1. Fejezet

(Nellie)

Engem ki fog nyírni. Nem baj, azért is felkeltem. Már itt van tizenegy óra, én már kilenckor fent voltam, és ideje lesz vásárolni. Utálom, hogy ő ennyire nyugodtan, és édesen tud délig aludni. Én is nagy alvó akartam lenni, de sehogy sem jött össze. Végül is ráugrottam az ágyára, és lelöktem róla.
- Hé. –sikította.
- Bocsi. –mosolyogtam rá édesen.
- Te, miért keltettél fel hajnalok hajnalán? –nyöszörögte a földön összegömbölyödve.

- Hajnalok hajnalán? –horkantam fel. –Elmúlt tizenegy.
- Mi? Csak? –fogta a fejét. –Nem várhattál volna még mondjuk egy órát?
- Nem. Én már tök rég óta fent voltam, és nem tudok magammal mit kezdeni. Anya beleásta magát a munkába, te meg itt alszol. –magyaráztam hevesen. –És most ne izélj, hanem készült, mert kiderült, hogy Anya már be is íratott minket a suliba, így hétfőn már ott kezdünk. Tehát még a sulira is be kell vásárolnunk. És…
- Sulira? –szakított félbe riadt arckifejezéssel. –Ez most komoly?
- Igen, nagyon is. Tudom, szörnyű, de ez van.
- Oké, oké. Összekészülök, fél óra múlva mehetünk.
- Rendben, addig megyek, beszélek anyuval. –mentem ki a szobájából, és egy emelettel lejjebbre vettem az irányt, egyenesen anya dolgozószobájába.
Igen, ez klasszikusan Anya volt. A cseresznyefa asztalánál ült, és hevesen nyomkodta a laptop billentyűzetét, közben a poharából iszik pár korty ásványvizet, megdörzsöli a szemét, és folytatja a munkáját, s közben néha hátrafordul a könyveihez, kivesz egy példányt, megkeres egy oldalt, végigfuttatja a szemeit a sorok között, és újra folytatja a dolgát.
- Szia Anya. –vigyorogtam rá.
- Jé, szia Nellie. Mi járatban Kicsim? –mosolygott rám.
- Oh, mi lenne? Semmi –rántottam meg a vállam. –Csak bejelenteni jöttem, hogy elmegyünk vásárolni, és szükségünk lenne a kocsira.
- Aham… - hümmögött egy sort, és kivett a fiókból egy kulcsot, és a kezembe nyomta. – Vigyázzatok rá.
- Oké, tudom. –forgattam meg a szemeim. –Sietünk Anya. Használhatjuk a hitelkártyánkat ugye?
- Csak ne fogyasszátok le. Az én vagyonom is véges.
- Tudom, köszi. Imádlak. –vigyorogtam, és már a szobám felé is tartottam, ahol pedig átöltöztem.
Felvettem egy zöld felsőt, egy fekete farmert, egy zöld tűsarkút, pár ékszert, megfogtam a fekete bőrdzsekimet, és már a nővéremnél is voltam.
- Na, mikor leszel kész? –kiáltottam el magam.
- Mindjárt. –lépett át a fürdőből egy szál törölközőben a gardróbjába, és öltözködni kezdett.
Öt perc múlva már előttem állt. Egy kék, elég szúk, és kivágott felső volt rajta, fekete farmerral, fehér tűsarkúval, és persze kiegészítőkkel.
- Jó leszek? –fordult körbe.
- Tökéletes. –mosolyogtam rá. –Indulhatunk?
- Persze, csak a kabimat még kihozom. –lépett vissza a gardróbjába, és immár a fehér bőrdzsekijével a kezében állt előttem. –Na, irány.
- Oké. –nevettem el magam, és lefelé mentünk a lépcsőn, még beköszöntünk Anyunak, a konyhába megettük a nekünk kikészített pirítósokat, és már mentünk is a garázsba.
De ott nemcsak Anya autója volt, hanem két motor, és egy ezüstszínű Volvo s60-as is. Bessie-vel mindig erre vágytunk. Várjunk csak… Anya milyen kulcsot is adott? Kikerestem a táskámból a kulcsot, és ehhez a kocsihoz passzolt. Kinyitottam és beültem. A kormányon egy levelet találtam.

„Remélem tetszik, és eltaláltam az ízléseteket. Puszi: Anya”

- Jaj, ez nagyon bulis. –pattant be az anyós ülésre Bes is.
- Ugye, ne is mond. –vigyorogtam. –Ez a vásárlás már jól indul.
- Szerintem is. Úgy hogy indulás. –mosolygott.
Indítottam, és elhajtottunk. Csodák csodájára eltaláltunk a plázához. Legnagyobb meglepetésemre nem tévedtünk el sehol. Mert mi képesek vagyunk arra is, hogy egy egyirányú utcában eltévedjünk. Például egyszer nem találtunk meg egy házat, és vagy tíz percet köröztünk az utcában, mire Bes rájött, hogy nem is ez az utca az, amit keresünk, hanem a szomszédos. Tehát, mi és a tájékozódás…
- Jé, elsőre idetaláltunk. –szállt ki a kocsiból. –Ilyen sem volt még.

- Hidd el, én is meglepődtem. –vigyorogtam.
- Talán be kéne festetned a hajad. Te is elmennél szőkének. Én inkább barnának. –nevetett, és belém karolt. –Na, gyere. Indulás. Sok dolgunk van.
- Tudom, úgyhogy ne is totojázzunk. Vigyázz, pláza, jövünk. –mosolyogtam.
- Huh, te jó ég. Milyen régen vásároltunk. –sóhajtott fel nevetve. –Azt hiszem ma be kell pótolnunk az elmaradást.
- Mikor is vásároltunk utoljára? Három hete? –forgattam a szemem.
- Jaj, ne izélj. Régen volt az már. –nevetett fel, és már húzott is a boltok felé.
- Figyu, tudok egyedül is menni, bármily meglepő. –vigyorogtam rá.
- Hát jó. –engedett el. –De miért kellett pont most költöznünk? A félév előtt. Idegesítő az egész. Nem értünk rá még… fél évet? –nyafogott.

- Úgy látszik, hogy nem. De a nyarat semmiképp sem töltöttük volna ott. Így a Michael-lel való nyaralás lefújva.
- Pedig tavaly is olyan jól mulattunk. –sóhajtott fel.
- Tudom, de ez van. –öleltem meg. –De most ne ezzel szórakozzunk, hanem élvezzük a vásárlást.
- Oké. De figyelmeztetlek, fel vagyok pörögve.
- Oh, akkor félnem kéne? –léptem egy lépést távolabb.
- Rettegned. –szökkent mellém.
- Na jó, inkább menjünk. –mosolyogtam rá.
- Tavaszi cuccokat akarok venni. –kezdett bele. –Szerencsére a téli szünetnek már vége, remélem hó már nem fog esni.
- Pedig fog. Itt fog. –forgattam a szemem.

- Én a nyarat jobban szeretem. –sóhajtott. –Tudom, te a telet szereted. Én a nyarat.
- A személyiségünk teljesen különbözik. Ez van. –nevettem el magam, és tényleg elindultunk az üzletek felé.
Először bementünk egy farmer üzletbe, és összevásároltunk mindent.
- Figyi, ez milyen? –jött ki Bes egy fehér csőfarmerbe.
- Jól áll. Szerintem vedd meg. –mosolyogtam rá.
- Nem nagy benne a popsim? –nézegette magát a tükörbe.
- Nincs is hátsód. –csaptam rá, és elnevettem magam. –Jól áll.
- Oké. Akkor ez a fehér, a kék, az a szürkés, a fekete, és az a furcsa kék, ami eléggé koptatott. Még van az a kettő nagyon pici és rövid is, meg itt van ez a farmerszoknya–sorolta fel a kiválasztott darabokat. –Elég lesz?

- Anya így is ki fog akadni, hogy ennyi ruhával megyünk haza. –mosolyogtam rá.
- O… Csak még azt. –fogott meg egy pink darabot is.
- De többet nem. –szóltam rá.
- Oké. De te biztos nem viszel többet kettőnél? – mosolygott rám.

- Nem, nekem ennyi elég. –kuncogtam, és megvártam, amíg visszaöltözik a saját ruháiba.

- Oké, fizessünk, és mehetünk.
Így is tettünk. A farmerbolt után bementünk a mellette lévő boltba, ott pedig felsőket vettünk, nem is keveset. Anya ki fog akadni. Bementünk egy írókézbe is, ott pedig megvettük a sulihoz szükséges dolgokat, persze nem olyan sokat, mert a régi sulis cuccaink is megvannak, de azért vettünk pár dolgot.
Még beugrottunk pár üzletbe, és hazafelé indultunk. Bes vezetett, mivel kiharcolta.
- Jaj, nézd. –mutatott egy állatmenhely táblájára. –Tudod, hogy meg kell állnunk.
- Oké. Állj. –sóhajtottam fel. –Te sosem változol. Még mindig a szokásos állatvédő vagy.
- Örülj neki, hogy védő, nem kínzó.
- Örülök is, és büszke is vagyok rád.
- Na, akkor kanyarodok is. –vigyorgott, és már ment is a menhelyhez vezető úton.
Ott leparkoltunk, és kiszálltunk a kocsiból, majd bementünk. Ott egy középkorú férfi volt, aki épp egy öreg német juhász kutyát vitt el az orvosi rendelőnek kinevezett helyiségbe, és utána jött oda hozzánk.
- Sziasztok. Mi járatban? –mosolygott rám.
- Megszállott állatvédő vagyok. –mosolygott Bes. –Csak meg szeretném kérdezni, hogy mi történt szegény állattal, aki épp az előbb vitt el?
- Tegezz nyugodtan. Beteg volt, már rég óta. Már menni sem tudott, nem látott, nem hallott, így el kellett altatnunk.
- Igen, így már jobb neki. –válaszolta a nővérem. – Körülnézhetnénk?
- Ja, persze. Menjetek csak. Menjek veletek?

- Nem kell, köszi. –válaszoltam.
- Oké. Ha valami segítség, vagy ilyesmi kell, csak szóljatok. –mosolygott a férfi.
- Köszönjük. –mondta Bes, és már el is indult.
Végment a sorok között, minden állatot megsimogatott, és megállt egy nagy ketrecnél. Bent egy golden retriver kölyök játszott egy szivacslabdával, de amikor meglátott minket, elkezdett nyüszíteni, és kaparni.

- Jaj, de édes vagy. –simogatta meg Bes. –Elnézést. Bocsi, nem tudom mi a neved, de idejönnél?
- Persze, jövök. –mosolygott a férfi. –Gerard-nak hívnak. Ő egy nőstény kutyus, és ha valaki nem viszi el két napon belül, el kell altatnunk.
- Jaj, szegény. Kivehetem? –vette elő a boci szemeit Bes.
- Hát persze. Ha szeretnéd. –mosolygott Gerard. –Hogy hívnak titeket?
- Én Nellie vagyok, ő pedig Bessie. Ő ilyen született állatimádó. Ha mondhatom így. –nevettem.
- Ikrek vagytok? –váltogatta a szemeit testvérem és közöttem.
- Igen. Csak a hajunk színe más, amúgy szinte teljesen egyformák vagyunk. Legalább is külsőre. Amúgy teljesen más személyiségek vagyunk. Ő a kutyákat szereti, én inkább a macskák felé húzok. –vigyorogtam.
- Nézd, milyen édes. –sóhajtott fel Bes. –És el fogják altatni. Azonnal meg kell ezt vitatni Anyával.
- Akkor hajrá. –mosolyogtam rá. Ő letette a kutyát, és füléhez emelte a csörgő telefont, és várta, hogy Anya felvegye.
- Szia Anya. –visított bele a nővérem.
- Nem, csak azért hívlak, hogy valamit nagyon szeretnék kérni. –mondta.
- Nem, csak egy kutyát szeretnék. Tudod, egy zsemleszínű golden retriver-t. Ha nem viszem el, elaltatják. Ha most ezt visszautasítod, akkor megölöd szegénykét. … Nem, Lécci, Anya. Csak ez a kutya. Ja, meg Nelnek egy kiscicus… Kérlek Anya. Csak az állatok miatt. Meghalnának. Mi vagyunk az utolsó esélyeik. Kérlek. –könyörgött. –Köszi Anya. Imádlak.
És letette.
- Megvan. –ugrott a nyakamba nevetve. –Rávettem. Tudod, hogyha felhozom az utolsó esély érvet, megtörik.
- Ügyes vagy. De milyen macska nekem?- Húztam fel a szemöldököm.
- Oh, hát egy cicust is viszünk. Válassz. –vigyorgott rám, és felkapta a lábánál játszó ebet. –Ugye elvihetjük őket.
- Persze. Sőt, örülök nekik. Biztos vagyok benne, hogy felelősségteljes gazdák lesztek.

- Köszönjük. –mosolygott Bes.
Én otthagytam, és mentem a cicák felé. Azonnal kiszúrtam egy macskát, aki a rácsokon kidugta a mancsát, és egy tollpihével játszott. Barna, csíkos kisállat.

- Tudom már. Őt szeretném. –mutattam rá.
- Ő már régóta itt van. Legalább három hete. –vette ki, és a kezembe adta. –Édes macska. Nőstény.
- Köszönjük. A papírokat kitöltöm. –ment el a férfi. –Be vannak oltva, minden orvosi vizsgálaton keresztülmentek, meg ilyenek. –Adta oda a papírokat.
- Néha párszor jöhetek besegíteni? –mosolygott Bes.
- Én csak örülnék neki. A fürdetés elég nehezen megy. –nevetett. –Tiszta víz leszek általában. Igaz, nincs valami sűrűn, meg minden. Értitek…
- Persze, értem. Majd jövök párszor. –vigyorgott Bes. –De most megyünk.
- Oké, persze. –mosolygott.
- Azt akartam kérdezni, hogy egy dobozban ellesznek a kocsiban, amíg beugrunk egy boltba dolgokat venni nekik? –ugrottam gyorsan Gerard elé.
- Valószínűleg igen. De van egy boltom itt, igaz, csak a fontos dolgok vannak meg.
- O, az tökéletes lesz nekünk. –mosolygott Bes. –Csak tálak kellenek, kaják, nyakörvek, póráz.
- Az van. –mosolygott, és elvezetett minket a kicsi üzlethez.
Bent megvettük a dolgokat, és elköszönés után már mentünk is haza.
- Milyen jó ötlet volt ez részemről. –húzta ki magát Bes.
- Ne is mond. Nekem is tetszik. –nevettem.
Megálltunk a ház előtt, kipattantunk a kocsiból, megfogtuk a két kicsi állatot, és bementünk.
- Szia Anya. –kiáltotta el magát Bes.
- Sziasztok Kicsikéim. –jött le Anya a lépcsőn. –Na, kik a családunk legújabb tagjai?
- Ők. Tök cukik. –meséltem. –Ő itt Zizi.
- A macskának a Zizi nevet adtad? –nevette el magát Anya.
- Igen. Nagyon úgy tűnik. –vigyorogtam.
- Ő pedig Gina. –mutatta be a kutyust Bes. –Édes egy állatka.
- De szigorúan kint lesznek. –mondta Anya. –És valahogy éreztem, hogy ilyenre engem rá fogtok venni, úgyhogy nézzetek ki.
Nem is mondtam semmit, csak kifelé indultam. Az udvaron volt egy kisebb ház, amin volt egy kutya-macska ajtó, és egy kerítéssel volt körülvéve. Azonnal odamentem, és letettem a kezemben tartott Zizit, aki be is ment a házba. Én is utána mentem, és bent meglepődtem. Ez egy teljes mértékben állatlak. Bent, a faház végében egy kutya és egy macskaágy, valamint mindenhol állatjátékok voltak. Bes is bejött, és ledöbbenve figyelte a házat, majd letette a kezében lévő táskákat, és kipakolta őket. Letette a kutyusát a helyére, majd miután még egy darabig játszottunk vele, kimentünk, és magukra hagytuk őket.
Anya már a konyhában várt minket, pizzás dobozokkal a kezében ment a konyhaasztalhoz.
- A kedvenceiteket rendeltem. –mondta, és letette a dobozokat, majd tányérokat hozott, és miután Bessel kezet mostunk, leültünk, és enni kezdtünk.
Anya tényleg a kedvenceinket rendelte. Nekem egy vegetáriánus pizzát, Bes-nek egy hawai-t, míg Anya magának egy sonka-gomba-kukoricás pizzát hozatott. Miközben beszélgettünk, befaltuk a pizzákat.
- Lányok, holnap suli. –mosolygott ránk Anya.

- Tudjuk. –mormogtuk egyszerre.
- Azért ennyire ne örüljetek neki. –forgatta meg a szemeit. –Viszont most menjetek. Ideje van az esti tornának. És a karatét folytatod?
- Oh, tényleg. El is felejtettem. Karate… Szeretném… De… Nem hiszem, hogy itt van olyan. –gondolkodott el Bes.
- Majd utána nézek. Szeretlek Titeket, és megpróbálok mindent megtenni, hogy nagyjából visszatérjetek a normális kerékvágásba. –mosolygott Anya.
- Tudom, Anya. –öleltem meg. –Lehet, hogy én inkább kiáztatom magam. De így megtöröm a megszokott rendet. –kacagtam fel.
- Én is. –szólt Bes.

- Oké, akkor menjetek csak. –intett. –Majd én elmosogatok, meg elpakolok.
- Köszi Anya. –mondtuk egyszerre.
- Szívesen, bármikor. –nyomott egy-egy puszit az arcunkra, és nekiállt elpakolni, mi pedig a fürdőnk felé vettük az irányt.
Ahogy megmondtam, beledőltem egy kád forró, habfürdőtől rózsaillatú vízbe, és a holnapon gondolkodtam. Hogy lesz ez az egész? Első nap ebben a suliban. Új környezetben… Ez semmi jót nem jelent. Meg ahogy elképzelem, nincs valami tánccsoport szerűség. De a verseny ebben az évben is lesz. Nem maradhatok le róla. Az… képtelenség. Az nálam nem működik, ha nem játszhatok. Ha nem versenyezhetek. Nekem és Bes-nek is az életünk. Hogy lesz ez most? Jó, mondjuk egy pörgős táncot meg tudnák tanítani pár embernek… Bes pedig abbahagyná a sportját? Az imádott sportjait?
Még elmélkedtem egy darabig, és amikor úgy éreztem, hogy kellőképp kiáztattam magam, kiszálltam a vízből, szárazra töröltem magam, és a pizsim felkapása után már az ágyban is voltam, és aludtam.