és kellően ellazítottak. Ezzel egy időben a könnyeim is kicsordultak, hajamba túrtam és szemeimet lehunyva álltam a zuhanykabinban. Mikor a levegő túlontúl párás lett, kiszálltam és megtörölköztem. Gondosan elkerültem a tükröt, nem akartam szembenézni magammal. Felvettem a pizsamám és visszasétáltam a szobámba. Leültem az ágyam közepére és a telefonom vettem magamhoz, rengeteg sms és nem fogadott hívásom volt. Letettem az éjjeli szekrényemre, majd abban a percben megmerevedtem. Az ismerős képről visszamosolygó emberek apró tőrként hasítottak a szívembe. Én és Josh voltunk rajta, a San franciscoi kirándulásunk alkalmával. Szemembe könnyek szöktek és remegő ujjakkal nyúltam a kép után. Végigsimítottam az üvegen, közben ujjaimra egy könnycsepp cseppent. Lefektettem a képet magam mellé majd a szekrény fiókjához nyúltam és kivettem belőle két apró fehér cipőcskét. Bessie-től kaptam, néhány nappal ezelőtt. Lefeküdtem az ágyra, könnyekkel küzdődve fordultam az oldalamra, és a kis cipőket a mellkasomhoz szorítva, hunytam le a szemeimet. A kép mellettem feküdt, én pedig néhány perccel később álomba sírtam magam.