41. Fejezet

(Nellie)

A zene hangosan ismétlődött a fülemben, és teljesen kitöltötte a tudatom. Az ágyam tetején feküdtem és csak bámultam kifelé az ablakon. A fák ágait néha megrázta a kint uralkodó szél. Biztos voltam benne, hogy eső lesz. Olyan, ami a napokban gyakran megesett. Ahhoz képest, hogy nyár volt úgy éreztem mintha állandóan ősz uralná ezt a vidéket. Kicsit se hasonlított Floridához. Felültem miközben egy sóhaj hagyta el ajkaimat. A zenét kikapcsolva, kihúztam a fülemből a fülhallgatót és felálltam. Az ablak mellé sétáltam, majd kezem az üvegre vezettem. 

Ilyenkor honvágyam volt. Ezt a helyet nem éreztem otthonomnak. Bár itt volt a családom, itt volt a testvérem az édesanyám és most már Jessie nem tudott érdekelni. Valami hiányzott, valami fontos. Ami kellően megadja az otthon melegét. Erre a helyre inkább úgy gondoltam, mint fájdalmam színhelyére. Egy olyan helyre, ahol a régi sebek felszakadnak, és ezzel együtt újak is keletkeznek, amúgy is megviselt szívemen. Apa és a kisbabám halálát közelebb éreztem magamhoz, mint régen. Ezzel egyetemben pedig folyamatosan rá gondoltam, hogy mit csinál, jól van-e, elfelejtett, gondol rám? 

Ujjaimmal átkulcsoltam a medálom, miközben fejem is a hideg üvegnek döntöttem. Ki akartam szabadulni kicsit. Elmenni messzire, távol a gondoktól, és kicsit lazítani. Csak nekem távol innen. Átgondolni mindent és hideg fejjel dönteni. Mert bár már úgy tűnt meghoztak egy döntést helyettem, úgy éreztem én is döntéshelyzetbe kerültem. Mintha az út most vált volna ketté, nekem meg döntenem kell, hogy merre megyek.
Elfordítottam a fejem a tájról és az éjjeli szekrényemen lévő képet kezdtem nézni. Összeszorult a torkom, bár sírni nem tudtam. Mára a könnyek csak éjjel buggyantak ki a szememből. Magányosan, elmélkedve mikor senki nem látta, halkan adtam hangot a fájdalmamnak. 

Leültem az ágyam szélére és kihúztam az éjjel szekrényem fiókját. Néhány füzet, apróbb emlékek voltak benne. Türelmesen kotorásztam, hátha találok valamit, ami lefoglal. Egy fekete bőrkötetes könyv került a kezembe. Nosztalgiázó mosollyal tettem az ölembe és nyitottam ki. Rengeteg mindent tartalmazott ez a kis könyv. Évszámokat, szülinapokat, címeket, neveket. Amolyan mindenes füzet volt ez nekem. Gyakran rajzoltam is bele, még Floridában. Néztem a kissé megviselt lapokat, mígnem egy olyan címre és névre nem akadtam, ami megdobogtatta a szívem. Közelebb húztam az arcomhoz a könyvet és megpróbáltam elolvasni a kissé elfojt betűket. 

A nyitott füzetet az ágyamra helyeztem, majd a szekrényemhez léptem. Kikaptam egy farmert és pólót, fölé pedig egy pulcsit húztam. Kezembe kaptam a táskám, a másikba fogtam a kis noteszszerűségem és lesiettem a nappaliba.
Anya és Jessie a kanapén ültek és halkan beszélgettek, majd amikor megláttak mosolyogva pillantottak felém. Anya megpaskolta maga mellett a helyet, én pedig leültem majd a kezébe adtam a kis füzetet. Anya néhány percig nézegette majd mosolyogva lapozta át. 

-           - Ez az, amire gondolok? – kérdezte és felpillantott rám. Bólintottam, majd az ismerős oldalhoz lapoztam és megmutattam neki a nevet.

-           - Ezért mutattam meg – kopogtattam meg a papírt, majd várakozva néztem anyára. Közelebb húzta magához és elolvasta a nevet.

-           - Meg akarod látogatni? – nézett rám, miközben visszaadta a könyvet a kezembe. Bólintottam anya homloka pedig ráncokba futott.

-           - Nem mehetek? – kérdeztem kissé bátortalanul, mire megrázta a fejét.

-           - Nem arról van szó, kicsim. Csak… aggódunk érted. Nem temetkezel túlságosan is a múltba? Először a temető most pedig ez. Olyan mintha nem is köztünk élnél – válaszolta lassan és pedig bűntudatosan hajtottam le a fejem.

-           - Én próbálom túltenni magam a dolgokon, anya. De szeretnék beszélni vele. Annyira jól ismer, és mindig tudja, mire van szükségem – néztem fel rá szinte könyörögve, ő pedig bólintott.

-           - Tudom, mindig is nagyon jól kijöttetek. Arra utaltam csupán, hogy ezt a temetőt is inkább a testvéredből néztem volna ki. Veszélyesen magadba zárkózol – vált aggódóvá a hangja, én pedig becsuktam a könyvet, majd a táskám mélyére süllyesztettem. Nagyot nyeltem miközben felálltam.

-           - Sziasztok! – köszöntem suttogva és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Még elkaptam anya és Jessie szemvillanását, mikor becsuktam az ajtót. 

Kilépve egyenesen jól esett a hideglevegő. Kitisztította az elmém, nekem pedig erre volt szükségem. Gondolatok nélkül bolyongani valamerre, miközben távolról elkerül a depresszív hangulat. Zsebembe dugtam a kezeimet és csak sétáltam arra, amerre a menedéket sejtettem. Nem ismertem a környéket, de tudtam, hogy nem szükséges autóval mennem. Fél óra séta amúgy sem a világ vége. Lassan lépdeltem tovább, lehajtott fejjel a betonra szegezve pillantásom. Jól esett az egyedüllét. Csak sétálni, kicsit megfeledkezve magadról és a világról. De semmi sem tarthat örökké. 

Egy kéz fogta meg a vállam, én pedig ijedten rezzentem össze. Megpördültem a tengelyem körül. Ez a mozdulat olyan ismerős volt, de csalódnom kellett. Arcom egy fintorba torzult, amitől az előttem álló személy arca is megrándult. 

-           - Nellie! – ejtette ki a nevem, nekem pedig a hideg futkosott a hátamon ettől a tónustól. Dühös húztam össze a szemeimet.

-           - Miért nem hagysz békén? – sziszegtem, és dühösen ráztam le magamról a kezét. Fájdalom csillant a tekintetében.

-           - Mert nem tudlak. Kellesz nekem, Nellie! Annyira… - mielőtt folytathatta volna közbevágtam.

-           - Mit képzelsz te magadról? Mi vagyok én, valami tárgy? Engem nem lehet birtokolni. Egy valaki tehette meg, és teheti meg ezután is. Sajnálattal közlöm, hogy az nem te vagy – kész voltam otthagyni őt, azonban erősen megfogta a karom. Felszisszentem a fájdalomtól. Villámokat szóró szemekkel néztem rá.

-            -Ő nincs itt. Én viszont itt vagyok és szeretlek – kitéptem a karom a szorításából, nem foglalkozva a beléje nyilalló fájdalommal.

-           - Akkor is szerettél mikor az akaratom semmibe vetted? Az nem számít, én mit akarok? – szegeztem neki a kérdéseket. Ahelyett, hogy válaszolt volna még inkább felbosszantott.

-           - Soha nem fogom feladni. Szeretlek! – közelebb léptem hozzá, arcom eltorzult a dühtől, ahogy hozzá intéztem szavaimat.

-           - Én viszont nem szeretlek, és nem is foglak. Hagyj békén, és találj magadnak valakit, ahelyett, hogy engem zaklatsz. Ne kérdezd a nővérem felőlem, ne keress, ne hívj, ne kérj tőlem egyetlen esélyt sem. Tartsd tiszteletben az akaratom egyszer az életben – fordultam el tőle, majd megtorpantam és még egy félmondatot intéztem hozzá. – És ne kövess! – szegeztem neki, majd egy pillanatig hátra pillantottam a vállam fölött. Ott állt földbe gyökerezett lábakkal. A fájdalom az arcára fagyott, ám ezzel törődtem a legkevésbé jelen pillanatban. 

Dühösen és sietős léptekkel haladtam tovább. Előhalásztam elmémből a gyerekkori emlékeket, próbálva felidézni a régi útvonalat. Végül lefordultam ott amerre sejtettem a helyes utat, majd haladtam tovább. Nem sokkal később pedig fel is sorakoztak előttem a régi házak. Kis kertek vettek körbe egy-egy kisházat. Inkább kis kunyhók, mint házak. Talán egy-egy szoba lehet mindegyikben. Mesebeli látványt nyújtott az egész hely. Nekem azonban azonnal megragadta a tekintetem egyetlen házikó az utca végén. 

Kis kapu vette körbe a házat, bokrok és növények tarkították az egész kertet. Lenyúltam a kis vasból készült kapuhoz és kitártam. A kövekkel kirakott út vezette a tekintetem a bejárati ajtóig. A kis ablakban a függöny megrezzent, én pedig elmosolyodtam. Nyáron imádtam itt lenni. Kislányként mindig a kertben tekeregtem és élveztem a gyerekkort. Mosolyogva sóhajtottam, ahogy visszagondoltam arra az időre.
Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy egy barna hajú kislány játszadozik a kertben. Elbotlik a fák kiálló gyökereiben, de mégis hatalmas mosollyal az arcán áll fel és megy tovább. Nem messze tőle egy hintaágyban ülnek a szülei, összeölelkezve és mosolyogva. Percekkel később pedig egy szőke kislány ugrik a nyakába. Kacagásuk betölti a helyet, ahogy mindketten elterülnek a selymes zöld füvön. A kert elejéből egy idős asszony sétál feléjük egy tálcával a kezében és mindketten egyszerre sikítanak fel. 

-           - Nagyi! – leheltem, ahogy kinyílt az ajtó. A nyikorgó hanggal együtt az emlékkép is tovaszállt.
Néztem nagymamám arcát, és éreztem, hogy örömkönnyek kezdik égetni a szemem. Nagyi alakja tűnt fel előttem, ahogy teljesen kitárult az ajtó. Reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy lábaim önkénytelenül indultak meg felé. A hosszú évek rajta is meglátszottak, a kor őt sem kímélte, nekem mégis a legkedvesebb személy volt az életemben. Ősz hajszálai egy kontyba voltak fogva, a feje közepére. A szeme alatt a ráncok sokszorozódtak, de a szemei ugyanúgy csillogtak, mint régen. A szemek, amiket tőle örököltünk. Apa szemei. Hevesen dobbant a szívem minden lépésnél. Nagyi kicsit volt alacsonyabb, mint én, de mégis teltebb testalkat. Igazi nagymama volt, aki sütit sütött mikor látogatóba jöttünk, aki meghallgatott minket, és mesélt. Mégis volt benne valami különleges, amitől más volt. Ő ismert minket. Úgy, ahogy senki más. Tudta, minden kis rezdülésünkre, hogy kell reagálni. A legbelsőbb érzelmeinket is megértette, és tanácsokkal látott el.
Elé értem, és rögtön karjaimba zártam. Lehunyt pilláimon keresztül, végigfolyt egy forró könnycsepp az arcomon. Nagyi ismerős és annyira hiányolt illata bekúszott az orromba. Szorosan öleltem magamhoz, egyikünket sem érdekelte, hogy ott állunk a küszöbön. Nagyi kezei simogatni kezdték a hátam. Elmosolyodtam. Tudta, érezte, hogy baj van. Érezte, hogy ki fogok ma törni.
Elengedett majd két keze közé fogta az arcomat. Szemei végigcikáztak rajtam, én pedig egy kezembe fogtam a tenyerét. Annyira hiányzott, hogy arra szavak se voltak. Most éreztem igazán a hiányát, most, hogy nem volt ott mellettem a legfontosabb pillanatokban, hogy nem látott el a tanácsaival. Talán akkor most minden könnyebb lenne.

-           - Gyere! Sütöttem sütit! – invitált befelé, én pedig elmosolyodtam. Nem éreztem másnak magam, mint egy gyereknek. A kislánynak, aki imádta a nagymamáját, aki mindig sütivel várta az unokáját. Gondok és felelősségmentes voltam ebben a környezetben.
Belépve megcsapott az ismerős illat, a házban semmi sem változott. A konyhába lépve a kis ablak előtt ott volt a világos kis függöny, amit előszeretettel rángattunk, ha anyáékat vártuk, mikor a nagyinál voltunk néhány napig. A faasztal és székek, az ismerős konyhabútor. A tűzhelyen a tea gőzölgött, ami erdei gyümölcs illatot árasztott. A sütik már tálba voltak szedve, és csak arra vártak, hogy az ember megegye őket. Kellemes kakaó illat terjengett általuk a konyhába. Megnyaltam ajkaimat, és mosolyogva a nagyi felé léptem, aki épp teát szedett nekünk. Mindkét poharat lerakta az asztalra, a tál süteményt is oda helyezte, majd leült és halvány mosollyal nézett rám. Leültem mellé és megfogtam a kezét.

-           - Annyira hiányoztál! – mondtam halkan, nagyi pedig még szélesebben mosolygott.

-           - Tudtam, hogy visszajöttök egyszer. De mondd csak a nővéred hol maradt? – kérdezte én pedig kényszeredetten elmosolyodtam.

-           - A barátjával tölt néhány napot. Elutaztak valahova – vontam vállat és lepillantottam az asztalra.

-           - De te eljöttél. Mi késztetett rá, Nellie? – kérdezte újra, én pedig sóhajtottam. Mellkasom gyorsan kezdett emelkedni és süllyedni.

-           - Csak megláttam a kis füzetem, amibe ez a cím volt felírva még kiskoromból és úgy gondoltam, hogy látnom kell téged – suttogtam, majd felnéztem nagyi szemeibe. Áthatóan nézett rám, és megszorította a kezem.

-           - És most a valódi ok? – kérdezte, én pedig elmosolyodtam. Nagyit sose tudtuk átverni. Mindig tudta mi bajunk. Felnéztem rá, hogy az ismerős szemekből merítsek bátorságot. Ittam egy kortyot a forró teából, majd belekezdtem.
Elmondtam mindent attól kezdve, hogy ideköltöztünk újra. Kezdve a gimnáziummal, az ottani problémákkal, a megismerkedésem Josh-sal. A gyönyörű pillanatokat, amit átéltünk, Bessie barátját és a Cullen családot. Aztán Jessie-ről is szót ejtettem. Azután jöttek a La Push-i fiúk. A gondok, a terhességem, a félelem, amit éreztem. A baleset, a veszteség, az azóta tartó fájdalom. A végén már szinte kétségbeesetten kapkodtam levegő után.
Az összes seb felszakadt ezzel a kis monológgal. Az együtt töltök percek élénkebben éltek bennem, mint valaha. A San Franciscói kirándulás emlékei peregtek elmémben. A csókok, a forró karok körülöttem, az ismerős nevetés, a szeretett hang. Lehunytam egy pillanatra a szemem. Nagyi türelmesen hallgatott végig. Néha láttam, hogy megrándul a szája széle, vagy épp összehúzza a szemeit. Vártam, hogy megszólaljon és elmondja a véleményét.

-           - Nem hittem volna, hogy ennyi mindenen keresztülmentél. Túl sok érzést megtapasztaltál kevés idő alatt – csóválta a fejét én pedig nyeltem egyet. Szemeztem a sütivel, de a torkomban keletkező gombóc miatt inkább nem nyúltam értük.

-           - Én se hittem volna, hogy a visszajövetel ennyi mindennel együtt jár – suttogtam, nagyi pedig felemelte a fejem, tekintete az arcomon időzött.

-           - Fáj neked. Úgy érzed senki nem ért meg, és egyedül akarsz lenni. Távol a világtól. Ezért is jöttél ide. Ez volt a te kis menedékhelyed, a saját világod, mindig elmondtad, ha eljöttetek. Dühös vagy magadra és mindkét fiúra. Igen, mindkettőre. A szeretett fiúra azért, mert elhagyott mielőtt megbeszéltétek volna. A másikra pedig azért, mert itt van és nem hagy békén még most sem – kezdett bele, én pedig bólogattam. Bár meglepett, hogy ilyen nyílt volt. Eddig meg sem fordult bennem, hogy Josh-ra is haragszom. Eddig rengeteg érzést elrejtettem.

-           - Mit gondolsz erről az egészről? – kérdeztem és felnéztem rá. Nagyi szeretetteljesen mosolygott rám. Végigsimított az arcomon és magához ölelt majd újra végigsimított pirospozsgás orcám egyik felén.

-           - Annyira más vagy, mint a testvéred. Sokkal felelősségteljesebb és érzelmesebb. Szinte szomjazol a szerelemre. Meg akartad találni mindig is a szőke herceged, most pedig én is úgy érezem, hogy megtaláltad. Ahogy beszélsz róla, úgy érzem olyan érzelmek kerítettek hatalmukba, mint amiket én is éreztem egykoron. Megismerted a feltétel nélküli, őszinte szerelmet, de ezzel együtt a hihetetlen fájdalmat is. Most pedig szenvedsz és gyötrődsz. Segítséget és tanácsot vársz. Talán valamilyen jelre, ami megmutatja neked a helyes utat – mondta lassan én pedig figyelmesen hallgattam. Kíváncsi voltam mit fog kihozni ebből a monológból. – Én azt gondolom e mellett a fiú mellett a helyed. Mindig is azt kívántam egy olyan fiút találj magadnak, aki megért majd és támogat. Az elmondásod alapján pedig, egy ilyet is képzeltem el melléd. Nem, nem az anyagiasságra gondoltam. Ő egy erős határozott egyéniség, aki a szülei miatt sok mindent átértékelt az életében. Féltél a múltja miatt, de nem vetted észre a változást, amin átesett miattad. A csillagokat is képes lett volna lehozni érted, ezt mutatja, hogy mindig a kedvedben járt, és a kívánságaidat leste – megállt egy pillanatra, majd rám nézett. – Te különleges lány vagy, Nellie. Olyan férfi kell melléd, aki döntéseket hoz helyetted, aki kikövezi az utat, amin neked csak járnod kell. Aki nagy családot ad neked, amilyenről mindig is álmodtál. Te nem tudnál egyszerűen itt élni. Ez nem a te életed. Nyugalomra vágysz, de nem itt. Nem tudnál itt letelepedni és családot alapítani. Mert neked ez az elsődleges. Ez a hely a világ végén van, távol mindentől. Te pedig nem ehhez szoktál hozzá. A nagyváros a te helyed, ahol otthon érzed magad – mondta el azokat az érzelmeket, amiket ma délelőtt is éreztem. Ismét megállt én pedig gondolkozóba estem, majd egy sütit vettem a kezembe. Beleharapva elöntötte a számat a kakaó mámoros íze. Hamar elmajszoltam az ismerős süteményt, aminek az ízét, csak a nagyi receptje tudta igazán visszahozni.

-           - Én is így gondolom, de úgy érzem lassan szétszakadok. Jacob szinte mindennap ostromol, és nem tudok olyat mondani, ami eltántoríthatná. Nem akarok vele lenni, pedig tudom, hogy sokan így látnák jónak. Miért kéne vele lennem? Mert szeret? Azt nem veszik észre, hogy én nem szeretem? – kérdeztem kétségbeesetten, nagyi pedig nyugtatóan simított végig a kézfejemen.

-           - Persze, hogy nem tudod szeretni. De nem hiszem, hogy ezt elvárják tőled – erre vágtam egy grimaszt, de nem mondtam semmit. – Sokkal fontosabb dolog kötött Josh-hoz. Ezt a többieknek is be kell látniuk. Te gyermeket vártál a szeretett férfitól – megremegtem az érzelmek súlya alatt. – Ez egy olyan kötelék, amit semmi nem szabhat szét. És amíg nem teszed túl magad a gyermeked elvesztésén, addig szenvedni fogsz. Nem lesznek nyugodtak a napjaid, Nellie – csóválta a fejét, én pedig gyorsuló lélegzetvétellel hallgattam.

-           - Én csak… egyedül akarok lenni egy kicsit. Olyan nehéz nélküle. Néha úgy érzem kész lennék elhajtani egészen a reptérig, ott felszállni egy gépre és utána menni – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig közelebb hajolt hozzám.

-           - Mi tart vissza, kicsikém? – tette fel a megdöbbentő kérdést.  Néhány percig csak pislogtam rá, nagyi pedig kuncogott.

-           - Itt van anya, és Bessie – magyaráztam, de hangom nem sikerült túl meggyőzőre. Nagyi hátradőlt a székben és úgy nézett rám. A virágmintás poharat ajkaihoz emelte, és lassan kortyolgatni kezdett.

-           - A nővérednek lassan saját élete lesz, ezt be kell látnod. Édesanyád sincs egyedül elmondásaid alapján. Miért pont te nélkülöznéd a boldogságot? – tette fel a kérdést, én pedig már nyitottam ajkaimat, ám néhány másodperc múlva mikor a szavak nem jöttek rá becsuktam. Volt igazság a szavai mögött. Így inkább előjöttem a félelmeimmel.

-           - Még van egy évem hátra az iskolából. Addig biztos, hogy itt maradok. Az pedig hosszú idő. Lehet, hogy már most elfelejtett van másik barátnője és… - elcsuklott a hangom, nagyi pedig magához ölelt. Ruhájába fúrtam a fejem és mélyeket lélegeztem.

-           - Igen, igazad van. Lehet van másik barátnője. Épp azért, hogy felejtsen. Elfelejtsen téged, a szerelmet, és a múltat – sorolta a nagyi én pedig elhajoltam tőle, hogy felnézzek az arcába. Megpaskolta az arcom és rám mosolygott. – De egy valamit jegyezz meg. Soha ne legyél, hálából vagy szánalomból bárki barátnője. Inkább legyél egyedül, mintsem belemenj egy bizonytalan kapcsolatba, ami mindkettőtöknek csak szenvedést hozna – intett óva, én pedig rögtön tudtam, hogy Jacobra gondolt. Erőtlenül bólintottam, majd kikászálódtam kajai közül. – Sétálunk? – kérdezte én pedig halvány mosollyal az arcomon álltam fel.
Kifelé menet a falon képeket láttam lógni. Néhány megdobogtatta a szívem, ugyanis rólunk is volt kép. Régi családi képek, mikor még együtt volt a család. Kislányként minden annyira más volt. Kiléptünk a kertbe, nagyi pedig azonnal hátra felé kezdett lépdelni. Én csak élveztem a természet adta nyugalmat. Lábam alatt a fű besüppedt, a szél lágyan sodorta arcomba a tincseimet, amiket türelmetlen mozdulattal söpörtem ki onnan. Megdöbbenve láttam, hogy a régi hintaágy, amiben a szüleim annyit ültek még mindig itt volt. Nagyira néztem, akinek megcsillant a szeme. Élesen szívtam be a levegőt, nehogy a nagyi előtt sírjam el magam. Nagyi ennek ellenére leült és várakózva mutatott felém. Leültem mellé, lábammal lágyan elrugaszkodva a földtől.

-           - Mit gondolsz anyáról és Jessie-ről? – kérdeztem, nagyi pedig rám pillantott. A szemeiben nem láttam haragot vagy dühöt.

-           - Azt, hogy édesanyádnak joga van a boldogsághoz. Hosszú ideig volt egyedül, és ha boldoggá teszik és titeket is szeret, akkor az csak jó ember lehet – mondta és lágyan tekintett rám.

-           - De apu… - suttogtam, nagyi pedig leintett.

-           - Tudom, hogy a fiam is azt akarná, hogy Julia boldog legyen. Talán emlékszel rá, hogy ők is itt ültek, és innen figyeltek titeket kiskorodban, mikor meglátogatattok – mosolyogva bólogattam.

-           - Igen, utána mindig jöttél és hoztad a frissen sütött fahéjas sütit, amit mindketten imádtunk, Bessie-vel – mosolyogtam és megfogtam nagyi kezét.

-           - Elmondásod alapján boldog – nézett rám, én pedig bólintottam – Ennek örülök, remélem ő is meglátogat – nézett rám mindent tudóan, én pedig értettem a célzást.

-           - Elmondom, hogy itt voltam – bólintottam – Biztos ő is meglátogat, lehet együtt jövünk – vontam vállat ő pedig az ölelésébe vont.

-           - Meglátod minden rendben lesz, kicsikém. Semmi sem tart örökké, egyszer a rossznak is vége. Ha pedig beszélgetni akarsz, akkor tudod, hol keress – emelte fel az állam. – De jegyezd meg, amit mondtam és gondolkozz rajta. – Felemeltem a fejem és egy puszit nyomtam az arcára, majd hosszú percekig ültünk ott még ölelkezve. 

Nagyi csomagolt nekem sütit, én pedig felpakolva az édes édességgel indultam haza. A kapuban még egyszer megölelt, és adott egy puszit, majd útnak engedett.

Ezúttal mosolyogva lépdeltem a kissé nyirkos köveken. Nagyival való beszélgetés jót tett, és kissé megkönnyebbültem tőle. Ő egy olyan ember volt, aki nem állt senki oldalára, ő tanácsokat adott és segített. A sütit szorosan tartottam kezeim között, és immár felemelt fejjel sétáltam haza. Már késő délután volt, a találkozás hosszúra nyúlt, de nem bántam, szükségem volt rá.
Az ismerős utcát elhagyva egyszer még visszanéztem, majd elindultam az autóút mellett. Cipőm kissé kopogott az betonon. Nem siettem, nem akartam megint a szobámban lenne és begubózni. Ha lehetett volna a nagyinál töltöttem volna néhány napot. 

Mellettem mozgolódást hallottam, majd nem sokkal később fel is bukkant Edward Cullen személyesen. Kis híján kiejtettem a kezemből a süteményt. Hevesen kapkodtam levegő után, Edward pedig bocsánatkérően nézett rám. 

-           - Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom! – szabadkozott, én pedig megráztam a fejem.

-           - Semmi baj. Nem tudsz valamit Bessie-ről és Anthony-ról? – kérdeztem ő pedig mosolyogva megrázta a fejét.

-           - Nem, de ne aggódj, a bátyám vigyáz a testvéredre – bólintottam.

-           - E felöl nincs kétségem – magam részéről lezártnak tekintettem a témát. Edward csendben sétált mellettem. Nem tudtam mit mondhatnék. Nem is értettem miért sétál velem.

-           - Sajnálom, ami veled történt – nézett rám, én pedig elfordítottam a fejem. Nyeltem egyet, hogy uraljam az érzelmeimet. – Talán nem hiszed el, de tudom min mész most keresztül – fájdalmasan mosolyodtam el, ahogy visszafordítottam a fejem felé.

-           - Honnan tudhatnád, Edward? – kérdeztem suttogva, és lépteimet kicsit megszaporáztam.

-           - Egyszer én is elhagytam Bellát – válaszolta halkan én pedig megtorpantam. Kíváncsian néztem fel rá. Tekintete fájdalmasan csillant.

-           - Ha nem akarod… - Edward megrázta a fejét, és tincseibe túrt.

-           - Akkor azt hittem ez a legjobb mindkettőnknek. A saját érdekében tettem, bár ezt nehéz elhinni így visszagondolva. Majdnem belehaltunk a távolságba mindketten. Bella jött utánam. – nézett rám jelentőségteljesen én pedig zavartan álldogáltam ott mellette.

-           - Végül is most már minden rendben és ez a lényeg – mondtam végül, ő pedig sóhajtott.

-           - Tudod rossz látni, hogy szenvedsz. A testvéred is aggódik érted. Szép lassan mély depresszióba hajszolod magad – mondta lassan én pedig elnéztem a válla felett.

-           - Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Az nekem nem megy. Sajnáltatom magam? Talán. De könnyebb a szobámban ülni és megfeledkezni a világról és a bajokról kissé. Különben sem akarok találkozni bizonyos személyekkel – mondtam kissé kelletlenül a végén, ő pedig elmosolyodott.

-           - Jacob Black? – kérdezte én pedig bólintottam.

-           - Jacobbal egyik családtagunk sem szimpatizál. Mondjuk én még annyira sem. Köszönnöm is nehéz neki, amiért néhány kelletlen pillantást kapok a családban – mesélte én pedig érdeklődve hallgattam. Az egy dolog, hogy én utálom Jacobot, de ő vajon miért?

-           - Miért? Már ha nem vagyok túl tolakodó – tettem hozzá sietve, ő pedig elkomorodott.

-           - Jacob szerelmes volt Bellába – totális döbbenet. Hogy mondta? – Mikor a kapcsolatunk elég kezdetleges volt akkor is. Akkor kezdett komolyabb lenni a dolog, mikor itt hagytam Bellát.

-           - Aha – motyogtam végül és újra elindultam.

-           - Érzel iránta valamit? – kérdezte én pedig mélyen a szemébe néztem.

-           - Őszinte utálatot. A legrosszabb pillanatban toppant fel, és tett tönkre mindent – morogtam ő pedig elmosolyodott.

-           - Miért nem mész Josh után? – tette fel a kérdést, néhány perc hallgatás után én pedig lemerevedtem. Döbbentem néztem fel az arcába.

-           - Nem tehetem – nyöszörögtem. Miért kínoz ezzel mindenki?

-           - Talán arra vár New Yorkban, hogy kopogtass az ajtaján – nem is maga a mondat lényege döbbentett meg, hanem a helyszín.

-           - Nem York? – kérdeztem kiszáradt ajkakkal, ő pedig bólintott.

-           - Úgy tudtam tudod, hogy ő most ott van – a szívem hevesebben kezdett dobogni. Eddig úgy voltam vele, ha megyek is belövök egy célállomást és lesz, ami lesz elindulok. De így, hogy tudtam pontosan hol van. Kezeim megremegtek. Mielőtt kiesett volna belőlük a sütemény, Edward finoman megfogta a karom. Összerezzentem az érintésétől, majd könnytől csillogó szemekkel néztem fel rá.

-           - Sajnálom, nem akartalak felizgatni – nézett rám én pedig megráztam a fejem. Ez volt a napom fénypontja. Most már tudtam, hogy tényleg döntéshelyzet előtt állok. Egy döntés előtt, amiről senkinek nem kell tudnia. Még én magam sem tudtam, mit fogok tenni. De itt volt a lehetőség. Rajtam múlt, hogy megragadom vagy hagyom elveszni.

-           - Köszönöm, Edward. Mindent, hogy elmondtad, és segítettél – mosolyogtam rá. – Tudod, mikor van szüksége rád az embernek – Edward halkan kuncogott.

-           - Inkább Alice-nek – mondta én pedig szemöldök ráncolva néztem rá. Meglóbálta a zacskót, ami eddig is a kezében volt csak elkerülte a figyelmem. – Ő küldött el vásárolni, pusztán a véletlen, hogy összefutottunk – mosolygott, de volt valami huncut csillogás a szemében. Megráztam a fejem. – Oh, és Nellie! – szólt utánam, miután már kész voltam indulni – Ha beszélgetni szeretnél, keress meg! – mosolyogva bólintottam. 

Ezek után gyorsan szedtem a lábaimat, és hamar haza is értem. Miután elmeséltem anyának, hogy milyen volt a nagyinál és, hogy összefutottam Edwarddal a szobám felé indultam. Mesélés közben megettem még néhányat nagyi isteni sütijei közül, így elégedetten álltam a zuhany alá és kezdtem gondolkozni.
Az ágyamban feküdve jótékony sötétség ereszkedett a szobára. Nagyi szavai jártak a fejembe, és az információ, amit Edwardtól megtudtam. Annyira egyszerű lett volna mindent itt hagyni és elmenni. Elmenni messzire, és könyörögni a szeretett férfinak. Oldalra fordultam és átöleltem a kispárnám. Átöleltem a medálom és sóhajtva hunytam le a szemeimet. Egy barna szempárral álmodtam, ami szerelmesen csillogott rám. Álmomban nem voltak problémák és félelmek. Szabad voltam és boldog. Átaludtam az éjszakát, mindenféle rémálom nélkül.