34. fejezet

34. fejezet
(Bessie)

Nem tudtam, hogy Alice miért rendelt oda magukhoz minket. Anthony is értetlenül pillantgatott rám, miközben a kezemet fogta. Alice egy diadalittas mosollyal szemlélt minket. Nem mondott semmit.
A nappaliban ültünk. A plazmatévé már be volt kapcsolva, a DVD-lejátszó is világított. Emmett az egyik fotelben ült, az ölében Rosalie-val, Jasper velük szemben. Edward csak támaszkodott, Bella a szobájukban szépítkezett. Nellie mellettem ücsörgött, elrévedő tekintettel simogatta a pocakját. Ez egy olyan öntudatlan mozdulat volt tőle, ami túl sokat árult el a külső szemlélőknek. De nem szóltam neki.
Alice lehuppant és vigyorogva figyelte a szűk kis társaságunkat, közben megnyomta a távirányítón a lejátszást.
Az első perc bármi féle furcsaság nélkül pörgött le. Az egyik bútorokat árusító cég kamerájának felvételét nézhettük. Arról a szobáról, aminek az ajtaja kulcsra zárható, aminek zöld falán óriási, pillangós képek díszelegnek…
- Ne. –suttogtam remegő hangon, majd a tenyerembe rejtettem az arcomat. Thony a csípőmre simította a kezét és mélyet lélegzett.
- Na, bébi! –hallottuk Edmund hangját. Kicsit rekedtesebbnek tűnt, bizonyára a felvétel tette. A képernyőn tűntünk fel, épp az ágy felé irányítgatott.
- Ez akkora ökörség, Anthony. Le fogunk bukni! Valaki benyit. –mondtam eltolva őt magamtól. De hiába, a felvételen is feltűnt, hogy a csókjának nem tudok ellenállni. Főleg, ha ajkaival a nyakamat veszi kezelésbe…
Lekapta magáról a pólót, az anyag magasan felrepült, pár másodpercre kitakarva minket a kamera látóteréből. Ezalatt került le rólam is az ing. Anthony továbbra is csókolt, ujjai az oldalamon vándoroltak.
Alice leállította a felvételt. Arcomat Thony mellkasába fúrtam és halkan felszisszentem.
- Hát ez. –dörmögte Emmett, majd hangos nevetésben tört ki- Nézzük tovább!
- Emmett McCartney Cullen! –dörrent rá Rose, majd a tévéhez lépett és kivette belőle a lemezt.
Ketté törte. Emmett kiakadva ugrott fel és mérges pillantást vetett a szerelmére.
- Van belőle másolat. –vigyorogta ördögien Alice.
Ezek szerint hiába néztem Rosalie-ra hálást pillantásokat.
- Látod, mondtam én, hogy kiderül. –dörrentem Thony-ra.
Felpattantam és az ajtó felé indultam. Kissé botladozva haladtam, zsibbadt a lábam. A fájdalmas és kiakasztó szúrásokkal nem is törődve siettem hátra, a kert felé. Tudtam, hogy nem fognak utánam jönni. Nem vallana rájuk. Legalábbis a többségre nem.
Mikor lehuppantam a padra, egy magas és mackós alak sziluettje tűnt fel előttem. Arcát majd’ szétfeszítette a büszke és perverz vigyora, szemei vékony kis vonallá préselődtek.
- Ez állati lett, Bessie. –ült le mellém, majd szembe fordított magával.
- Szerinted. –dörmögtem- Kicsit sem vágytam arra, hogy ingyen pornó-felvétel legyen rólunk. Fúj!
- Ne csináld már. –mosolygott- Ebbe nincs semmi extra. Rose-baby-ról és Rólam is van egy.
- Nem akarom tudni. –ráztam a fejemet, közben védekezően feltartottam a kezeimet.
- De nem egy nyilvános helyen volt… Ez… Bessie, annyira büszke vagyok rád!
Boldog rikkantása után megéreztem magam körül a karjait, majd egy cuppanós puszi kötött ki a hajamban.
- Látod, ebben sem tudsz túlszárnyalni. –mormoltam halványan mosolyogva.
- Hm… Erre ne vegyél mérget. –kacsintott, majd öblösen felnevetett.

Emmett további győzködése után hazamentem. Anthony már a házunk előtt várt a kocsijának támaszkodva.
- A húgod kissé ki van akadva. –mondta köszönés helyett.
- Csodálkozol? –kérdeztem mérgesen, majd kinyitottam az ajtót- Legszívesebben most hazaküldenélek.
Hiába volt Em hosszas beszéde, csak Anthony-t tudtam jelenleg hibáztatni a felvétel miatt.
- Tedd meg. –válaszolta felhúzva az orrát, összefonva a karjait maga előtt.
- Úgyis visszajönnél. –dörmögtem, majd beléptem az ajtón.
Mire kikötöttem a cipőfűzőmet már hallottam a motor búgását. Elhajtott.
- A francba. –suttogtam nyöszörögve.
Nellie a nappaliban ücsörgött pudingot kanalazva.
- Szia. –köszöntem, majd leültem mellé- Hogy vagy?
- Hogy tudtatok egy ilyen helyen… ilyet csinálni? –kérdezte számon kérve, megilletődött pillantással.
- Nem tudom. –tekertem a fejemet- Egyszerűen… megtörtént. Ez van. Most már nem tudok változtatni rajta. Pedig úgy megtenném.
- Elhiszem. –szusszantotta- Alice hogyan tudta megszerezni a videót… rejtély.
- Az. –értettem egyet- Összevesztem Edmund-dal.
- A felvétel miatt, igaz? –sóhajtotta, mire bólintottam- Őt hibáztatod. Éreztem. Beszéld meg vele.
- Megsértettem.
Ingatni kezdte a fejét, aztán elhúzta a száját.
- Hagyatkozz a megérzéseidre. Azok neked mindig bejönnek.

Nellie tanácsát megfogadva feküdtem le. Holnap beszélek vele –döntöttem el, majd a párnát a fejemre nyomtam.
Csak holnapig kell kibírnom… csak kilenc óra… csak ötszáznegyven perc… csak harminckétezer-négyszáz másodperc.
Mindig többnek tűnt. Pedig míg fejben elvégeztem a szorzásokat- tegyük hozzá, hogy este tíz óra elmúlt- elment pár perc.
A következő pillanatban pedig a kezemben volt a telefon. Anthony képe ott villogott a képernyőn, a következő pillanatban pedig már hallottam is a hangját.
- Csak nem hiányzom? –kérdezte mérgesen, bunkó hangejtéssel.
- Gyere át, kérlek. –suttogtam bűntudatosan.
- Megyek. –sóhajtotta.

Öt perc múlva már a szobámban ült. Kissé sértődött arckifejezéssel vizslatott, ahogy lehuppantam mellé.
- Sajnálom. Tényleg. –mondtam- Nem akartam szemét lenni veled. De ez a felvétel egy olyan dolog, ami… ami másra nem vonatkozik, csak ránk. Erre most az egész családod megnézegetheti egész estés mozifilm gyanánt.
- Eltörtem. Az összes másolatot. Alice lehozta nekem. –válaszolta sóhajtva- Én is sajnálom. Gondolnom kellett volna arra, hogy netalántán felveszik.
- Szeretlek. –araszoltam közelebb hozzá.
Az ölébe vont, majd ledőlt velem az ágyra. A hátamra húzta a takarót és óvatosan megcsókolt.
- Én is téged, Édes. –válaszolta- Valamit be kell vallanom: Egy lemezt azért megtartottam magunknak.
- Remélem négy széf védi és nyolc biztonsági zár.
- Nem. Az ágyam alatt van. –kuncogott, mire megráztam a fejemet- Hidd el, az éppoly biztonságos, mint egy széf. Emmett-nek esélye sem lesz, hogy megszerezze.
- Beszéltem vele. Nem pályázik rá. –kommentáltam, majd a mellkasára csókoltam- Alszol velem? Mármint maradhatsz?
- Anyukád áldását adta rá. –bólintott, majd ledobta a pólóját és a farmerjét- Úgyhogy igen, Édesem.
Újra hozzá bújtam. Az egyik lábamat átvetettem a csípőjét, arcomat a nyakába fúrtam. Beszívtam a bódító illatát majd elaludtam.

Másnap Emmett köszönése nem mindennapi volt:
- Jó reggelt, Pornókirálynő.
Nos, gondolhatjátok, hogy a reakcióm nem volt a legjobb. De Anthony mérges szavai miatt Em többet nem hozta fel Anthony előtt az ügyet. Titokban Emmett továbbra is így hívott. A végén már csak vigyorogtam rajta, és gondolatban legyintettem egyet.

~

Talán egy hónap telhetett el a nőgyógyászati vizsgálat óta. Nellie izgatott, noha közel sem annyira, mint én. Milliószor képzeltem már el a csöppséget. Tudtam, hogy barna haja lesz, hisz mindkét szülőjének az van. De ki szemét fogja örökölni? Az orra olyan pisze lesz, mint a miénk? Mekkora lesz? Apró, vékony és könnyű, vagy kicsit nagyobb és pufi? De a kérdés, ami legjobban foglalkoztat: Fiú vagy lány lesz?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek minden este a fejemben. Emiatt újabb és újabb babaképem született meg a gondolataimban. Minden este mosolyogva aludtam el. Jó volt arra gondolni, hogy pár hónap múlva a karjaimban tarthatom az én édes keresztgyerekemet.
Mint említettem, Nellie közel sincs ennyire felpörögve. Ő csak a pocakját simogatja, halványan mosolyog és mesél a benne cseperedő magzatnak.
Josh még mindig nem tudja. Kissé abszurdnak találom a helyzetet, de megértem, hogy Nellie erőt gyűjt magának… De nem értem: Mennyi ideig kell felkészülni két szó elsuttogására? Az apának joga van tudni- szerintem-, hogy egy apró baba növekszik a barátnője méhében. Abban a babában az ő vére is csörgedezik… Az ő vonásait is örökli, neki fogja elmondani a gyermek, hogy: Apa!
Nem hajtottam vele őt. Tudtam, hogy hiába beszélném neki az igazamat, akkor sem fogja elmondani neki. Egyenlőre még nem. Talán egy hét múlva…kettő… esetleg több. Nagyon reméltem, hogy nem húzza el tovább.
Anthony-nak elmondtam a terhességet. Igaz, először elég alaposan félreértett, és engem hitt várandósnak… Először féltékenységi hullám tört át rajta- miszerint biztos, hogy mástól van-, majd a karjába kapott és megcsókolt. Ezután tisztáztam vele a helyzetet, hogy bizony nem én várok babát. Kissé el volt keseredve miatta, de elismerte, hogy tizenhét évesen rettentő korai egy gyerek.
Tegnap volt egy hónapos a magzat. Ez alkalomból egy pár fehér babacipővel és egy aranyos cumival tértem haza. Nellie el is sírta magát, mikor meglátta az ajándékot. Hormonok!

A magassarkúmat felhúztam a lábamra, és kaptam fel a táskámat. Leindultam a lépcsőn. Anya és Jessie elutaztak a hétvégére kicsit kikapcsolódni. Nem bántam, menjenek csak, addig sem kell bámulnom a férfi szerelmes ábrázatát. Emiatt döntöttünk úgy Nellie-vel, hogy beülünk mozizni, majd körbecsatangoljuk a főteret és a plázát. Konkrét útitervvel álltunk elő, amit mindenképp végig akartunk járni.
Hallottam egy riadt sikoltást, majd az azt követő puffanások sorozatát. Aztán semmit. Teljes csend uralkodott a házban, csak az én zihálásomat lehetett hallani.
Kifutott a vér az arcomból, a táskám kicsúszott a kezemből. Nekiálltam szaladni, a lépcsőfokokon nagyot dobbant a lábam. Lent, a lépcső legalján Nellie feküdt eszméletlenül.
Egy pillanatra megálltam, a szám elé kaptam a kezemet. Megriadtam a látványtól. Odasiettem mellé, majd leroskadtam a földre. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene tennem… Remegett az egész testem, sokkolva néztem a hófehér arcát.
Végül az ujjaimat a nyakához emeltem és kissé megkönnyebbül sóhaj hagyta el az ajkaimat. Van pulzusa, lélegzik.
Továbbra is eszméletlen volt. A ruhája több helyen elszakadt, a tarkójából vér csordogált.
A hasára siklott a tekintetem, majd kicsit lejjebb is. A nadrágja is véres volt. A baba!
Hívtam a mentőket. Ez volt az utolsó dolog, amit tehettem. Ezután csak ültem mellette, szorongattam a kezét és próbáltam ébresztgetni. Reménytelen volt. Csak a szíve gyenge ütemét éreztem, más életjelet nem adott.
Percekkel később kiért a mentő. Az egyik ápoló arrébb húzott a Húgomtól és leültetett az egyik konyaszékre.
- Jól van? –kérdezte, miközben kék szemeivel az arcomat vizslatta.
Fiatal volt még. Szőke, össze-vissza hajjal áldotta meg az ég. Szemüveget viselt, valamint a mentősök szokásos egyenruháját.
- Igen. –válaszoltam.
- Nem sérült meg?
- Nem. –tekertem a fejemet- Nellie… A húgom hogy van?
- Nem tudok semmit mondani az állapotáról. Bevisszük a mentővel, ott már várnak minket.
- Terhes. Babát vár. –nyökögtem.
Bólintott egy aprót, én pedig megvártam, míg a segélyautó elindul. Ezután én is autóba pattantam és indultam utánuk. Próbáltam tartani velük a tempót. De ez nem sikerült.
Megrémisztett, hogy a sziréna éles hangja benn rekedt a kocsiban, láttam a villogó fényt az autó tetején.

Mire beértem a kórházba, a mentősök már betolták Nellie-t a legközelebbi vizsgálóba. A függönyöket elhúzták, csak az árnyékok gyors mozgását láthattam.
Nem tudtam leülni. Remegve sétálgattam az ajtó előtt várva arra, hogy valaki kijöjjön és tájékoztasson az állapotáról.
Az ajtó nyílt, én pedig oda is pattantam. Nellie továbbra is az ágyon feküdt, az orvosok körülötte álltak.
Egy árva információt sem tudtam kiszedni belőlük. Csak annyit tudtam meg, hogy sietnek a műtőbe…
Féltem. Egyre jobban megrémültem. Nem tudtam, hogy mi lehet vele. Tengődtem a tehetetlenségben és a rettegésben.

Leroskadtam a legközelebbi kórházi székre. Tárcsáztam.
- Anya. –suttogtam a telefonba, miután beleszólt.
- Mi a baj, kicsim?
- Nellie… Legurult a lépcsőn. Hívtam a mentőket, ők behozták a kórházba. Az orvosok semmit sem árultak el, csak tolták át a műtőbe.
- Megyünk. –mondta döbbent, félelemtől reszkető hangon, majd letette a telefont.
A következő telefonnal Josh-t találtam meg. Úgy gondoltam, hogy mielőbb fel kell hívnom és értesítenem. Reméltem, hogy felveszi a telefont.
- Szervusz, Bessie. Minek köszönhetem a hívásod? –kérdezte, miután fogadta a hívást.
- Nellie legurult a lépcsőn, elveszítette az eszméletét. –mondtam köszönés helyett- Műtőben van. Semmit sem tudok az állapotáról.
- Indulok.
Letette.

Egyedül ültem. A kórházi, fehér szék kényelmetlen volt. Előre dőltem és a kezeimet megtámasztottam a térdeimet, majd a tenyerembe fektettem az arcomat. Nagyokat sóhajtottam. Éreztem, hogy a göndör tincseim előre csúsznak, ezzel is eltakarva az arcomat.
Gőgicsélést hallottam. Felemeltem a pillantásomat, és megláttam a folyosó végén ácsorgó kismamát, kezében egy szőke csöppséggel, mellettük egy magas, nyúlánk férfivel. A baba kék zoknija minden egyes rugdosásnál kivillant, apró kezei a magasba lendültek. Az anya boldog, nyugodt mosollyal szemlélte a gyermekét, minden egyes vonásából tökéletesen kitűnt az anyai szeretet.
A baba szájából kicsúszott a cumi. A műanyag koppanással ért földet, a baba pedig sírásba kezdett. Hangosan és rekedtes hangon ordított, az anya pedig suttogva, ringatva próbálta megnyugtatni. Közben a férfi felvette a földről a cumit. Az egyik nővér el is vette tőle a műanyagot, leöblítette, majd visszahozta és a baba szájába dugta. Az nyomban el is hallgatott.
Újra lehajtottam a fejemet. Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el. Figyeltem az előttem elvonuló embereket, mind érdekes pillantásokat vetettek rám.

Nyílt a műtő ajtaja és az orvos lassú léptekkel kijött rajta. Gondterhelten túrt bele ősz tincsibe, ahogy felém lépdelt. Felugrottam a székből, és közelebb léptem hozzá.
- Ön Miss. Leaves rokona? –kérdezte hozzám érve.
- Az ikertestvére vagyok. –válaszoltam.
- Sajnálom. –kezdte.
A folytatás nem jutott el a tudatomig. Mintha csak lassított felvételen keresztül látnám a jelenetet. Hangot egyáltalán nem hallottam, a látásom is homályos volt. Láttam az orvos mozgó száját, ki-ki villanó fogait. A kézmozdulatai árulkodóak voltak. Több ember nézett minket. Kíváncsi és sajnálkozó tekintetük beleégett a retinámba.
A zokogás feltört a mellkasomból, lerogytam a mögöttem lévő székre. Éreztem a doktor gyászos szorítását a vállamon. A tenyerembe fektettem az arcomat és csak sírtam. Mást már nem tehettem.