38. fejezet

38. fejezet
(Bessie)

Édes csókja elbódította a tudatomat, érintését az összes porcikámon éreztem. Kibújtatott a pizsamámból, majd a mellkasomat csókolta végig. Elégedetten sóhajtottam, közben a hajába túrtam. Visszatért az ajkaimhoz, én pedig a gerince mentén végigfuttattam az ujjaimat, egészen a fenekéig, amit megszorítottam. Belenyögött a számba, én pedig elmosolyogtam, majd lehúztam róla a nadrágját.
A jóleső kábulatból egy sikoltás rázott fel, én pedig kibújtam Anthony karjaiból, megszakítottam a csókot, lelöktem magamról. Kipattantam az ágyból, felkaptam a földről pólóját, majd hátra sem nézve átsiettem Nellie szobájába.
Az ágyán vergődött, elszorult a szívem, ahogy ránéztem. Leültem az ágyára, lefogtam a csapkodó karjait, majd felébresztettem. Riadtan nézett rám, ahogy felült. Tincsei az izzadtságtól az arcára tapadtak, szemei félőn néztek rám.
- Csak egy rossz álom volt, Nellie. –suttogtam, közben visszanyomtam az ágyra- Aludj vissza.
- Itt leszel? –kérdezte esetlenül.
- Igen. –mondtam akadozva, közben a tincseit simogattam.
Halkan, kissé hamiskásan dúdolgatni kezdtem neki. Jó pár perc múlva aludt csak el, én pedig még vártam, hogy mélyebben elszunyókáljon. Utána bújtam ki mellőle, majd visszaosontam a szobámba.
Edmund hanyatt feküdt az ágyamon, kinyúlva, kezeit a feje alá hajtotta. A plafont bámulta, mellkasa minden egyes levegővételnél nagyot emelkedett.
- Úgy sajnálom. –suttogtam, miközben bebújtam mellé.
- Kezdem megszokni. –válaszolta mogorván.
- Nem…értelek. –dadogtam.
- A húgod mindennél fontosabb neked, megértem. –bámulta továbbra is a plafonomat.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. –tekertem a fejemet. A szemeimet elöntötték a könnyek.
- Jaj, ne sírj emiatt! –sóhajtotta- Ezek tények, Bessie. Lehet, hogy neked ez nem tűnik fel, de így van. Nem is törődsz mással, csak vele.
- Most azért mondod ezt, mert ma este nem jött össze a szex? –kérdeztem esetlenül, válaszok után kutatva.
- Nem. –szűrte a fogai között- Mégis minek nézel te engem? Újabban… nem tudtunk beszélgetni sem, állandóan Nellie-t hozod fel. Nem tudunk elmenni kettesben sehova, sietsz haza…Nem tudtunk rólunk beszélgetni, csak ő van. Nem tudtam elmondani a problémáimat, mert mihelyt belekezdenék, felhozod őt.
- Ez nem igaz! –tiltakoztam.
- Magadnak sem ismered be az igazat. –szólt lemondóan, majd felkelt az ágyamból. Felhúzta a nadrágját, majd tanakodva nézett rám- Megkaphatnám a pólómat? Anélkül kellemetlenül sétálnék haza.
- Nem! –mondtam tiltakozóan- Ne menj el, Anthony!
- Majd talán holnap beszélünk, Bessie. –lépett ki az ajtómon. Megütközve néztem a fehér, csukott ajtómat, közben megdörzsöltem a halántékomat.
- Hát ilyen nincs! –sóhajtottam fel, közben kiugrottam az ágyamból, és utána iramodtam.
Végszaladtam a házon, kimentem az udvarra, de sehol sem láttam. Végignéztem az úton, de azon sem láttam egyetlen sétáló alakot sem. Hogy a francba tud ilyen gyorsan elmenni innen?!

Másnap álmosan keltem. Alig aludtam valamit éjszaka, csak forgolódtam. Mégis, a körülményekhez képest gyorsan elkészültem- siettem az iskolába.
Nellie nem velem jött, majd Jessie hozza be. Nincs első órája. A kis mázlista!
Igaz, én ma alig vártam, hogy végre beérjek az iskolába, hogy mihamarabb megbeszélhessem a dolgokat Anthony-val.

A parkoló ugyan olyan nyüzsgő volt, mint minden egyes reggelen. Anthony autója mellé parkoltam le. Ő egyedül állt ott, a családja pár méterrel odébb beszélgetett. Esetlenül álltam meg előtte, majd felnéztem komor arcára.
- Sajnálom, Thony –mondtam- Igazad van, de… ezt nem tudom megmagyarázni. Csak kérlek, hogy bocsáss meg nekem.
- Nem haragszom, Kicsim. –ölelt magához- Csak… már nem tudtam magamban tartani. A tegnap esti esemény miatt túlcsordult az a bizonyos pohár.
- Próbálok… visszavenni, és veled lenni. Jó sokat. –bizonygattam- Mert szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.
- Én is szeretlek. –mosolygott.
- Ma délután bepótoljuk a tegnap estét? –suttogtam a fülébe, majd vigyorogva átöleltem.
- Ráadást is kérek. –somolyogta, majd megcsókolt- A kezed hogy van? Tegnap elfelejtettem megkérdezni, röstelltem is magam.
- Jól van, köszöni szépen. –válaszoltam- Gyógyulgat. A hólyagok már gyönyörűen visszahúzódtak. A heg pedig még ott díszeleg, vöröslik… De szerintem az ott is marad.
- Én is ettől félek. –húzta el a száját.
- Engem nem zavar. Legalább ez mindig emlékeztet arra, hogy idegesen ne süssek. –kuncogtam- Oh, jut eszembe: Carlisle ma vár délután, új kötést feltenni. Elviszel?
- Természetesen igen. –mosolyogta- Nem is értem, hogy miért kell ezt megkérdezned.
Csak megvontam a vállamat, majd még egy csókot loptam tőle.

Az év végi hajtás intenzív volt. Beleivódott minden egyes napomba, mást sem csináltam, csak tanultam, tanultam, és tanultam.
- Na jó, ennyi, vége! Többet nem tudok magolni! –jelentettem ki Edmund ágyán ülve, közben kilöktem az ölemből a könyvet- Már ez is meghaladta a maximumot.
- Még ezt a kémiaszámolást át kell venned. Biztos vagyok benne, hogy lesz a holnapi dolgozatban. –mosolyogta, majd szorosan mellém csúszott és magyarázni kellett.
Végül minden egyes, szerinte felmerülő kérdéseket kikérdezett.
- Ötöst fogsz írni. –jelentette ki- Ha nem, akkor megeszem a kalapom!
- Nagyon remélem, hogy négyes lesz. –öltöttem rá nyelvet.
Egy gyors mozdulattal ledöntött az ágyra, majd egész testével a fekete bőrhöz préselt- beágyazott a tiszteletemre. Mint minden egyes nap, ha jövök. Furcsálltam is, pedig sokszor a legképtelenebb időpontokban ugrottam be. Erre azt a választ adta, hogy mindig várja az érkezésemet, így mindig készen áll a fogadásomra. Kérdem én: Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szavait? Főleg akkor, ha ilyen édesen, szerelmesen mondja ki ezeket? Így is, majd’ elolvadtam, mikor először hallottam.
Először fenyegetően nézett a szemeimbe- az előbbi szavaim váltották ki ezt nála. Végül vadul nekiesett az ajkaimnak, én pedig nem voltam rest visszacsókolni. Kezei végigkalandoztak az oldalamon, majd kigombolta a farmeromat. A pólóm már nem volt rajtam, elmosódott foltként láttam csak a szoba túloldalában. Anthony inge ugyan ott landolt, csodáltam is, hogy fél kézzel el tudtam oda hajítani.
Áttért a nyakam csókolgatására, én pedig beletúrtam a hajába, majd onnan lesiklott a kezem a hátára.
Az ajtó pedig hirtelen kivágódott, és egy elégedetten vigyorgó Emmett-tel találtuk szembe magunkat. Ijedtemben nagyot ugrottam, majd éreztem, ahogy Anthony egy plédet dob elém.
- Húzz ki innen! –rivallt rá a bátyjára, aki kislányosan a szája elé kapta a kezét.
- Hupsz. –mondta- Úgy tudtam, hogy kémiát tanultok. Habár… végül is azt gyakoroljátok. Egy rossz szavam sem lehet rátok.
- Menj már ki! –szólt újra Edmund, közben feketéllő szemekkel pillantott rám. Láttam az arcán a pillanatnyi dühöt, majd a csalódottságot is.
- Mindjárt. –vigyorgott Em- Csak egy zsebkendőért jöttem.
- Pitiáner egy indokot találtál ki. –dörmögte Anthony.
- Tényleg kell! Elkaptam az influenzát! ’Em látod, hogy mennyire náthás ’agyok? –kérdezte orrhangon, természetesen befogva az orrát- Meg is fertőzlek titeket, ha nem adsz gyorsan egy zsepit.
Edmund megforgatta a szemeit, majd kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, és a bátyjához vágta a kért tárgyat.
- Örök hálám. –hajlongott, majd kisasszézott a szobából- Ne igen álljatok neki semminek, még jövök!
Anthony sóhajtott egyet, majd lehanyatlott az ágyra.
- Ha elmész, beverem a képét. –jelentette ki, majd hozzám hajolt egy csókra- Esküszöm.
- Még segítenék is. –mosolyogtam.
- Ezt hallottam! –kiáltotta az említett.
- Még hallgatózik is. –fintorogtam- Nincs semmi magánszféránk.
- Majd én elintézem, ne aggódjatok. –szólt Rosalie az ajtó elől, majd hallottam is a dobogást a lépcsőn.
- Mondtam én. –dőltem hátra- Felöltözöm, akkor már.
- Este átmegyek. –jelentette ki Thony, közben kiugrott az ágyból, majd engem beelőzve felkapta a ruháinkat. Segített belebújni a pólómba, utána egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
- Reméltem is. –válaszoltam- Tudod, valamit még nem igen értek a kémiában…
- Szívesen tisztázom neked. –vigyorogta, majd felvette az ingét.
Én félrelöktem a kezeit, majd lassan, egyszer-egyszer hozzáérve a bőréhez begomboltam.
- Ez kínzás. –jelentette ki sóhajtva- Tényleg megbánja az a féleszű!
Felnevettem, majd végigsimítottam az arcán.
- Megcsinálom a hajamat. –mosolyogtam.
- Tökéletesen szép vagy, Édesem. –bókolta, majd az ablak felé fordult- Jött valaki.
- Igen? –kérdeztem felvont szemöldökkel, majd a frizurámmal mit sem törődve az ablakhoz mentem- Tényleg… Josh!
- Hát ő meg mit keres itt?!
Rosalie hangja a szomszéd szobából érkezett, meglehetősen hangos és indulatos volt. Épp ezért kivágtattam Anthony szobájából, leszaladtam a lépcsőn. De így is későn értem le, Rosalie már nyitotta is a bejárati ajtót.
- Mi szél hozott erre, Josh? –kérdezte fagyosan, szőke tincseit a füle mögé simítva.
- Szervusz, Rosalie. –üdvözölte a srác, majd zavartan rám nézett- Csak Bessie miatt jöttem. Szeretnék vele…
- Ugyan úgy ki akarod használni, mint Nellie-t? –szólt közbe Rose, minek következtében Josh ajkaira fintor ült ki.
- Ez képtelenség lenne, Rosalie. –léptem mellé, majd egy műmosolyt eresztettem meg- Mit szeretnél, Josh?
- Beszélni. Csak beszélni. –mondta esdeklően- Kérlek…
- Jó. –bólintottam- Nem sokára visszajövök, Rosalie. Megmondanád Anthony-nak is?
- Majd én megmondom, hogy máris elcsábítottak tőle. –jelent meg a vigyorgó Emmett- Szerintem igazán díjazni fogja.
- Hát, ha végig tudod mondani anélkül, hogy egy jókora öklöst nem kapnál tőle, akkor csak tessék. –kuncogtam, mire ő nevetve bólintott egyet- Josh, mehetünk?
- Hová? –kérdezte.
- Bárhova. –válaszoltam- Sétálni. Nyugodtan akarsz beszélgetni, nem?
Egy bólintás volt a válasza, majd már követett is az erdőbe vezető kis ösvényen.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –kérdeztem.
- Véletlenül előbb kanyarodtam le, kicsit ideges voltam… Vissza is akartam fordulni, de megláttam az autótokat, aztán gondoltam semmit sem veszíthetek.
- Értem.
- Hogy van? –nyögte ki végül.
- Kicsoda? –kérdeztem vissza tudatlanságot tettetve. Ne beszéljen róla így, ha tudni akarja, legalább a nevét mondja ki!
- Tudod te. –szólt kínzott hangon. Gúnyosan elmosolyodtam.
- Nem. –tekertem a fejemet.
- Nellie. –suttogta fájdalmasan.
- Oh, hát tökéletesen… rosszul. Miért, mire számítottál? –pillantottam fel az arcába- Hogy egy hét után majd örömében felfelé fog ugrálni, mert élete szerelme elhagyta? Ráadásul ezt az irtó nehéz időszakot is egyedül kell átvészelnie, pedig neked kellene mellette lenned!
- Miért, mit kellett volna tennem? –kérdezett vissza.
- Ott lenned vele, te Isten ostora! –kiáltottam dühösen, majd halkan folytattam- Pont ezért nem akarta elmondani neked. Pont attól félt, hogy te elhagyod és… akkor nem lesz vele ott senki. A családján kívül, persze. De mi jelen helyzetben semmit sem jelentünk, hisz… Ott kellett volna lenned, és egyszer az életben felnőttként gondolkodnod! Ha már egyszer arra a nyamvadt védekezésre nem gondoltál, te marha, akkor legalább a következményeket vállalnod kellett volna! Nellie el akarta mondani, de rettegett attól, hogy egyedül marad. Elment a baba, két személyt veszített el egyszerre. Neked jelenleg is ott kellene mellette ülnöd, fognod a kezét, törölgetni a könnyeit! Nem pedig a sértődött lovagot játszanod, aki…
- Nem is…
- Nehogy közbeszólj! Még nem fejeztem be! –rivalltam rá mérgesen- Te lógatod a lábadat, csak kérdezgetsz felőle, én pedig… Nekem minden egyes nap látnom kell a sírástól kivörösödött szemeit, te vadmarha! El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés éjjel arra kelni, hogy a rossz álmoktól visongat a szobájában. Csak szaladok át hozzá, és majdnem sírva próbálom megnyugtatni őt. Miattad nem csak ő, hanem az egész család kikészül. Mert egyszerűen annyira gyerek vagy még, hogy a felelősséget sem tudod vállalni azokért a nyamvadt tetteidért! Csak egy átkozott gumit kellett volna húznod, máris nem lennének gondok… De miért is hajtom ezt, Istenem! A múlton nem lehet változtatni, de helyre lehet hozni a jelent azzal, hogy a jövőben nem hátrálsz ki minden elől!
- Ezt hadd gondoljam végig. –szólt közbe.
- Szörnyű vagy. –tekertem a fejemet, majd egy keserű mosolyt eresztettem meg- Mégis mihez akarsz kezdeni?
- Mihez kéne kezdenem?
- Én kérdeztem, úgy járja, hogy te válaszolsz rá. –rivalltam rá.
- Jó. –húzta fel az orrát- Halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kellene tennem.
- Gondoltam. –sóhajtottam- Nem azt mondom, hogy azonnal hozz rendbe mindent… Ez képtelenség lenne. Csak gondolkodj a dolgokon, próbálj valami módot kiokoskodni… Nem foglak az érzéseidről faggatni, nem akarom őket tudni, csak felhúznám az agyamat miattuk. Egyszerűen annyit kérek, hogy járj végig az úton, attól kezdve, hogy a kórházba siettél, és írd ki egy kicsi papírosra, hogy milyen rossz cselekedeteit voltak azóta. Segíteni fog átgondolni mindent.
- Szerinted Nellie…
- Nem tudom. –tekertem a fejemet a ki nem mondott kérdésre válaszolva. Nem tudom, hogy Nel hogyan s miképp fog reagálni bármire is. De bele sem akartam gondolni.
Bólintott egy aprót, majd követett vissza az ösvényen. Az autójához érve elkapta a karomat, majd beletúrt a hajába.
- Köszönöm, Bessie. –mondta végül.
- Légy jó, Josh. –válaszoltam, majd besasszéztam a házba.
Emmett és Jasper a kanapén ültek, Anthony és Rosalie pedig a konyhában szorgoskodtak.
- Jó voltál, Bes. –dicsért Jasper, mikor leültem közéjük szemben.
- Kihallatszott?
- Az ordításod? Még szép! –nevetett Emmett- Meg is lepődtem, hogy ilyen hangos is tudsz lenni…
- De igazam volt… Ugye?
- Persze, hogy! Csomót kellett volna kötnie a farka végére, már nem is lenne semmi probléma. –adta meg a választ Em.
Pár másodpercig csak némán néztem rá, kellett kis idő, míg felfogtam a szavai értelmét. Végül Jasperrel együtt hangos nevetésben törtünk ki. Még sosem hallottam őt úgy igazából kacagni, de ez most tagadhatatlanul az volt.

A kémia dolgozat tényleg tökéletesen sikeredett. Csodák csodájára csak azok a kérdések voltak benne, amiket Edmund behajtott rajtam. Így nem is volt kérdés, hogy a kalapevés elmarad.
Ebédszünetkor újra összetoltunk egy asztalt, hogy a nagy társaság elférjen egy helyen. Seth mellettem kötött ki, másik oldalamon Anthony volt, aki lágyan simogatta a combomat. Seth pedig Gloria ujjait morzsolgatta- ezt mindenki óriási meglepetéssel szemlélte, én pedig csak egy büszke mosolyt eresztettem meg az izmos barátom felé.
- Kölyök, futunk ma délután? –kérdeztem megbökve a vállát.
- Alig bírom tartani veled az iramot. –nevette kissé ironizálva- De természetesen igen, amit csak szeretnél.
- Velem sosem futsz. –suttogta a fülembe Edmund, majd vigyorogva nézett a szemeimbe.
- Mert veled más elfoglaltságot találok. –kacsintottam rá, amivel egy édes csókot érdemeltem ki.
- Paul is jön. Felemlegette legutóbb, hogy őt minden jóból kihagyjuk. –jelentette ki Seth.
- Nem is igazán szeret futni. –fintorogta Jacob- Legalábbis így nem.
- Azért felajánlom neki. –vontam meg a vállamat- Feltéve, ha valaki megadja a telefonszámát.
- Sikeresebb lennél, ha a futócuccodban beállítanál hozzá. –kacsintotta a Kölyök, majd nevetve hagyta, hogy tenyerem a vállán csattanjon.
- Hé! –tiltakoztam- Abban a ruhában nincs semmi extra.
- Paul folyton a fenekedet dicséri –magyarázta Jacob- Amit hát… nincs mit tagadni, az a nadrág teljesen jól kihangsúlyoz.
- Uf! –vörösödtem el.
- Azt hiszem nekem is el kellene veletek mennem…
- Ugyan, Anthony! –legyintettem, majd egy csókot nyomtam az arcára- Felesleges. Amúgy is… kirándulni mentek, nem?
- De. –válaszolta.
- Én viszont szívesen elmennék. –jegyezte meg Gloria.
- Bármikor, Drágám. –válaszolta neki Seth, majd szerelmes pillantással elveszett a tekintetében- De… Kész vagy már rá?
- Maximum félúton megállok. –vonta meg a vállát- Túl sok a dolgozat, ki kell szakadnom a könyvek közül, különben rövidúton megőrülök!
- Egyetértek. –mosolyogtam rá.
- Hasonló állásponton vagyok.
- Edmund, te meg se szólalj! –szólt rá Daniel- Csak ötösöd van, egy szál négyesed sincs, minek tanulsz? Mindent tudsz!
- Ez azért nincs így. –húzta el a száját.
- Ugyan, ne légy zavarban, Édes. –simítottam végig az arcán- Én szeretem, hogy ilyen okos vagy.
- Te is az vagy, Kicsim. –válaszolta, majd egy csókot nyomott az ajkaimra.
- De nem érek fel hozzád. –tiltakoztam- De nem is baj, ha ugyan olyan okos lennék, mint te, akkor állandóan veszekednénk. Hidd el nekem, jobb, hogy én teljesen hülye vagyok egy-egy dologhoz.
- Ez nem igaz. –szólt közbe.
- Ha te mondod. –vontam meg a vállamat, majd újabb mosoly keletkezett az arcomon- Szeretlek.
- Én is téged. –válaszolta.
- Még most sem értem, hogy hogyan tudtátok eltitkolni a kapcsolatotokat. –töprengett Dina- Olyan hevesek az érzéseitek, bizsereg körülöttetek a levegő...
- Sokat találkoztunk úgy, hogy senki se láthasson minket. –adta meg a választ Anthony- Nagyon jól összeismerkedtünk, úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Emiatt tökéletesen meg is bízunk egymásban…
- Noha minden egyes nap vágyódtunk az iránt, hogy az iskolában minden egyes szünetet csókolózva tölthessünk el, kézen fogva sétálgassunk a folyosón, mégis félretettük ezeket a vágyainkat.
- Nagyon nehezen, de meg sikerült birkóztunk az érzésekkel.
- Tudjátok… A mi kapcsolatunk sem olyan kiegyenlítetten gyönyörű, mint amit ti láttok. –mosolyogtam Anthony-ra, aki egy szégyenlős vigyorral válaszolt- Mindenen összekapunk, igaz, a mosolyszünet nem tart sokáig.
- Nem bírják egymás nélkül. –kacsintott Seth, én pedig meglöktem a vállát.
- Pontosan, Kölyök. Igazából… megmagyarázni sem tudom, hogy hogyan vészeltük át az időszakot.
- Rákényszerített, hogy titkolózzak. –jegyezte meg Anthony, közben egy csókot nyomott az arcomra- Az ő döntése volt, hogy mikor mondjuk el…
- Nahát, haver. Nem gondoltam volna, hogy ő hordja a nadrágot. –gúnyolódott Thomas, majd elnevette magát- Akkor rajtad van a szoknya?
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs rajta a szoknya, ha értitek…
Emmett épp mellettünk ment el, de ezt a beszólást akkor is megejtette. Anthony bosszúsan rázta meg a fejét, majd végül elvigyorodott.
- Szóval… Azért titkolóztatok, hogy jobban összeszokjatok? –kérdezte közbeszólva Dina.
- Voltaképp igen. –mondtam- Rajtam múlt a dolog, ugyanis… hát, nehezen alkalmazkodtam és engedtem közel magamhoz.
- Sok csatát kellett megvívnunk. –tette hozzá Anthony- De megérte. Ez nem is kérdés.
Dina bólintott, majd lopva Daniel-re pillantott. Ő az asztallapot bámulta, ajkain halvány mosoly volt. Gyanúsak voltak nekem, de nem szóltam egy szót sem. Túlságosan is ismerősek voltak ezek a pillantások ahhoz, hogy ne ismerjem fel őket.

Anthony mellkasán fekve egy újabb, régóta a fejemben keringő gondolatomat osztottam meg vele:
- Nellie kiment Apához a temetőbe.
- Ez téged sért?
- Nem. Rosszul érzem magam, hogy én nem vagyok képes kimenni hozzá. –sóhajtottam, majd átkaroltam a mellkasát, ő pedig a hajamat kezdte simogatni- Nem tudom, hogy miért… Egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen lennék ott lenni vele, és… halottként tekinteni rá. Olyan rossz, hogy nincs velem, ha ellátogatok hozzá, akkor pedig… szembe kell néznem a ténnyel, hogy nem jön vissza többé. Ez annyira rossz.
- Kicsim, ő mindig itt van veled. –suttogta a fülembe lágy, megnyugtató hangján.
- Nehéz elhinnem. –vallottam be- Egy apró jelet sem ad, hogy tudjam, hogy velem van… Most csak egyszerűen rosszul vagyok attól, hogy teljesen elhagyott. Ezért kétségbeesetten próbálom őt keresni… Tudod, ez szörnyen rossz érzés. De mégsem érzek elég erőt ahhoz, hogy egyedül kimenjek a sírjához. Nellie egyedül akart kimenni, láttam rajta… pedig annyira el szerettem volna mennie vele, hogy azt elmondani sem tudom.
- Elkísérjelek, Kicsim? –kérdezte végül.
- Kérlek. –bólintottam.

Napokkal később tudtam csak rászedni magam, hogy átlépjem a kovácsoltvas kaput. Edmund bátorítóan szorította a kezemet. A szűk, fekete farmeromon átfújt a szél, a kabátomra esőcseppek estek. Mentünk az ösvényen a temető hátuljához. Félúton megálltam, majd felnéztem Szerelmemre.
- Megvárnál… odakint?
- Ha szeretnéd. –bólintott, majd magához ölelt. Végül ellépett tőlem, zsebre tette a kezeit, és kiment az autójához.
Én pedig egy sóhaj után újra elindultam előre. Szlalomoztam a sírok között, közben meredten fogtam a kezembe a virágokat.
Mikor elértem a sírhoz, egy pillanatra megálltam, nagy levegőt vettem. Leguggoltam a márványhoz, lesöpörtem róla a leveleket. A vázába tettem a virágot, majd leültem a földre, a sír mellé.
- Szia, Apa. –suttogtam a márványra simítva a kezemet- Hiányzol. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, én… annyira tehetetlen vagyok! Úgy sajnálom, hogy ennyi idő után jöttem csak el, de… nem éreztem elég erőt hozzá. De ezt tudnod kell, hisz minden nap velem vagy, nem igaz?
Elhallgattam, majd végigsimítottam a felgravírozott nevén, végül kezem hozzáért az újonnan hozott növények szirmaihoz.
- Hoztam virágot. –jelentettem ki- Képzeld, még jelentése is van! Micsoda teljesítmény tőlem, nem igaz? –keserűen felnevettem- Tearózsa és rózsaszín szegfű… Ezek azt jelentik, hogy soha nem foglak elfelejteni. Ez igaz is. Csak gondoltam… emlékeztetőt is hozok róla neked.
Újra elhallgattam. Az arcomon lefolyt könnycseppeket letöröltem, majd kisöpörtem az arcomból a kósza tincseimet.
- Megtaláltam a nagy szerelmet, Apa. –suttogtam, majd hagytam, hogy a könnyeim szabadon folyjanak az arcomon- Edmund Anthony Cullen a teljes neve. Imádnád őt. Egy apró ellenvetésed sem lenne. Tisztességes, okos, nagyon jó családban nevelkedett… és ami neked a legfontosabb: szeret engem. Tudom, hogy neked mindig ez volt a legfontosabb. Hányszor elmondtad ezt nekem, pedig még okod sem volt rá. Mennyiszer óva intettél a férfi nemtől… Értem, hogy a vádjaid nem alaptalanok. Igaz, Anthony még teljesen mentes ezektől. Ő… tökéletes Apu, én pedig teljesen boldog vagyok vele. Bár bemutathatnám neked. Még azt is elviselném, ha eltiltanál tőle. Igaz, úgysem tennéd…  Képzeld, emlékszem arra, mikor a szobátokban, a hintaszékben ültünk, én az öledben voltam, te pedig énekeltél nekem. Istenem, mennyire fahangod volt! –nevettem fel- De imádtam! Oh, mennyire imádtam. Pedig akkor befogtam a fülemet, tisztán emlékszem rá. Te pedig magadhoz szorítottál és még hangosabban daloltál. Hisztizve bújtam ki a karjaid közül, te pedig nevetve hagytad, hogy kimeneküljek a szobából. Most… úgy hallanám az énekedet. Bár énekelhetnél nekem!
A kezemre döntöttem a fejemet, közelről figyeltem a sötét márvány mintáját.
- Voltam vidámparkba. Anthony vitt el… Aznap este szerettem bele, még ha nem is vallottam be magamnak idáig. Felültünk az óriáskerékre, én pedig szégyellem magam, de nem jutottál ott eszembe. Pedig emlékszem ám! Minden évben, hálaadás előtt elmentünk. Ketten. Csak te és én. Első utunk az óriáskerékhez vezetett. Minden egyes alkalommal. Szinte még érzem, ahogy megfogtam a kezedet… a bőröd érzését, az erős izommunkát, amit próbáltam kifejteni, hogy gyorsabban gyere… Aztán teletömtél vattacukorral. Színessel. Mindegyikből kértem, te pedig addig alkudoztál, míg el nem intézted nekem. Meg… -nevettem- lefizetted a célbadobós bácsit, hogy akár eltalálok valamit, akár nem, odaadja nekem a választott plüsst. Még meg is vannak, az összeset összegyűjtöttem egy nagy dobozba. A plüssökről jut eszembe: Emlékszel még arra a mackóra, amit varrtunk? Ketten csináltuk, te és én… Jaj, annyira fergeteges lett! Én adtam az utasításokat, te pedig agyon bökdösted az ujjadat a tűvel. De egész jó lett ahhoz képest, hogy az én elképzelésem alapján alkottuk meg. Több éven keresztül mutogattam mindenkinek, hogy ezt mi csináltuk, mindenkinek dicsekedtem… Aztán a halálod alkalmával többet rá sem tudtam nézni. De még azt is megtartottam. Egy díszdobozban van a képeink mellett.
Újra elhallgattam. Az eső eleredt, a könnyeim együtt pörögtek az esőcseppekkel.
- Tudod mire ébredtem rá? Te sosem fogsz igazán meghalni, hisz… mindig emlékezni fogok rád.*
Felálltam, majd leporoltam a nadrágomat. Hosszú sóhaj hagyta el ajkaimat, szipogtam egyet, majd elhaló hangon kijelentettem:
- Szeretlek, Apa.

*: Bessie ezekkel a szavakkal Fekete István szavait próbálja idézni. Az idézet pontosan így hangzik: "“Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.”