37. Fejezet

(Nellie szemszög)

Néhány percig csak mereven néztem az ajtót, ahol Jacob majd nővérem távozott. Nem volt erőm veszekedésre, de őszintén nem értettem Jacob mitől lepődhetett meg ennyire. Ráadásul úgy nézett ki, mintha valami gyászjelentést hallott volna. Felnéztem Rosalie-ra, aki mereven figyelte az ajtót, arca megrándult. Pislogtam néhányat, majd összeráncolt szemöldökkel néztem rá. 

-           - Elárulnád mégis mit mondtál neki? – kérdeztem és lejjebb csúsztam az ágyon, a takarót pedig feljebb húztam magamon. Jól esett összekucorodni alatta. Szerettem volna eltűnni.

-           - Csak az igazat – nézett rám Rose végre, én pedig kissé elkerekedett szemekkel néztem rá. Éreztem, hogy az eddig stabilan felállított lelkiállapotom újra megremeg. A sírás újra hihetetlen erővel tört rám.

-           - Megmondtam, hogy nem akarom, hogy a barátaim tudják. Nem akartam – suttogtam -, mit gondolhat most rólam? – kérdeztem suttogva, és próbáltam laposakat pislogni, hogy az ádáz könnycseppek nehogy utat találjanak maguknak. Rose rám villantotta a szemeit, majd megláthatta mennyire felzaklatott a téma, mert leült mellém és megfogta az egyik kezem.

-           - Ő nem csak a barátod akar lenni, Nellie – sóhajtotta, miközben arca furcsán vonaglott meg. Hirtelen mintha minden más érzésem elfújták volna. Felnéztem rá. Az aranybarna pillantás bocsánatkérően ugyanakkor elszántan csillogott.

-           - Nem tudom honnan veszel ilyesmit, Rose. Ezek azért elég súlyos vádak, nem gondolod, hogy alá is kéne támasztani őket – próbáltam tárgyilagos hangot megütni, ami sikerült is, és még a monológom is annak volt mondható. Nem akartam ilyen témákat hallani. Most nem. És talán soha többé.

-           - Nem kell alátámasztanom – rázta a fejét -, te magad is érzed, Nellie. Amikor először megláttad már akkor is. Nem hiába mondtad el nekem, zavart a közelsége, és ez még most is így van. Hatással van rád, és úgy érzed vonz téged a közelsége, de jobb ha tudja, hogy hol a helye – Rose a végét már szinte sziszegte én pedig gondolkozóba estem, majd inkább megráztam a fejem. – De legalább már tudja, hogy milyen mélyek a Josh iránt táplált érzéseid – egészítette még ki a mondandóját, én pedig úgy éreztem, bármelyik pillanatban elsírom magam. A torkom már fojtogatta a jól ismert zokogás.

-           - Nem akarok ezzel foglalkozni – elfordítottam a fejem, és kihúztam kezem a kézfejéből -, hagyj magamra, kérlek! – Rose felsóhajtott majd felállt az ágyamról, hallottam cipője koppanását a padlón, ahogy lassan elérte az ajtót. Azonban hangja még az ajtóból is elérte a tudatom, ahogy egy utolsó mondatot intézett felém.

-           - Döntsd el, mit akarsz, Nellie! Még nem késő helyrehozni a dolgokat. Josh is szenved – lehelte szinte hangtalanul én pedig elfordítottam a fejem, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomról. Az ajtó halkan csukódott be én pedig abban a percben oldalra fordultam, a fejem a párnába fúrva. 

Megráztam a fejem, de mivel az lüktetni kezdett, így nyögve fordultam vissza a hátamra, a takarót szorosan markolva. Néhány perc múlva légzésem szaggatottá vált, én pedig a szekrényemen lévő papír zsebkendőért nyúltam. Az éjjeli szekrényen még mindig ugyanaz a kép díszelgett. Tudtam, hogy el kéne tennem, mert csak fájdalmat okozok magamnak, ám képtelen voltam rá. Végigsimítottam a képen, és hagytam, hogy egy kis sóhaj hagyja el ajkaimat. Az első könnycseppet még több követte én pedig dühösen töröltem ki őket a szememből. Dühös voltam magamra, a szerencsétlenségemre, a világra, és mindenkire. Most kezdett szép lassan minden szétesni körülöttem. 

Felültem majd lábam a padlóra helyeztem, a takarót pedig visszaejtettem az ágyra. Felálltam és a fürdő felé sétáltam. Mióta elhagytam a kórházat nem igazán mozdultam ki a szobából, tökéletesen megvoltam a magánnyal és a fájdalommal, amit minden reggel, mint egy régi ismerőst köszöntöttem. A fizikai fájdalmat képes lettem volna elviselni, mert az tudom, hogy megszűnik egyszer. Azonban a lelkire nem volt gyógyír, az örökre ott maradt. Legalábbis most még így éreztem. Még nem voltam képes sem mosolyogni, sem örülni, a világ legkisebb dolgainak sem.

Elérve a fürdőt rögtön szembe is nézhettem magammal. A tükörben láttam a vörösre duzzadt szemeimet, kissé kicserepesedett ajkaimat, hajam amint összevissza meredezik. Sóhajtva léptem beljebb majd a csapot megnyitva, a víz alá helyeztem a kezem. A hidegvíz először kellemes volt, kellően lehűtötte a bőröm, majd átcsapott kellemetlenbe, mikor a túlságosan is hideggé vált víz és összerántotta izmaimat. Elzártam a vizet, és így simítottam végig arcomon. A hirtelen jött hideg érzéstől összerándultam. Kezeimet levezettem a nyakamra és sóhajtva nyitottam ki a szemeimet. Fájt a pislogás és az erőltetett nézés is, ennyi sírás után. 

Visszasétáltam a szobámba majd leültem az ágyamra. Lábam magam alá húztam, és összekulcsolva ejtettem ölembe a kezemet. Az ajtó halkan nyílt ki én pedig meglepve kaptam fel a fejem, majd néztem, ahogy Jessie becsukja maga mögött az ajtót, és mellém sétált. Leült az ágyam túloldalára és csak nézett rám. Közelebb csúsztam hozzá, majd bizonytalanul helyeztem fejem az ölébe, és kucorodtam össze kicsire. Jessie a tincseimet vette ujjai közé, és simogatni kezdte őket. Szép lassan pilláim elnehezedtek, végtagjaim elernyedtek. Az utolsó, amit felfogtam, hogy valaki a párnáim közé helyez, és betakar. Ezek után átadtam magam a jótékony sötétségnek. 

Hangos robaj került a tudatomba, ezzel felébresztve az éjszaka közepén. Ahogy pislogni kezdtem láttam, hogy a szobámban még sötétség honol. Nyöszörögve húztam feljebb a takaróm, majd kinyitottam a szemem, mikor a hang megismétlődött. Hirtelen fényesség támadt a szobámba, de nem tartott tovább, mint néhány másodperc, percek múlva pedig dörögni kezdett. Egy pillanatig azt hittem az ég is leszakad. Az eső kopogott az ablakon, és a villámlás és dörgés percenként megismétlődött. A telefonom után nyúltam, majd zenét kapcsoltam és bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Volt, hogy a dörgést még így is hallottam. Valószínűnek tartottam, hogy ilyen viharba még a házakba is becsaphat a villám. Néhány perc forgolódás és kínszenvedéssel eltöltött idő után újra elaludtam. 

A napok így teltek el. Csak akkor mozdultam ki a szobából, ha nagyon muszáj volt. Még a közös étkezések nagy részén sem vettem részt. Bessie délelőtt suliban volt, délután pedig mindig bejött hozzám és elmondta az aznapi dolgokat, vagy épp csak ültünk és filmet néztünk, amihez kedvem volt. Róla nem kérdeztem. Egy részem sóvárgott az információért mégsem kérdeztem. A barátaim nagyon várták, hogy újra suliba menjek. Én nekem még egy részem sem kívánta. Itthon akartam maradni, a jótékony szobába, ahonnan csak akkor mozdulok ki, ha én akarok, és akkor válaszolok ha kérdeznek, vagy nagyon muszáj. 

Láttam anyán, hogy aggódik értem, de mást nagyon nem tudott tenni, az orvosi segítséget elutasítottam, ő pedig tudta csak rosszabb lenne, ha győzködne. A nővérem is aggódott csak nem mutatta ki annyira, amiért még ha nem is mondtam, de hálás voltam. Jessie volt az egyedüli akin nem láttam semmit, de mint megtudtam a helyzetük alapos javuláson ment át Bessie-vel. Aminek csak örülni tudtam. Legalább ennyi jó történjen a sok rossz között.

Szombaton elhatároztam, hogy egy olyan dolgot csinálok, amit apa halála után csináltam először és utoljára. Reméltem, hogy sosem kell majd ilyesmit tennem. De a magam érdekében is jobb lesz így. Reggel Bessie jött be, hogy megmondja kész a reggeli, de én csak legyintettem és mondtam, hogy inkább ebédelni mennék le, a tekintete nem sok jót ígért, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Miután elhagyta a szobám, odamentem és kulcsra zártam az ajtót, amit nem igen szoktam. Megfordultam és végignéztem szobán. A színek boldogságot sugároztak, és valahogy a szoba is az egyéniségem tükrözte. A napokban viszont sokkal inkább szerettem volna egy sötét szobát. A falak, mintha azt súgták volna, hogy mindenki más boldog csak én nem. Mindenki éli az életét. Anyának ott van Jessie, Bessie remekül elvan Thony-val, én pedig nem csak egy személyt vesztettem el, hanem rögtön kettőt is.

A mellkasom nyomasztó fájdalom járta át. Mélyet sóhajtva indultam el az íróasztalom felé, majd húztam ki az egyik fiókját és vettem ki belőle egy apró dobozt. Leültem a székemre és tanulmányoztam, azt, amit néhány éve készítettem. Egy apró kartonpapírból készült doboz, amit bevontam színes papírral. A sötétkék, fehér és fekete színekben tündökölt, nekem pedig erre volt szükségem. Levettem a tetejét és belenéztem. A célnak tökéletesen megfelelt. Az éjjeli szekrényem elé sétáltam majd leültem elé. Tekintetem végigsiklott a képen, ami ott foglalt helyet, majd kihúztam a kis fiókot és kivettem belőle néhány papírt, és két fehér cipőcskét. Arcom megvonaglott. A dobozt és a cipőt letettem a földre a papírokat pedig kinyitottam. Az egy hónapos vizsgálatomon kaptam őket, valamint a kórházi jelentés is itt volt. Az egyiken az állt, hogy várandós vagyok, a másikon pedig a spontán vetélés. Szemembe könnyek szöktek. Ott volt minden, a papíron állt minden, mikor kiderült, hogy terhes vagyok, akkor lehettem két hetes terhes. Végigfutottam a sorokat és a szívem szinte sajgott. A papírokat összehajtottam és a doboz aljára helyeztem. A kis fehér cipőket fogtam a kezembe. Megforgattam ujjaim között, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp csöppen az ujjamra. Orromhoz emeltem és magamba szívtam a kötött anyag illatát. Szívem szorongató fájdalom járta át. Mintha egy kéz folyamatosan megragadna és belém marna, csak azért, hogy sose felejtsek, hogy mindig emlékezzen és mindig fájjon. A fejem lüktetett, a szívem hatalmasat dobbant, ujjaim remegtek. Beletettem az apró cipőt a dobozba. A tetejét rátettem és a dobozt felemelve a mellkasomhoz szorítottam.

Felálltam bár lábaim megremegtek kicsit. A szekrényemhez sétáltam, majd kitártam. Ismét leültem és a szekrényem alja felé nyúltam. Néhány ruha alatt megtaláltam azt, amit kerestem. Egy feketével bevont doboz feküdt a szekrény alján. Óvatos mozdulattal nyúltam érte. Ez egy olyan dolog volt, amiről csak én tudtam. Anyának nem akartam elmondani, és a végén még Bessie-nek se került tudomásába. A két doboz kísértetiesen jól mutatott egymás mellett. De itt volt az ideje, hogy mindegyiket elhelyezzem, és ezzel is segítsem magam a továbblépésre és felejtésre. A színes dobozban a kisbabám emlékei voltak immár még a feketében azok az emlékek, amik apára emlékeztettek, a legfontosabbak. Fotók, rajzok, tárgyak. A gyerekkorom apróbb emlékei. A két dobozt egymás mellé helyeztem, majd felálltam és egy utolsó pillantás után becsuktam a szekrényem ajtaját. 

Az órára pillantottam, majd úgy döntöttem itt az ideje több mint egy hét után a családommal ebédelni. Halkan csuktam be a szobám ajtaját majd lépdeltem a lépcső felé. Lefelé haladva egyre több hang került a tudatomba. Testvérem felháborodott hangja, anya nevetése és Jessie mentegetőzése. Fanyar mosoly futott át ajkaimon. Leérve a konyha bejáratához a hangok elhaltak. Mindenki meglepve kapta fel a fejét. Anya a tűzhelynél állt, Bessie az asztalnál ült, Jessie pedig épp akkor foglalt helyet. Testvérem felpattant és magához ölelt, én pedig halványan elmosolyodtam, majd az asztalhoz sétáltam és leültem testvéremmel szemben. Felhúztam egyik lábam és átkaroltam. 

-           - Hogy vagy, Édesem? – kérdezte anya és mellém sétált, majd egy puszit nyomott a fejemre.

-           - Jól – mondtam az olyannyira jól begyakorolt szöveget. Felnéztem rá, és amennyire bírtam egy halvány mosolyt összehoztam.

-           - A kedvencedet csinálom, remélem ízleni fog – mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy a hasam hangosan kordul meg.

-           - Biztosan egy ilyet nem lehet elrontani, mellesleg imádom, ahogy te főzöl – néztem fel rá, ő pedig végigsimítottam a hajamon, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Újra az étel mellé lépett, ami szerintem perceken belül készen volt.

-           - Mit csináltál, Édes? – kérdezte nővérem, és halványan mosolyogva pillantott rám.

-           - Öhm… - lepillantottam az asztal lapjára és nyeltem egyet -, csak elrakosgattam a dolgaimat – nyögtem ki végül. Felpillantottam nővéremre, aki kissé összeráncolta szemöldökét. Az ezek után elkövetkezendő percek csendben teltek. Anya tálalta az ebédet, amit mindenki csendben fogyasztott el. A csendet csak az evőeszközök csörgése törte meg.
Az ételt nem tudtam megenni, de ahogy ott ültem gondolkozóba estem és már tudtam hova megyek holnap. Jót fog tenni, még az iskolakezdés előtti napon.

-           - Nellie – hallottam meg nővérem hangját, én pedig meglepve kaptam fel a fejem -, elgondolkoztál! – jelentette ki végül én pedig zavartan tetem le a kanalam és tűrtem a fülem mögé egy tincset.

-           - Elnézést! Mit kérdeztél? – néztem rá bocsánatkérően ő pedig mosolyogva anya felé bökött.

-           - Azt kérdeztem, mit szeretnél csinálni holnap? Elmenjünk valahova? – kérdezte és éreztem, hogy mindenki tekintete rajtam függ. Megköszörültem a torkom és elfordítottam a pillantásom.

-           - Nem. Holnap egyedül szeretnék elmenni… valahova – tekintetem mereven tartottam a távolba, de a szemem sarkából így is láttam az értetlen pillantásokat.

-           - Megbeszéltél valakivel valamit? – kérdezte Bessie én pedig megráztam a fejem. Csend honolt a konyhába, amit végül én törtem meg.

-           - Elmegyek apu sírjához – nyögtem ki végül. Lesütöttem a szemem majd pillámon keresztül felpillantottam családomra. Anya kezében megállt az evőeszköz, Bessie pedig megmerevedett. Jessie arca számomra most is kiismerhetetlen volt. Magyarázkodni kezdtem. – Én csak látni szeretném, nagyon hiányzik. Mióta elmentünk innen esélyem sem volt meglátogatni és most szeretnék kimenni hozzá. Nem maradnék sokat és megoldom egyedül, csak… de ha ez fáj vagy… - kétségbeesett monológom anya szakította félbe.

-           - Nem – rázta meg a fejét. – Menj csak, ha szeretnél – rám nézett én pedig hálálkodva pillantottam felé.

-           - Bess… - pillantottam nővérem felé, aki megrázta a fejét. Tudtam, hogy nála ez mennyivel érzékenyebb téma volt.

-           - Én átmegyek Anthony-hoz, ne aggódj – nézett rám, és mosolyogva próbált rám nézni.

-           - Felmegyek a szobámba – mondtam majd kitoltam a széket és elindultam a szobám felé. 

A délután hátralévő részében nővérem még bejött hozzám, utána úgy döntöttem lefürdök és lefekszem. Az éjszakám borzasztó volt. Későn aludtam el és korán keltem. Reggel felöltöztem és úgy döntöttem jobb, ha már most elindulok. Gyalog mentem, nem ártott kiszellőztetni a fejem.
Ahogy néztem a temető nem lehetett messze. Csendes volt a környék, autók nem igen jártak erre felé. A gondolataim szabadon áramolhattak, most nem akadályoztam meg. Jobb is volt így. A séta legalább fél órás volt, de nem bántam. Az idő borús volt, de hálát adtam amiért nem esik. 

Nem sokkal később pedig megpillanthattam a temetőt. Kovácsolt vas kapu képezte a bejáratát, amit nyikorogva tártam ki. A sírok között, néha egy-egy hatalmas fa helyezkedett el, ágaival beborítva az alatta elterülő sírokat. Összeszorult a szívem. A sírok között elhaladva, tekintetem megakadt a sírokon, a neveken, a korokon. Voltak egészen kicsi gyermekek, akik alig voltak néhány évesek. Elfordítottam a fejem és a temető hátsó részébe siettem. Legalább ennyivel megkönnyítettem a dolgom. Apa sírja valahol hátul helyezkedik el. Nem szerettem temetőbe járni, rossz érzések törnek rám, egyszerűen nem szerettem. De most kivételt tettem, mert szükség volt rá. Ahogy elértem a kijelölt szakaszt már könnyebb dolgom volt. Elhaladtam a sírok között és néztem a neveket, majd tekintetem megakadt az egyiken. Teljes testtel felé fordultam, és éreztem, hogy mellkasom összepréselődik. 

Apa sírja fekete volt és különleges márványból készült. Közelebb sétáltam, ujjaim végigfutottak a bele vésett nevén és éreztem, hogy az egészen eddig elfojtott keserűség, bánat mind felszínre fog törni. Lerogytam a földre és könnyes szemekkel néztem fel a sírra, és szinte hangtalanul kezdtem beszélni.

-           - Annyira hiányzol. Szeretném, ha itt lehetnél velem. Velünk. Magadhoz ölelnél és azt mondanád nem lesz semmi baj. Annyira szeretnék hinni benne, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendben lesz – suttogtam, miközben könnyeim megállíthatatlanul peregtek le arcomon -, ahogy mindig is mondtad és biztattál minket. Hiányzol nekem is Bessie-nek is. Bessie talán manapság jobban szerette volna, ha sose mentél volna el. – Megtöröltem az arcom és remegő hangon folytattam. – Anya megtalálta a boldogságot, ennyi év után újra. Én támogatom, szerintem Jessie rendes ember és boldoggá teszi. Biztos vagyok benne, hogy te is ezt akarnád. Hogy az egész család boldog legyen. Bessie is végre őszintén szerelmes. Jó látni, ahogy a szeme csillog a szerelemtől. Én is az voltam. Egészen a múlt hétig, amíg balesetet nem szenvedtem, de nyilván ezt is tudod, és láttad, ahogy az egész életünk figyeled – hangom elhalt és kezeim alatt újra a márvány követ érintettem. – Félek, apa. Félek, hogy nem bírom ki. Hogy nem leszek olyan erős, hogy felálljak. Itt most nem egy eltörött játékról van szó, vagy bármiről, ami pótolható. Két olyan személyt veszítettem el az életemben, akiknek a hiánya szép lassan felemészt. Te itt hagytál minket, te nem szenvedtél többé. De mi szenvedünk a hiányod miatt. Én pedig most újra átérzem ezt a fájdalmat. Érzem, hogy nincs tovább. Szívesebben elmentem volna én a kisbabám helyett. Hisz csak egy apró élet volt, ártatlan és védtelen. Akinek életet sem adhattam. Miért ő? Miért az unokád? – suttogtam és megtöröltem az arcom, hogy folytatni tudjam. – Jogosan érezhetem igazságtalannak az életet? Tudom, hogy minden okkal történik, de itt nem lehet megfelelő okot találni. Nem lehet valami elég indíték egy ártatlan gyermek elvesztésére. Ráadásul döntöttem, és rosszul. Elkövettem életem legnagyobb hibáját, mikor nem mondtam el Josh-nak, hogy gyermeket várok. Ezzel a döntéssel taszítottam el magamtól. Lehetetlent kérek, ha azt akarom, hogy megbocsásson? Hogy újra velem legyen? Semmi mást nem akarok, apa. Együtt képesek lennénk rá, vele fel tudnék állni. Ő az-az ember, akit magam mellé akartam. Aki mellett az életem elképzeltem. Lehetetlen, ha azt mondom éreztem, hogy ő az igazi? Annyira más volt, már az első pillanatban. Az életemben talán most fordulóponthoz érkeztem. De nem akarom, hogy Josh kisétáljon belőle. Önző vagyok és magam mellett akarom őt tudni. Nem akarok olyan döntést meghozni, amit később megbánok, de az élet nem egyszerű. Szeretném ha itt lennél, és érezhetném a támogatásod. De tudom, hogy fentről is figyelsz rám. Ránk. Mindenkire. Hiányzol, apu – suttogtam és nagy nehezen felálltam -, ígérem, többször meglátogatlak. Szeretlek – leheltem, a hangom pedig tovaszállt a széllel együtt. 

Sietős léptekkel hagytam el a temetőt. A hazaút sokkal gyorsabb volt. Elérve a házat, felszaladtam az emeletre és ledobva magam az ágyra sírtam. Kezeimmel átkulcsoltam a medálom, és álomba ringattam magam. 

Reggel nehezen keltem ki az ágyból nem volt kedvem iskolába menni. Nagyon nem, de mivel már késésben voltam muszáj volt igyekeznem. Egyszerű ruhát vettem fel, a táskám felkaptam és a garázsba mentem. Lépteim lassúak voltak, mintha ezzel is lassíthatnám az időt, és távolibbá tenném az elkerülhetetlent. Bessie percekkel később szállt be hozzám, átölelt és egy puszit nyomott az arcomra. Az autóút gyorsnak tűnt számomra. Gyomrom görcsben volt, mocorogtam az ülésen egész út alatt, kezemet idegesen tördeltem. Nem találkoztam vele a kórház óta. Fogalmam sem volt, hogy készüljek fel. Nyilván nem ugorhatok a nyakába, ami majd újabb pletykáknak ad okot a suliba, miszerint mi történt velünk. Lehajtottam a fejem és beharaptam az ajkam. 

Bessie leparkolt és megszorította a kezem. Mély levegőt vettem és kiszálltam. A hangok mintha elhaltak volna, legalábbis én így éreztem, minden szempár rám szegeződött én pedig szerettem volna egészen picire összezsugorodni. Bessie velem együtt sétált a barátainkhoz, ahol szinte mindenki egyszerre borult a nyakamba és bombáztak a kérdéseikkel. Tekintettemmel egy szempárt kezdtem keresni. Egyetlen egyet a tömegben. A tudatomba hatolt Daniel és Dina hangja, de nem törődtem vele. Fáradhatatlanul pásztáztam a tömeget, míg végül meg nem találtam, akit kerestem. Messze állt tőlem, és egy régi barátjával beszélgetett. A tekintete azonnal rám villant, én pedig úgy éreztem, a szívem kiugrik a helyéről. A torkom összeszorult, és a könnyek a szemembe szöktek. Ott állt előttem a gyermekem apja, a szerelmem és úgy néztünk egymásra, mint két idegen. Elmaradt a forró ölelés, a csók, egyszerűen elmaradt a köszöntés. Úgy éreztem bármelyik percben képes lennék szétesni. 

-           - Jól vagy, Nellie? – kérdezte Mandy halkan én pedig megráztam a fejem. Beharaptam az ajkam és lehunytam egy pillanatra a szemem.

-           - Összevesztetek? – jött a kérdés Dinától én pedig erőtlenül bólintottam, hisz lényében ez történt.

-           - Pont most? – kérdezte Tina, de választ talán nem is várt rá.

-           - Jól vagy? Nem, nem Rá gondoltam – mondta Thomas én pedig rá néztem.

-           - Jól – suttogtam azt a szót, amit sokszor fogok még hajtogatni az elmúlt időszakban.

-           - Ha gondolod szívesen beverem a képét – ajánlotta Daniel én pedig csak megráztam a fejem.

-           - Köszönöm, de nem kell… majd… majd rendeződni fog – sóhajtottam és bíztam benne, hogy így is lesz. Muszáj lesz még legalább egyszer beszélünk. Még ha el is megy, nem válhatunk el így. Az lehetetlen.

-           - Biztos így lesz – ölelte át a vállaimat Dina és mosolyogva nézett rám.

-           - Mellesleg örülünk, hogy újra itt vagy, unalmasak voltak a napok nélküled – vigyorgott Daniel, így megpróbáltam egy mosolyt összehozni. A csengő hangja zavarta meg a beszélgetést. Erőtlenül néztem az épületre. Hosszú nap elé nézünk. Egy pillantást vetettem arra a személyre, aki még mindig életem legfontosabb személyének számított, és sóhajtottam. Lehunytam a szemem, hogy nehogy elsírjam magam. Fájt, hogy így viselkedik. Rettenetesen.
Csak ezt a napot éljem túl, és akkor haza mehetek, ahol végre nyugodtan utat engedhetek a fájdalmamnak. Ilyen gondolatokkal indultam el az iskola felé.