36. fejezet

36. fejezet
(Bessie)

Az iskola parkolója ugyan olyan zsúfolt volt, mint bármelyik hétköznap reggelén. Most mégis többnek tűnt. Sokkal tömöttebbnek, mint a többi hétfő reggelen.
Nellie nélkül kellett átvészelnem az egész hetet. Anya kijelentette, hogy nem engedi el a suliba. Ugyanis –szerinte- az állandó kérdezgetések és feszültség csak rontana egy helyzeten. Majd egy pszichológussal leigazoltatja ezt a pár napot…
Anthony a kocsijának dőlve várt. Kissé fáradt volt a tekintete. Igaz, mikor meglátott a felélénkülés hullámként öntötte el és már sietett is felém. Én pedig nem voltam rest a karjaiba vetni magamat. Ő szorosan ölelt, közben a hátamat simogatta.
- Úgy sajnálom. –dörmögte a fülembe. Aprót bólintottam.
Tisztában volt a dolgokkal, ez nem is volt kérdés. Carlisle valószínűleg hamar megtudta- a kollégája elmondhatta neki-, ő pedig közvetítette a gyermekeinek.
- Bocs, amiért nem hívtalak fel. –motyogtam rekedtes hangon a pólójába.
- Ugyan, Édes. –suttogta, majd kissé eltolt magától.
Mélyen belenézett a szemeimbe, majd lágy mozdulataival kisimította a homlokomból a ráncokat.
- Minden rendbe jön. –mondta és egy csókot nyomott a hajamba. Bólintottam egyet. Reméltem, hogy igaza van.
- Reggel benéztem hozzá, mielőtt elindultam. –sóhajtottam, majd újra a nyakába fúrtam az arcomat- Azt a babacipőt szorongatta, amit mi választottunk neki. Annyira… szomorú volt ránézni.
Válaszul csak bólintott. Még hosszú percekig álltunk itt. A csengő hangja viszont parancsolóan indított el minket az osztálytermünk felé.

Az ebédszünetben a többiek kérdezgetni kezdtek Nellie állapotáról, én pedig csak ültem és bámultam magam elé. Anthony sietett a segítségemre:
- Legurult a lépcsőről. Agyrázkódást szenvedett, jó pár zúzódása is van. A héten még otthon kell maradnia, előírta az orvos.
Közben a csípőmre simította a kezét és lágyan simogatni kezdte a hasamat. Ezután egy apró csókot nyomott a vállamra, majd hozzátette:
- De ne aggódjatok, jól lesz.
Tudtam, hogy ezt nem csak a barátainknak mondja, hanem nekem is. Végignéztem az asztaltársaságon, majd inkább újra lehajtottam a fejemet. Nem bírtam nézni Jacob arcán dúló érzelmeket… megfejthetetlenek és kétségbeejtőek voltak.
Seth gyanús szemekkel méregetett, végül sóhajtott egyet és megszorította az asztalon nyugvó kezemet.
- Én is jól leszek, Kölyök. –mosolyogtam halványan rá.
- Te mindig jól vagy, Bess. –adta meg a választ. Ezek a szavaik kísértetiesen hasonlítottak a régebben kimondott enyéimhez…
Bár tényleg így lenne… -gondoltam.

Alig vártam, hogy véget érjenek az óráim. Így mikor az utolsóról is kicsengettek, legelsőnek hagytam el a termet. Anthony mégis az ajtónál várt, a falnak támaszkodva.
- Hogy értél ide ilyen hamar? –kérdeztem kérkedve, miközben egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Leléptem az órámról fél perccel előbb. –mosolyogta, majd a vállamra simította a karját és kiterelgetett az iskolából. A táskám ekkor már nem a saját vállamat nyomta, hanem Thony kezében himbálózott.
- Jól áll. –vigyorogtam, mire felnevetett.
- Neked pedig a mosolyod áll jól. –bókolta, majd megcsókolt- Sietsz haza?
- Igen. Majd… talán holnap délután tovább elmaradhatunk. –szorítottam meg az ujjait a szemeibe pillantva- Feltéve ha Nellie jobban lesz…lelkileg.
- Megértem. –mosolyogta- De este…
- Persze. –vágtam a szavába. Közben hagytam, hogy kinyissa nekem az autóm ajtaját és betegye a táskámat.
- Akkor ma még találkozunk. –simított végig az arcomon, majd hosszasan megcsókolt- Szeretlek, Életem.
- Én is, Thony. –mosolyogtam, majd már indultam is hazafelé.

Nellie aludt. De arcán így is könnycseppek pörögtek lefelé, szája lefelé gördült. Ujjai között továbbra is a cipőcskét szorongatta, másik kezével a nyakában lógó medált ölelte körül. Elszorult a torkom, ahogy ránéztem. Letöröltem az arcát, majd kimenekültem a szobából.
Sütöttem. Jó sokat. Csak olyanokat, amiket Nellie szeret és megesz. A kedvében akartam járni. Legalább így, ha máshogy nem is megy.
A konyha minden egyes centiméterét elfoglalta már a kész édesség, a sütőben mégis sült még egy adag. Én a forró sütő mellett ácsorogtam, a pultnak dőlve. A márvány munkalapon doboltam az ujjaimmal, közben az orrom előtt forgó órát néztem. Vártam a pityegést. Amikor az óra lejárt és megszólt a kis hang, a sütőhöz pattantam egy konyharuhával és kivettem a tepsit. A következő pillanatban az égető fájdalom következtében felugrottam és a forró test kiesett a kezemből. Hosszú és cifra káromkodás csúszott ki a számon, közben a bal kezemet szorongattam. A fájdalom miatt pár könnycsepp kibuggyant a szememből, miközben egyhelyben ugráltam és nyöszörögtem.
- Hideg víz! –dörmögte a konyhában megjelenő férfi. Éreztem, ahogy megragadja a derekamat, majd a csap alá húzza égett tenyeremet. Én kínomba a vállába fúrtam az arcomat és beharaptam az ajkaimat- Inkább a pólómat harapd. Így átrágod a szádat.
Megráztam a fejemet és nyöszörögtem tovább. Közben láttam, hogy Jessie a lábával becsukja a sütőajtót, majd arrébb löki a forró tepsit is.
- Ez nagyon ronda… Beviszlek a kórházba. –jelentette ki végül.
Elzárta a csapot és egy hideg vizes rongyot tett a tenyeremre. Nem szólt semmi többet, csak leültetett az egyik székre. Ezután összeszedte a szétszóródott szívecske alakú, túrós-lekváros süteményeket egy üres tálkába, a tepsit pedig a mosogatóba emelte.
Megragadta a kocsi kulcsát és felhúzott a székről. Továbbra is a kezemet szorongattam- igaz, a csuklómat, hisz ha hozzáértem volna a tenyeremhez az még nagyobb fájdalmat okozott volna.

A kórház ügyelete üres volt. Ami ebben a délutáni időszakban azért meglehetősen furcsa, de örültem neki. Legalább nem kellett várni. A nővér azonnal behívott, majd leültetett a vizsgálóra.
- A doktor nem sokára jön, Kicsikém. –mosolygott rám, majd levette a kezemről a rongyot.
Elfintorodott, majd halkan felsóhajtott. Ezután leült a számítógép elé és elkérte az adataimat. Én pedig gépszerűen diktáltam neki, és közben próbáltam megfeledkezni a kezemet szétfeszítő sajgástól.
- Jó napot. –nyílt az ajtó, majd szemben találtam magam a szőke orvossal, majd a mögötte lépkedő fiatal orvostanhallgatóval- Oh, Bessie. Szia.
- Hello, Carlisle. –válaszoltam.
Egy kesztyűt húzott, majd egy széket húzott a kezelőágy elé. Közben a medikust maga mellé terelgette és utasította, hogy ő is figyelje a sérülést. A kezemet a tenyerébe fektette és összeráncolt szemöldökkel méregette az égett bőrfelületet.
- Már nem is lepődök meg. –tekerte a fejét- Most hogy sikerült ezt összehoznod?
- Sütit sütöttem. Sokat. Az egyik tepsi pedig kíméletlenül lepörkölte a bőrömet. –vontam meg a vállamat.
- Jó, hogy ilyen jól bírod a fájdalmat. –mondta- Mondjuk te sosem nyavalyogsz ilyenért.
- Ilyen múlttal? Furcsa is lenne. –mosolyodtam el.
- Nos, Miss. Book. Ez másodfokú mély égési sérülés. E során a demrisz mindkét rétege sérül. A bőrfelszín fehér, rajta hólyagok keletkeztek. Ezeket megnyitjuk, kitisztítjuk. Utána bekötjük, indokolt a napi kétszeri kötéscsere.
Az információkat a tanhallgató egy kis jegyzettömbbe írogatta, fél szemmel továbbra is a tenyeremet nézve.
- Adok fájdalomcsillapítót, Bessie. –mosolygott rám Carlisle, majd felállt- Nincs valami allergiád?
- Nincs. –tekertem a fejemet.
- Igaz. Arról már tudnék. –pillantott hátra a válla felett, miközben az üveges szekrényben kotorászott.
Miután a fájdalomcsillapítómat megkaptam, Dr. Cullen steril környezetben kitisztította a hólyagokból a váladékot. Bekente a sebet és kötést tett rá.
- Ha este, a műszakom után átjössz, akkor tudok rá tenni hidrokollid kötszert. Jó nedvszívó képességű, de nem engedi kiszáradni a sebet. –magyarázta- A kórházban sajnos nincs készleten, otthon viszont fel vagyok szerelkezve.
- Akkor majd megkérem Anthony-t, hogy úgy jöjjön értem. –bólintottam- Úgy volt, hogy átjön estére… De akkor változtatunk a terveken.
- Rendben. –mosolyogta, majd lesegített az ágyról- Amúgy ügyesen égetted meg magad. Egy gyönyörű, egy centi széles égés az egész tenyereden áthaladva…
- Látod, én mindenre képes vagyok. –nevettem fel, majd hagytam, hogy Carlisle rám segítse a pulóveremet.
- Fájdalomcsillapítót bármit vehetsz be… De a biztos hatás érdekébe majd azt is adok én. Ez úgyis ki fog tartani addig, míg el nem jössz hozzánk.
- Köszönöm, Carlisle. Mindent.
- Ugyan. –legyintett mosolyogva- Ez a dolgom, Bessie.
Erre csak bólintottam egyet. A rendelőből kilépve kinyitotta előttem az ajtót, kezet rázott Jessie-vel, majd már hívta is be a következő beteget.
- Mit mondott?
- Másodfokú, mély. Ellátta. Este átmegyek és átköti. –mondtam- Ő Edmund apja.
- Akkor már értem, hogy miért mosolygott rád, mikor köszönt. –ingatta a fejét- Azt hittem, hogy rád indult.
Felnevettem ezen a képtelen felvetésen, majd megráztam a fejemet.
- Ilyenről szó sincs. –kuncogtam- Hoznád a kocsit? Szeretnék otthon lenni.
Bólintott, majd ott sem volt. Szinte futólépésben haladt át a kórház udvarán a parkoló felé, hogy minél előbb visszaérjen hozzám a kocsival.
Az autóban ülve beszélgettünk. Komolyan beszélgettünk. Vagyis nem csak abból állt a kommunikáció, hogy ő mondott valamit én pedig gúnyosan válaszoltam rá. Kezdtem felfogni, hogy mégsem olyan visszataszító a férfi, mint amilyennek elsőre- és másodikra, harmadikra, sokadikra- hittem.

Otthon Anya a nappaliban ült. Elegáns ruha, magassarkú volt rajta, a haja kontyban volt felkanyarintva a feje tetejére. Arca mérges fintorba torzult.
- Egy órája itt kellett volna lenned! –szólt dühösen Jessie felé sietve- Egy órát késtél! Lekéstük azt a nyamvadt találkozót, mert te nem tudtál egyszer az életben odaérni valahova időre!
Jessie elhúzta a száját, majd sóhajtva beletúrt szőke tincseibe. Ekkor vált számomra világossá, hogy miért is volt rajta öltöny.
- Sajnálom, Julia. –válaszolta.
- Nem. –léptem be közéjük- Anyu, Jess itt volt időre. Sőt, talán még előbb is. Elégettem a kezemet, engem vitt be a kórházba. Nem kellett várnunk, de eltartott egy darabig, míg ellátták a sérülésemet. Ne haragudj rá!
Anya pillantása ellágyult, majd felemelte a sérült végtagomat. Közelről szemlélte a kötést, majd hálásan pillantott a párjára.
- Köszönöm. –mondta neki, majd visszafordult felém- Mit mondott az orvos? Egyáltalán normálisan viselkedett veled?
- Carlisle volt benn, Anyu. –mormoltam.
Ezzel kizárva a lekezelő vagy bunkó modort, ami orvosoknál számításba jöhetett. Elmondtam neki a diagnózist, ő pedig bólogatva hallgatta. Kifaggatott a baleset részleteiről is.
- Akkor már értem, hogy hogyan került ide ennyi édesség. –pillantott körbe- Vittem fel Nellie-nek, remélem nem gond.
- Dehogy. Neki sütöttem. –mosolyogtam.
Anya segített levenni a pulcsimat, lenyomott a kanapéra. Jessie hozott nekem egy pohár üdítőt is. Anyu pedig telefonált, hogy tisztázza, hogy a találkozón végül miért nem jelentek meg.
- Jobbulást kívánnak. –huppant le mellém- Nem voltak mérgesek, sőt, új időpontot egyeztettünk. Szombaton fogunk találkozni velük.
Bólintottam egyet, majd felkeltem a kanapéról. A poharamat felmarkoltam és a konyhába mentem vele. Jessie ott pakolászott.
- Köszönöm –mosolyogtam rá-, hogy bevittél a dokihoz.
- Ugyan –legyintett- Bárki megtette volna.
- De te nem bárki vagy –mondtam- Főleg azután, ahogy én viselkedtem veled. Nem érdemeltem volna meg, hogy megtedd értem ezt. Főleg, hogy tudtad, hogy Anya vár.
- Megértettem a viselkedésed és annak okát is. De azért most már meg tudunk élni egymás mellett?
- Igen –mondtam ki kis időhúzás után.
Ezután éreztem az ölelő karjait magam körül- én is visszaöleltem.
- De ha kiderül, hogy feleséged és négy kiállhatatlan gyereked van, akkor azért újra megízlelheted a jobbhorgomat.
- Csak három –mondta- Három kibírhatatlan lurkó.
Egyel hátrébb léptem, majd fenyegetően a szemébe néztem. Végül egyszerre nevettük el magunkat. Nem is volt kérdés: viccelt.
Anya a hűtőnek támaszkodva figyelt minket, ajkain boldog mosoly ült. Haját már kibontotta. Beletúrt a tincseibe, ahogy közelebb lépett a párjához és csókot nyomott az ajkaimra.
- Azért maradjunk meg az ésszerűség határain belül. Az, hogy mostantól el tudom viselni Jess-t, nem az jelenti, hogy tolerálom az egymásnak eséseteket. Szóval, ha kérhetem!
Egymásra vigyorogtak, majd Jessie kuncogva meghajolt előttem:
- Ahogy Felséged óhajtja!
Nevetve megráztam a fejemet, majd hagytam turbékolni őket.

A szobámba átöltöztem, majd átsiettem Nellie-hez. Ő az ágyában feküdt és a tv-t tüntette ki figyelmével. Mellette egy jó tálca süti volt. Látszott, hogy már evett belőle, méghozzá nem is keveset.
- Szia, Édes. –köszöntem, majd leültem mellé- Hogy vagy?
- Jobban. Jól. –válaszolta- Köszönöm a sütit. Nagyon finom az összes.
- Azt gondolom. Ha ennyit megettél belőle, rossz nem lehet. –mosolyogtam- Meg is szenvedtem érte.
- Hogy mondod?
- Elégettem a kezemet. –mutattam fel a sérült testrészt- Újabb bizonyíték a szerencsétlenkedésemre. A végén még igazad lesz.
Halkan felnevetett és feljebb tornázta magát a párnái között. Behúzott maga mellé, majd együtt megnéztük a következő, általa választott filmet.

Anthony kora este eljött értem, elvitt magukhoz. Carlisle már az irodájában várt. Miután a speciális kötést felhelyezte a kezemre, egy doboz fájdalomcsillapítót nyomott az orrom elé. Hiába ellenkeztem, ragaszkodott hozzá, hogy tegyem el. Mondván: bármikor jól jöhet.

Edmund szobájában kötöttünk ki. Ő leheveredett az ágyára, én pedig mellé dőltem és a mellkasát cirógattam, miközben ő a hátamat simogatta.
- Carlisle mesélte, hogy az orvostanhallgatója azt hitte, hogy viszonyotok van. –nevetett- Kérdezte tőle, hogy mióta vagytok együtt. Gondolhatod!
- Egy abszurd –fintorogtam- Mármint… Nem, mintha bármi problémám is lenne vele, csak… érted! Mégis csak a fiát szeretem.
- Ezt jó hallani –dörmögte egy csók kíséretében- Itt maradsz éjszakára?
- Minden cuccom otthon van, ráadásul Anya vár. –tekertem a fejemet- Gyere át te.
- Hm… nem biztos, hogy elengednek. –kacsintott, majd felkelt az ágyról- Összepakolom a táskámat, és mehetünk.
- Addig lemegyek. –pillantottam be a gardróbjába. Ő felnézett a táskájából, majd mosolyogva bólintott egyet.
Lent Emmett társaságát élvezhettem, aki változatlanul köszörülte rajtam a nyelvét.
- Húh, de szerencsétlennek tetszik lenni. –kuncogta, közben átkarolta a vállamat- Meg sem kérdezem, hogy hogyan sikerült összehoznod…
- Ne is. Tudom, hogy azután csak ezzel piszkálnál. –fintorogtam- Gonosz, nagy mackó!
- Bénaaaa, szerencsétleeen. –dalolászta, én pedig lemondóan ráztam a fejemet.

Otthon lezuhanyoztunk, majd ágyba bújtunk. A fájdalomcsillapító miatt meglehetősen fáradt voltam, Anthony pedig ezt tudta nagyon is jól. Ezért csak a feje alá gyűrte az egyik kezét, másikkal pedig a mellkasára vont.
- Szép álmokat, Szerelmem. –suttogta a fülembe.
- Szeretlek, Edmund. –válaszoltam, majd mélyen beszívtam az illatát. Elnyomott az álom.

Másnap az iskolában ismét Nellie volt a téma. Persze csak azután, hogy mindenki kifaggatott a tenyeremet takaró kötésről. Az egyik szünetben Josh húzott be az egyik üres folyosóra.
- Jobban van? -kérdezte elfordított tekintettel.
- Nem. -tekertem a fejemet- Fizikailag igaz, jól... Lelkileg viszont taccsra vágtad.
- Figyelj rá...helyettem is, Bessie. Könyörgök neked. -mondta a szemeimbe nézve. Pillanatra megriadtam a szemében dúló fájdalomtól.
- Rendben, Josh. -válaszoltam megilletődve. Ezután néztem, ahogy hátra fordul, zsebre vágja a kezeit és elsétál.
Így alig vártam, hogy végre haza érhessek. Ráadásul egy útitársam is akadt.
- Köszönöm. –mondta.
- Mégis mit, Jacob? –pillantottam rá a kormány felől, majd élesen bevettem egy balkanyart.
- Hogy elviszel. –válaszolta- Remélem a húgod nem fog mérges lenni, amiért meglátogatom…
- Én is remélem. –mosolyodtam el- Mondjuk erősen kétlem. Kicsit… feszült most a hangulat, Josh-t ne igen emlegesd fel neki. Ha kérhetem, persze.
- Rendben. Köszönöm, hogy szóltál róla.
Bólintottam egy aprót, majd leparkoltam a ház előtt. Őszintén reméltem, hogy Jacob nem fog semmi olyan témát felemlegetni, ami igazán felzaklatná Nellie amúgy is kavargó lelki világát.
- Szia Anya. –kukkantottam be a konyhába- Hoztam egy vendéget. Anyu, ő Jacob Black. Jake, ő itt az Édesanyánk.
- Nagyon örülök, Mrs. Leaves.
- Ugyan, Jacob. Kérlek, tegezz. –válaszolta Anyu mosolyogva- Nellie lement délelőtt kicsit, aztán elvonult a szobájába. Talán alszik is. Addig ebédeljetek meg.
- Nem, én nem kérek, köszönöm. –mondta Jacob kissé akadozva. Tudtam, hogy egész nap nem evett semmit.
- Dehogynem. –ragadtam karon, majd leültettem az egyik székbe- Ahogy elnézem sült hús van krumplival. Remélem szereted.
- Tökéletes lesz, köszönöm. –rebegte Jake hálásan, majd felpattant és elvette Anyutól a tányérokat és evőeszközöket. Gyorsan megterített, majd visszaült.
- Csináltam mustáros szószt is, Kicsim. Ez Bessie egyik kedvence, Jacob. –magyarázta Anya- Nem tudom, hogy neked ízleni fog-e.
- Én jobb szeretem a hús puszta ízét. –válaszolta Jake, majd halványan elmosolyodott- De azért köszönöm, Julia.
- Drágám, a tenyered nem fáj? –ült le Anya, majd mert nekünk az ételből- Vettél be ma már gyógyszert?
- Fáj. Nem vettem be. Feszegetnem kell a tűréshatáromat. –mosolyodtam el. Felpattant és egy szemet letett a tányérom elé.
- Bevenni.
Csak sóhajtottam egyet.

Az ebéd befejeztével Jacob hosszasan dicsérte az ételt. Úgy kellett elrángatnom onnan, hogy végre feljuthassunk Nellie-hez. Tudtam, hogy ébren van. Hallottam, ahogy valakivel beszélget.
- Nem akarom zavarni. –mondta tiltakozóan Jake- Látogatója van.
- Te is ugyan olyan látogató vagy, mint aki bent van nála. –sóhajtottam.
Tudtam, hogy a szíve mélyén be akar menni hozzá. Csak azt nem értettem, hogy miért ellenkezik ennyire. Végül kitártam Nellie ajtaján és fenékbe rúgtam az előttem lecövekelő férfit. Ez sikert aratott, nyomban beljebb lépett. Én pedig pont be tudtam csapni magunk mögött az ajtót.
Nellie tényleg nem volt egyedül. Szőke hajzuhatagú lány ült az ágya szélén és mosolyogva mesélt neki.
- Rosalie, szia. –köszöntem, majd megragadtam Jacob kezét- Én is hoztam látogatót.
- Rosalie. –bólintott Jake- Szia, Nellie. Remélem már jobban vagy. Nem is zavarok tovább.
Ezt elhadarta, majd hátra fordult és indult az ajtó felé. Elé ugrottam és átszűrtem az ajkaim között:
- Meg ne merd tenni…
- Jó. –válaszolta, majd megpördült- Nem akarok zavarni.
- Kéreti magát. –sóhajtottam és lehuppantam Nel ágyára- Hogy vagy, Édes?
- Jobban. –mosolyodott el- Köszönöm, hogy benéztél, Jacob.
- De már mehetnél is. –dörmögte rá Rose. Halkan felmordultam és összeráncoltam a szemöldökömet.
- Rosalie! –kiáltott fel hitetlenkedve Nellie, közben felnyomta magát az ágyon. Felszisszent egyet.
- Mi történt? Fáj? –sipítottam.
- Elzsibbadt a lábam. Ne aggódj, Bessie. –válaszolta.
Rosalie felkelt az ágyról majd arrébb húzta Jacobot. Én pedig csak néztem a sarkokban sutyorgó párost. Egyszer csak Jake szemei elkerekedtek és hátrébb tántorodott.
- Én… Megyek. Vigyázz magadra, Nellie. Jobbulást. –hadarta, majd már ki is ment.
- Mit mondtál neki? –pattantam Rose elé, majd inkább a siető férfi után rohantam.
Végül a lépcső közepén sikerült utolérnem. Ő remegve markolta a kabátját és megilletődött pillantással fordult felém.
- Miért nem mondtad el, hogy elvetélt? –kérdezte halkan, fájdalmas pillantással.
Nem tudtam megszólalni.