39. Fejezet

(Nellie)

Leültem a kanapéra és az ölembe helyeztem a konyhából behozott fagyit. Bekapcsoltam a tv-t, amiből azonnal felhangzott az oly szeretett zene. Felhúztam a térdem és miközben a fagyim kanalazni kezdtem, a tv-re meredtem. A hűs desszert lecsúszott a torkomon és ez valamelyest enyhítette a nyári forróságot, és a fájdalmat, amit éreztem.
Késő délután volt, és miután Bessie-t elzavartam itthonról egyedül maradtam a hatalmas házban. Anyáék még dolgoztak, de hamarosan nekik is haza kellett érniük. Én pedig úgy döntöttem dvd-zni fogok. Házit írni nem volt kedvem így inkább beültem a tv elé, és a hűs desszertet kanalaztam magamba. 

Nem sokkal később nyílt is a bejárati ajtó. Pont annál a résznél, amibe mindig megkönnyezek. Most sem volt másképp. A mély férfihang a tudatomba hatolt a mondandóját fölfogva pedig könnyesek lettek a szemeim. Anya és Jessie ekkor léptek be a nappaliba.
Anya rögtön fölfogta a helyzetet. Egy pillantást vetett a tv-re, majd rám és mélyet sóhajtva leült mellém. 

-           - Fagyi és Harry Potter filmek. Nagy a baj – simított ki egy tincset a hajamból és éreztem, hogy fürkészően néz rám, azonban én továbbra is a tv-t tüntettem ki a figyelmemmel.

-           - Régen láttam – vontam vállat és egy újabb kanál fagyit akartam lenyelni, viszont a kanalam üres volt. Durcásan vontam össze a szemöldököm és néztem le a kehelyre, amiben az előbb még fagyi volt.

-           - Hozok még neked – simította meg az arcom majd egy puszit hintett rá. Halványan elmosolyodtam. Anya helyét Jessie vette át, aki érdeklődő tekintetet vetett a tv felé.

-           - Ez a kedvenc részed? – kérdezte én pedig gondolkozóba estem, végül megvontam a vállam.

-           - Mindegyiket szeretem, nincs külön kedvencem. De most a Főnix Rendje a szívemhez nőtt – válaszoltam anya pedig ekkor tért vissza a kehellyel, amiben négy nagy gombóc fagyi volt. Felcsillanó tekintettel vettem át tőle, és kezdtem kanalazni.

-           - Most ki az aktuális kedvenced? – kérdezte anya és leült a másik oldalamra.

-           - Harry örök kedvenc. Bár a keresztapjával is szívesen összefutnék – emeltem a kanalat a számhoz majd egy sóhaj kíséretében ott is tartottam.

-           - Nem idős hozzád egy kicsit? – kérdezte Jessie én pedig felé fordultam. Megvontam a vállam és Harryt tüntettem ki a figyelmemmel.

-           - Nem! – jelentettem végül ki. – Az idős pasik legalább felelősséget vállalnak, és sokkal érettebb a felfogásuk – morogtam és összeráncolt szemöldökkel meredtem a tv-re. A szemem sarkából láttam, hogy anya vet egy pillantást Jessie-re, majd mélyet sóhajtott. Letettem a fagyit az előttem álló kisasztalra, és beharaptam az ajkam. Jessie az ölébe vont, anya pedig a lábam tette az ölébe. Mindkettőjük érintését éreztem magamon, én pedig kicsit megnyugodtam. Rettentően szeretethiányos voltam és erre volt most szükségem. 

Egy kínkeserves éjszaka után ismét egy unalmas iskolai nap várt rám. Semmi kedvem nem volt felkelni. Átöleltem a kispárnám és belefúrtam a fejem. Egyik kezem lecsúsztattam a medálomra, majd feljebb emelve szemügyre vettem. Egy láthatatlan kéz szorította össze a szívem, és úgy éreztem a gyomrom ököl méretűre zsugorodik össze.
Egy sóhaj után felkeltem és nagy nehezen elkészültem. Nagy meglepetés volt, hogy a nővérem már a konyhában volt és látszólag engem várt. Öleléssel és puszival fogadott én pedig elmosolyodtam a figyelmességén. Nem is kívánhattam volna magamnak jobb nővért. 

Az iskolába menet fejem a hideg üvegnek döntöttem és gondolkoztam. Ez volt a legnehezebb hét eddigi tizenhét évem során. Sose görcsöltem még ennyit semmiért. Az, hogy Josh ott volt de mindketten levegőnek néztük egymást kezdett felemészteni. A köszönésen kívül szinte nem is szóltunk egymáshoz. Nem kereste a barátaim társaságát, nem evett velünk, a szünetekben nem láttam. Hiába teltek el napok, nem szoktam meg.  A barna szemek már nem villantak rám, az erős karok nem öleltek többé, az ajkak nem hagytak el szerelmes szavakat reggel. Minden egyetlen döntés miatt ment tönkre. Mintha az egész jövőm elfújták volna. Már fogalmam sem volt mi lesz velem. A másnapra sem gondoltam nemhogy tovább tervezzek. 

Megérkezve az iskolába a fojtogató érzés lett úrrá rajtam. Bess megszorította a kezem majd mindketten kiszálltunk. A nap nem sütött mégis meleg volt, fullasztó meleg, ami még nehezebbé tette a levegővételt. A barátaim felé mentem lehajtott fejjel. Az ismerős kacajok már néhány méterre tőlük megcsapták a fülem. Mindenkin kezdett úrrá lenni a közelgő nyári szünet izgalma. Mielőtt barátaim közre zárhattak volna felemeltem a fejem. Őt kerestem a tekintetemmel, mint minden reggel. És most is ugyanott találtam meg. Egy osztálytársával beszélgetett, háttal nekem. Gombóc keletkezett a torkomban. A tekintetem összeakadt a barátja kék szempárjával, aki meglökte Josh karját és felém bökött. Josh megfordult és a tekintetünk összeakadt. Ilyenkor úgy éreztem egy rész kiszakad belőlem. Mintha minden nap elvesztettem volna belőle egy darabot. 

-           - Már csak nyolc nap! – vigyorgott Daniel, ahogy mellém lépett és átkarolta a vállam. Minden reggel így köszöntött mindenkit. Ilyenkor úgy éreztem, mintha a halálom pillanatáról számolna be minden nap. Az idő vészesen fogyott, nekem pedig kezdtek a dolgok kicsúszni a kezeim közül. Megpróbáltam egy mosolyt összehozni, de csúfosan elbuktam.

-           - Sziasztok! – köszönt Seth, aki Gloriával kézen fogva sétált mellénk.

-           - Szia, Nellie! – hallottam meg Jacob hangját, nekem pedig egy sóhaj tört föl a mellkasomból. A héten rengeteget beszélgettem Jacobbal és a bizalmamba férkőzött. Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kéne, vagy inkább sajnálnom magam. Kettős érzések dúltak bennem.

-           - Miért nem beszélsz vele? – lépett mellém Dina és halkan intézte hozzám szavait, ám a kis csoportunk mégis elhallgatott szavait követően. Csak megráztam a fejem. A táskám erősen tartottam és inkább az iskola felé indultam.
A többieknek még mindig fogalmuk sem volt róla mi történt, csupán annyit láttak, hogy én és Josh eltávolodtunk egymástól. Mind sejtették, hogy igen komoly dolognak kellett történnie, ám egy idő után abbahagyták a kérdezősködést, amiért roppant hálás voltam. 

A tanterembe mentem, elővettem a könyveimet, és az ablak felé fordultam. Kínszenvedés volt így iskolába járni. Egy részem minden napot megszenvedett azzal, hogy láttam itt volt mellettem, mégis annyira távol. A másik pedig évekig elhúzta volna még ezt a játékot. Tudtam, ha itt az év vége elválnak útjaink, és ezt nem akartam. Még élt bennem a remény, hogy meg tudjuk beszélni, és minden olyan lesz, mint régen. Az eszem már föladta a felesleges várakozást, a szívem azonban hű maradt. Minden nap mikor megláttam, mikor felém nézett a remény újraéledt bennem, hogy a mai nap más lesz. 

Gondolataimból az ajtó csukódása zökkentett ki. A tanár mogorva képpel lépett be és kezdte el az órát. Szorgosan jegyzeteltem, ezzel is elterelve a gondolataimat. A humán tárgyak amúgy is közel álltak hozzám így nem volt nehéz az órára összpontosítani.
Teremből terembe járkáltam, és úgy éreztem sose lesz már vége a mai napnak. Matekon oda se tudtam figyelni. Egyrészt Jacob folyton szóval próbált tartani, másrészt az év egyik legnehezebb anyagát hagyta év végére a tanár. Mondhatom roppant hálás voltam érte, ezért morogva hagytam el a termet és sétáltam a szekrényemhez. 

Kivettem a tanárkönyveimet, amik szükségesek voltak a többit pedig betettem. Sóhajtva csuktam be a szekrényt. A folyosó túloldaláról barátaink sétáltak felém, így én is feléjük lépdeltem. Talán Daniel ki tud zökkenteni ebből az állapotomból. Meglepetés volt mikor megálltak és rám bámultak. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rájuk. Már épp oda akartam szólni, amikor valaki megérintette a vállam.
Az egész testem összerándult. Szívem hevesebben kezdett dobogni. A vállam tájékán forróság áradt szét. Kezem megremegett, ajkaimat sóhaj hagyta el. Testem szinte automatikusan mozgott, ahogy maga felé fordított. Tekintetem összekapcsolódott a barna szempárral. Annyi érzés kavargott bennük, hogy egy pillanatig levegőt is elfejeltettem venni. Ajkaim elnyíltak, bódult tekintettel néztem rá. Kezeit felcsúsztatta az arcomra, és mélyen a szemembe nézett. Elhúzott valamerre, amit jelen pillanatban nem tudtam felfogni. Az agyam kikapcsolt és csak azt vettem észre, hogy a hangok elhalnak, ahogy egy folyosóra behúzott. A fal felé fordított és mélyen a szemembe nézett. Szólásra nyitotta az ajkait, majd megrázta a fejét és becsukta száját. Könnyes szemekkel néztem rá. 

-           - Hol voltál, Josh? – kérdeztem remegő hangon, ő pedig előttem termett és két keze közé fogta az arcom.

-           - Annyira sajnálom, tudom, hogy ezzel semmit nem teszek jóvá, de hihetetlenül bánom, hogy nem voltam melletted – suttogta, nekem pedig az egész testem bizseregni kezdett.

-           - Szükségem volt rád – suttogtam és homlokom a mellkasára fektettem. Ujjaim a pólójára kulcsolódtak és próbáltam nem elsírni magam.

-           - Tudom – hallottam a hangját közvetlenül a fülem mellett. Remegés futott végig rajtam. Felemelte a fejem és a szemembe nézett.

-           - Beszélnünk kell! Ebéd szünetben – nézett rám, én pedig komótosan bólintottam. – Ez nem maradhat ennyiben.  Meg tudjuk beszélni, kicsim! – nézett rám én pedig éreztem, hogy a türelmem most térül meg. Hogy minden olyan lesz, mint régen.
Lehajolt hozzám, forró leheletét éreztem arcomon. Hevesebb szedtem a levegőt, szemem lecsuktam és átadtam magam a jól ismert érzésnek. Ajkai éppen hogy érintették az enyémet. Óvatos mozdulat volt, annyi kétséggel és félelemmel. Elhajolt tőlem és még egy csókot nyomott az ajkamra, majd megfogta a kezem és kihúzott a folyosóra. Annyi érzelem futott át rajtam, amit elmondani sem lehet.
Elengedte a kezem a másik irányba kezdett sétálni, én pedig még egyszer utána nyúltam. Egyik kezem a falra támasztottam és a csengő után is csak álltam ott a folyosón. Néztem a helyet, ahol eltűnt. 

Késtem óráról, de most egyszerűen nem tudott érdekelni. Csak ültem és egész órán az ablakon néztem kifelé. Boldog voltam, hetek óta újra boldog. Nem gondolkoztam a változás okán, ahogy máson se. Arra gondoltam, hogy ma este, újra a karjaiban lehetek. Újra érezhetem, azt a felhőtlen szerelmet, amit csak a közelében éltem át.
Ezek után már egyik órán sem voltam képes figyelni. Bódultan lépkedtem a folyosón, amit nem egy barátom szóvá is tett, azonban nem adtam egyenes választ. Nem akartam elkiabálni semmit. A percek lassan teltek, és néha azt éreztem soha nem szabadulok óráról. Mikor eljött az ebédszünet majdnem szökdécselve léptem át az ebédlő ajtaját. 

Kivételen vettem magamnak ebédet és leültem a barátaink körébe. Mindenki csodálkozva nézte a mosolygós arcom, én azonban kihúzva magam a tömeget pásztáztam. Az eszem azt súgta, ne is keressem, mert nem lesz itt, azonban a szívem mást mondott és rá hallgattam. Kerestem az ismerős barna szempárt, az ismerős léptekkel közlekedő férfit, ám nem láttam. A lelkesedésem így sem csappant. A remény hihetetlen erővel lobogott bennem, ami folyamatosan azt suttogta, minden rendben lesz most már. 

-           - Kivirultál! – állapította meg Daniel. – Ha jól sejtem ennek pedig egy oka van – nézett rám én azonban mosolyogva kanalaztam a számba az ebédemet.

-           - Beszéltél vele? – hangzott az ismerős kérdés én pedig felnéztem Mandyre és bólintottam egy aprót.

-           - Kibékültetek? – hajolt hozzám közelebb Dina és mosolyogva vizslatta az arcom.

-           - Nem! – ráztam a fejem, és értetlen pillantásokkal találtam szemben magam. – Vagyis még nem. Úgy volt, hogy most fogunk beszélni. De bizakodó vagyok – mormoltam és újra körbe pásztáztam a termet.

-           - Minden rendben lesz – szorította meg Dina a kezem. – Titeket az ég is egymásnak teremtett.  – vigyorgott és én sem tudtam megállni egy apró mosoly nélkül.

-           - Aki eléri, hogy Josh Hartney egy csekély érzelmet is tápláljon iránta, ami persze nem a vágy, az tuti hogy álmai asszonya – ironizált Daniel, én pedig kiöltöttem rá a nyelvem. Önfeledt kacagás tört fel mindenki mellkasából én pedig éreztem, hogy ismét felszabadultan nevetek. Hetek óta újra.

-           - Beszélhetnénk, Nellie? – Jakob hangja élesen vágott a beálló csendbe. Seth idegesen nézett fel rá, azonban ő egy pillantásra se méltatta. Sötétbarna tekintetével az enyémet tartotta fogva és szinte hipnotikusan nézett rám. Bólintottam egy aprót. A vészharang megszólalt a fejemben, ám nem tudtam nemet mondani neki. Ezért sem szerettem a közelében lenni. Jacob megállított egy folyosón és szembe fordított magával. Megriadtam a tekintetében dúló érzelmek hevességétől.

-           - Újra vele fogsz lenni? – kérdezte és áthatóan nézett rám. Összehúztam a szemem és úgy néztem rá.

-           - Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen. Vele akarok és vele is fogok lenni – válaszoltam neki pedig megrándult az arca. Az ér a halántékán súlyosan megduzzadt.

-           - Szereted? – kérdezte és hangja valahogy eltorzult. Düh lett úrrá rajtam. Hogy jön ő ehhez?

-           - Igen, szeretem. Ő az férfi, aki mellett le akarom élni az életem – hangom magabiztosan csengett.

-           - Miből gondolod, hogy ő is ezt akarja? Hogy nem hagy el újra? Egyszer már megtette akkor mikor a legnagyobb szükséged volt rá. Nem is törődött veled, Nellie. Elhagyott, és újra meg fogja tenni – hangja vészesen magas volt. A karja megremegett. A szívem hevesebben kezdett verni. Fájdalom öntött el, ahogy eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor nem volt velem.

-           - Ez nem igaz! Josh szeret engem, ahogy én is őt. Különben is, mi közöd hozzá? – fájtak a szavai, mert igazság volt mögöttük. El akartam menni innen, de megragadta a karom és visszarántott. Dühösen néztem a barna szempárba.

-           - Ő nem szeret úgy, ahogy én. Én teljes szívemből szeretlek, Nellie. Sose hagynálak el, és nem is tettem. Melletted álltam, mert láttam, hogy fáj neked ez az egész. Itt voltam, és te megbíztál bennem. Adj egy esélyt és bebizonyítom milyen boldoggá tudnálak tenni – kérlelt, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Nem! Ő nem szerethet engem. Megráztam a fejem. El akartam rohanni, de még mindig erősen tartotta a karom.
Visszapenderített magam mellé, és megcsókolt. A döbbenettől tágra nyíltak a szemeim. Kezeim a mellkasára vezettem és próbáltam eltolni magamtól. Dühös voltam, rá és magamra is. Forró ajkai próbálták az enyémet is viszonzásra bírni. Egyik kezét felcsúsztatta az arcomra, a másikkal erősen tartott. Elernyedtem a karjaiban, és mozdulatlanul vártam, hogy véget érjen. Karjaim továbbra is a nyakában pihentek ő pedig hirtelen távolodott el tőlem. A barna szempár kavargott, amikor kinyitotta a szemeit. Fel akartam pofozni, ám valami megakadályozott benne.

-           - Látom már nincs mit megbeszélnünk – az ismerős hang, mint egy ostor csattant a megfagyott levegőben. Hirtelen pördültem meg ott pedig egy gúnyos pillantással találtam szemben magam. Könnyek szöktek a szemembe.

-           - Josh! – suttogtam és felé nyúltam ám neki szeme sem rebbent.

-           - Látom, máshol vigasztalódsz. – A szívem ebben a percben hullott darabokra. Megráztam a fejem és felé léptem.

-           - Ne beszélj így vele! – Jacob mögött is termett és fenyegetően nézett Josh-ra. Megfordultam és szikrákat szóró szemekkel néztem rá.

-           - Menj el! – mutatattam a másik irányba ám ő nem mozdult. – Menj! – kiabáltam rá, mikor az első könnycsepp utat talált magának a szememből. Meggyötörve nézett rám, de elsétált. Felnéztem Josh-ra, aki lepillantott rám majd végignézett rajtam.

-           - Azt hittem te más vagy. Mikor beszéltem a nővéreddel, aki meggyőzött, hogy beszéljünk, reméltem, hogy minden olyan lesz, mint régen. De csalódnom kellett. Megjegyzem a délelőtt még hittem is benne. Annyira el akartam hinni, de pofára estem – megvonta a vállát és elsétált mellettem. A szívem fájdalmasan vert a mellkasomban, minden dobbanás minden lélegzetvétel fájt. Utána rohantam és megragadtam a karját.

-           - Josh, nincs köztünk semmi. Jacob megcsókolt, mert azt állítja, hogy szeret, de én nem szeretem. Téged szeretlek! – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig megtorpant, majd visszafordult és rám nézett.

-           - Szeretsz? – kérdezte én pedig a karjába kapaszkodva bólogattam neki. – Talán nekünk már nem működne a dolog. Túl sok minden történt és a bizalom megcsappant. Lehet sose tudnánk már megbízni a másikban. Milyen kapcsolat lenne az ilyen? Nem! – megrázta a fejét. – Jobb most befejezni. Néhány nap múlva úgyis elmegyek, és talán soha többé nem találkozunk – ujjaim döbbenten csúsztak le a karjáról. Ajkaim megremegtek, ahogy szavakat formáltam.

-           - Elmész? – kérdeztem suttogva és éreztem elveszettnek éreztem magam. Úgy éreztem nincs, aki felállítson, nincs, aki szeressen többé.

-           - Igen! – bólintott majd utoljára végignézett rajtam. – Ég veled! – mondta majd elsétált mellettem. Néztem, ahogy beszáll a kocsijába és elhajt. Ahogy távolodott úgy távozott az én életemből is. Kezem a szám elé kaptam. Összecsuklottam a lépcsőn és csak néztem a helyet ahonnan távozott.
Megráztam a fejem és felálltam. Lábaim remegtek, könnyeim szabadon folytak végig arcomon. Dina és Daniel közeledtek a folyosón, akik megpillantva engem mellém rohantak.

-           - Mi történt, Nellie? Mi a baj? Beszélj! – rázott meg egy kicsit Dina én pedig kétségbeesetten öleltem magamhoz.

-           - Vigyetek haza! – suttogtam nagy nehezen ők pedig néhány perc után, mivel nem tudtak semmit kiszedni belőlem teljesítették a kérésem. Tudtam, hogy a nővérem így tudni fogja hova tűntem. 

Hazaérve fölrohantam a szobámba és az ágyamra borulva sírtam. Az egész hét feszültségét vezettem le most. Sírtam magam miatt, az egész életem miatt. Már soha semmi nem lesz olyan, mint régen. A szívem most tört darabokra és ezt már semmi sem hozza helyre.
Este anya döbbenten szemlélte, hogy itthon vagyok, ráadásul ilyen feldúlt állapotban. Ő és Jessie is próbáltak beszélni velem, én pedig zokogva meséltem el végül, hogy mi történt. Anya karjaiban aludtam el végül. 

***

Fehér blúz, fekete szoknya és üres tekintet. Ezt láttam, hogy a tükörbe néztem. Ma van az évzáró én pedig soha nem érzett fájdalommal a szívemben keltem fel. Azóta az eset óta nem beszéltem senkivel. Anya, Jessie és a nővérem tudtak róla. Az iskolában hallgattam, csak ültem órákon és próbáltam túlélni a perceket. Josh pillantását már nem éreztem magamon, a régi haverjai körébe került, és nem egy lány társaságában láttam már. Ha erre gondolok könny szökik a szemembe. A bűntudat mardos belülről, mert én löktem el magamtól. Minden helyre jöhetett volna, de valahogy az egész dolog kisiklott a kezeim közül. Jacobot pedig próbáltam kiló méteres távolságban elkerülni. Láttam milyen rosszul esik neki, de a legkisebb bajom volt vele foglalkozni. Érzéketlen lennék? Talán. 

Felsóhajtottam és megfogva a kistáskám léptem ki a szobából. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót. Lassan sétáltam lefelé a lépcsőn, ahol már a többiek vártak rám. Bessie mosolyogva mesélt valamit anyának, de látványomra csönd lett. Anya és Jessie is jönnek velünk évzáróra. Sóhajtva mentem a garázsba majd ültem be a hátsó ülésre. Fejem az üvegnek döntöttem, elmémet pedig ellepték az emlékek.
Mikor először jöttünk iskolába, mikor az ebédlőben megpillantottam Josh-t. Már akkor is tudtam, hogy különleges. Az első beszélgetésünkre, már akkor is hihetetlen hatással volt rám. Mikor nála ébredtem. Emmettnek hála pedig végül nála kötöttem ki és bevallotta, hogy ő is többet érez irántam. Az volt életem egyik legszebb napja. Mégsem tudnék különbséget tenni a többi nap közül, amit vele töltöttem. Hiszen a táncórákat is imádtam, ahogy az ajtóból állva figyelte minden rezdülésem. Mikor a konyhában főztem neki, mikor filmet néztünk a nappalijában a bolyhos szőnyegen pattogatott kukoricát eszegetve. A kedvenc sütimet készítve neki, közben érzéki csókokat váltva. A szülinapunkra és az első együtt töltött éjszakára. Az ajándékára, amit a mai napig a nyakamban hordok, mert ez Őt szimbolizálja számomra. A San Franciscoi kiruccanásunk. Mikor először mondta, hogy szeret. Aztán a terhesség, amiről nem is tudott, de mégis az egyik legszebb időszakom. Annyi gyönyörű pillanat, és most mind semminek tűnik. Mintha elfújták volna az mindet. Egyedül a fájdalom maradt már. 

Bessie érintette meg a karom én pedig fájdalmasan néztem az épületre, ahol megváltozott az egész életem. Kiszálltam a kocsiból. A parkolóban az eddiginél sokkal nagyobb tömeg volt. Mindenhol szülők és gyerekek voltak. Nem messze tőlünk megpillantottam a Cullen családot. Bess szemei felcsillantak én pedig intettem nekik, hogy menjenek nyugodtan. Szemembe könnyek gyülekeztek, ahogy előre sétáltam. 

-           - Hagyjátok! – hallottam Jessie hangját, amiért kifejezetten hálás voltam ebben a pillanatban. 

Körbe néztem, de akárhova pillantottam mindenhol ugyanazt láttam. Szülők és gyerekek. Minden barátom a családjával volt én pedig csak céltalanul bolyongtam. Végül bementem az iskolába és átmentem az udvarra, hisz az igazgató ott mondja majd el a szokásos beszédet. Leültem a padokra és csak meredtem előre. Nem sokkal később az emberek erre felé kezdtek szállingózni. Hamar megtelt az udvar és kezdetét vette a szokásos rituálé.
Az igazgató elmondja, hogy milyen évet zárunk, összesíti az átlagot. Elmondja a kitűnő tanulókat, akiknek könyveket ad át, majd beszél még valamiről, amit már nem tudok fölfogni. Végül elmondja hogy az idei tanévet lezárja és kitör az üdvrivalgás a gyerekek között. Mellettem Daniel felpattant és vigyorogva tapsolt, Dina meg csak a fejét csóválta. 

Az én szívem bizseregett és fájt. Elmondhatatlanul fájt. Vége! Ez az egy szó csengett a fülemben. Nekem ez mindennek a végét jelentette. Felálltam és a családommal nem törődve sétáltam vissza a parkolóba. Hamarosan a szülők is feltűntek, akik virágot adtak a gyereküknek. Szavak, nevetések, kiabálások töltötték ki az elmém. Megráztam a fejem. Annyira el akartam innen menni. Nem akartam ünnepelni, semmi kedvem nem volt. Egy részem haragudott is a világra. Hogy nevethetnek ők, mikor én szenvedek? Hát senkinek nem tűnik fel? De aztán megszólalt egy hang a fejemben, aki napok óta csak azt kántálta, hogy minden az én hibám így leültem egy padra és meggyötört tekintettel néztem körbe.
Anyát, a nővérem és Jessie-t a Cullen család mellett láttam ácsorogni. Anya Esme-vel kezdett beszélgetést, Bessie pedig Emmettel nevetett éppen valamin. Elkaptam Jessie pillantását irányomba, de csak megráztam a fejem. Nem kellett, hogy az ő napját is elrontsam. 

Aztán a pillantásom öntudatlanul fordítottam oldalra és megmerevedtem. Ott állt tőlem nem messze. Fehér ingben és fekete nadrágban. Éppen valamit hevesen magyarázott az édesapjának, aki bólogatott. A szívem fájdalmasan dobbant egy nagyot. Hát most látnám utoljára, ez lenne a búcsú? Josh tekintete rám villant, én pedig élesen szívtam be a levegőt. A pillantása egy tőrdöfés volt a szívembe. Fájt, neki is fájt. Láttam rajta, hogy hezitál. Ide akart jönni, ám valami mégis az ellenkezőjét súghatta neki, mert a szüleivel maradt.
Felálltam és az iskolába rohantam. Öntudatlanul szaladtam végig a folyosókon. Ziháltam, kezem a mellkasomra helyeztem, mert az szúrni kezdett a hirtelen jött futástól. Cipőkoppanás mögöttem, de nem látom értelmét elfordulni, így még inkább a folyosónak szentelem figyelmem. Az illető megállhatott mögöttem, vagy elsétált. Reméltem, hogy az utóbbi. 

-           - Itt találkoztunk először! – hallottam a bársonyos hangot magam mögött, én pedig lehunytam a szemem. Miért kínoz még mindig? Miért nem tud csendesen kisétálni az életemből? Megfordultam és könyörgően néztem a szemeibe. Talán könyörögtem, hogy maradjon, hogy zárjon a karjaiba és rohanjon el velem valahova. Vagy az is lehet, hogy azért könyörögtem, hogy menjen el, hagyjon magamra. Magam sem tudtam melyik lenne a jobb. Josh közelebb sétált hozzám. Szemeivel fogva tartotta az enyémet. Ha neki is ennyire nehéz az elválás, miért kell elmennie? Miért nem marad? Rengeteg kérdés zakatolt a fejembe, ám választ már nem vártam rájuk. Már nem. Josh megérintette az arcom. – Légy boldog! – suttogta, s hátat fordítva nekem elsétált. Utána akartam rohanni és zokogva püfölni a mellkasát, hogy maradjon és vigyen el innen. 

Nem tudtam tovább itt maradni, nem ment. Kínszenvedés volt már így is minden perc. Visszamentem az udvarra, ahol Jessie-t kerestem a tekintetemmel. Elsétáltam a barátaim mellett, a szülők mellett, és mindenki tekintetét magamon éreztem. Hamar meg is találtam a keresett férfit, aki anya derekát karolta át. Amint meglátott tudhatta, hogy baj van. Könyörgően néztem rá, ő pedig elengedte anyát, s mondott neki valamit. Anya tekintete rám villant. Fájdalom csillant a tekintetében. 

A kocsihoz sétáltam, és kinyitottam az ajtót. Tekintetemmel utoljára a szeretett szempárt kezdtem keresni. Hamar meg is találtam. Könnyes szemekkel néztem rá. Jessie mellém sétált és beszállt az autóba. Megadta a lehetőséget, hogy elbúcsúzzunk, mert ez volt a mi búcsúnk. Tekintetemmel üzentem neki, láttam, hogy az arca megrándult. Nem figyelt a szüleire, akik immár rám pillantottak. Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Láttam, hogy egy aprót ráz a fején, és tesz egy lépést felém. Letöröltem a könnycseppet az arcomról és lehunytam a szemem. Az együtt töltött időre gondoltam és egy apró mosoly futott át ajkaimon. Azt akartam, hogy így emlékezzen rám. Láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét. Küzdött magával. Beszálltam és becsuktam az ajtót. Kezem az üvegre vezettem és így néztem rá. Tekintete kétséget tükrözött. Jessie kihajtott a parkolóból, én pedig még utoljára, elkaptam, hogy felém tátog. A szívem még fájdalmasabban kezdett verni, könnyeim hamar utat találtak maguknak, és hamarosan ott zokogtam az ülésen. Lelki szemeim előtt csak a kép van, ahogy aprót ráz a fején, felém lép és azt suttogja még utoljára is, hogy szeret. 

Hazaérve semmit sem mondtam Jessie-nek csak felrohantam a szobámba. Az ágyra dőltem és egészen estig sírtam. Este a telefonom rezgését éreztem a táskámban. Előkotortam és megnéztem. Szemeim elkerekedtek a név láttán. Megnyitottam az üzenetet, amiben csak egy betű volt. Egyetlen egy betű, ami mindennél többet mondott.
Ö. Örökké szeretlek, örökké veled, örökké melletted.
Fejem a párnába fúrtam és sírva elaludtam. 

Egy erdőben találtam magam. A fák sűrűn helyezkedtek el körülöttem, én pedig a szívemre hallgatva indultam el valamerre. A kiálló gyökerekben néha-néha megbotlottam, az erdőre ereszkedő hirtelen köd sem segített a dolgon. Sötét volt én pedig kétségbeesetten szerettem volna biztonságba jutni. Egy fa törzsére helyeztem a kezem majd megálltam és felnéztem. Előttem egy apró kis mező volt, amit különböző színes virágok díszítettek. Kiléptem a fák takarásából. Ebben a pillanatban pedig a velem szemben lévő sűrű erdőből is kilépett valaki. Pontosabban valakik. Josh lépett ki a fák közül, a maga tökéletes valójában. A barna tincsei most is ugyanúgy álltak, sötét szemei csillogtak. A karjaiban pedig egy kislány ült. Én pedig úgy éreztem mintha a gyerekkori önmagammal néznék szembe. Kékes szemeit az enyémbe fúrta, én pedig megmerevedtem. Szőkésbarna haja volt, ami majdnem a válláig leért, fejét pedig Josh vállára fektette, és szikrázóan mosolygott. Oda akartam rohanni hozzájuk, lábaim el is indultak feléjük, ám nem juthattam sokáig, mert a föld megremegett alattam. Hirtelen a föld kettévált és egy hosszú szakadék húzódott közöttünk. Felnéztem Josh-ra, aki még mindig mosolygott, mintha azt üzenné minden rendben lesz. Kinyújtottam a kezem, némán üzenve, hogy magam mellett akarom őket tudni. A szakadék szélére sétáltam, onnan kövek potyogtak a végtelenségbe. Josh is kisétált a fák takarása alól én pedig teljes valójában megcsodálhattam őket. A kislány felemelte a fejét, és tekintetével az enyémet kereste. 

-           - Ne aggódj, egy nap még együtt leszünk anya! – csilingelte kis magas hangján én pedig hirtelen elkezdtem remegni. Egyszerre rázott a hideg, de mégis melegem volt. Karomat magam mellé ejtettem, és remegő ajkakkal néztem az előttem álló férfira és a karjaiban tartott kislányra. A kislányomra, a kislányunkra. Elhomályosodott a látásom, hirtelen fehér foltokat kezdtem látni, szédültem és a gyomrom felfordult. Kinyújtottam a kezem, ám nem értem el őket. A saját hangom sem hallottam, pedig kiabáltam utánunk. 

Hirtelen ültem fel az ágyamban, a könnyek eláztatták az arcom, felhúztam a térdeimet és rájuk hajtottam a fejem. Hagytam, hogy az erőteljes zokogás erejét vegye rajtam.