30. fejezet

30. fejezet
(Bessie)

- Nagyon szeretlek, Édesem. –öleltem magamhoz, mire lágyan megcsókolt.
- Én is téged, Bessiem. –mosolygott.
- Edmund… Köszönöm, hogy elhoztál. –simítottam végig az arcán.
- Jó, hogy legalább mellettem alhattál. –mondta- Megértem, hogy anyák napján itthon akarsz lennie. Azt is, hogy a Húgoddal meglepetést szeretnétek Julia-nak csinálni. Teljesen logikus. Te ezt nagyon szeretnéd, így én segítek neked. Hisz imádlak. Tehát nem volt gond, hogy hat órára idehozattad magad…
- Hajnali hat. –nyöszörögtem- Mondhattam volna Nellie-nek nyolcat is.
Halkan felnevetett, majd újra megcsókolt.
- Ott jönnek Josh-ék. –bökött a fejével a közeledő autóra- Úgyhogy megyek, nem zavarok.
- Nem zavarsz. –suttogtam a nyakába, majd újabb csókot loptam tőle- Addig nyugodtan maradsz, míg Nellie és Josh elbúcsúznak. Hosszadalmas folyamat.
- Oh, akkor egy menetet is lezavarhatunk gyorsan. –vigyorgott.
- Ez olyan volt, mintha Emmett mondta volna. –fintorogtam.
- Tudom. –kuncogott.
- Túl sokat vagy a társaságában. Megront téged.
- Az a gonosz, befolyásoló McCartney. –tekerte a fejét.
- Pontosan. –mosolyogtam- De nem baj, így szeretjük.
Öt perc múlva ketten maradtunk. Nellie és én. Rekord idő alatt köszönt el Josh-tól. Meg is lepődtem rajta, de nem tettem szóvá.
- Megcsináltuk a salátát tegnap este. –magyarázta, majd letette a konyhapultra a dobozt- Mivel hagyni kell pár órát, hogy összeérjenek az ízek, így megcsináltuk. Mondjuk megbeszéltük, hogy így lesz… Áh, össze-vissza beszélek mindent.
Én csak vigyorogva hallgattam. Mindezt én mondtam el neki tegnap délután. Hogy semmiképp se felejtse el, még Josh kezére is felírtam. Mivel Nellie nem szereti, hogy írnak a kezére… Egyedül Josh volt közel. Ő pedig nem bánta, legalább is látszólag.
- Mi összehoztuk a sütit. –intettem a letakart tálca felé- Esme rengeteg dolgot vett hozzá, végig a konyhában forgott velem. Így nem csak gyümölcsös-kockát csináltunk, hanem sütöttünk csokisat is.
- Biztos nagyon finomak. –mosolygott- Na, álljunk neki.
Már fél hét volt, mire minden apróságot kipakoltunk a hűtőből, valamint a kosaramból. Esme tegnap este elment a boltba, mert Alice szerint valami hiányozni fog. Én csak érdekesen néztem rá, de nem szóltam semmit. Ha ő így gondolja, hát jó… Esme-t pedig úgysem lehetett megfékezni, hiába tiltakoztam.
Lekevertem a palacsintatésztát, Nellie pedig a pudingot főzte meg ezalatt. Röpke háromnegyed óra alatt sütöttük ki a tésztát. Ketten, négy palacsintasütőben.
- Oké, ezt négy napig esszük. –nézett végig a tetemet mennyiségen.
Én is meglepődtem rajta, hogy milyen sok lett. De nem baj, majd viszek át a Cullen családnak is. Esetleg Seth is kap belőle… Úgyis azt hallottam, hogy imádja ezt az édes ételt.
- A pirítóst megsütötted? –kérdeztem Nellie-t, aki mosolyogva bökött az egyik tálra- Végeztél a teával?
- Elvileg igen. Kóstolt meg –emeltem felé a kanalat.
- Kell bele még cukor. –mormogta, majd öntött bele és megkeverte- Így már jó lesz.
- Rendben. –néztem végig a konyhán- Elmosogattunk, az ételek kész vannak. Még csak fél nyolc, nagyon jók vagyunk, Nellie!
Ő egyetértően bólogatott, majd megakadt a szeme mellettem.
- A virágot elfelejtettük! –sipította, mire nagyot sóhajtottam.
- Akkor most nem lesz virág...
- De virág nélkül nem az igazi! –reklamálta.
- Akkor menj el boltba. –forgattam meg a szemeimet, mire mérgesen nézett- Bocsi.
Ezzel egy időben hallottunk egy apró kopogást az ajtó felől. Meglepődve mentem oda, és nyitottam ajtót. Alice állt ott mosolyogva, kezében tartva egy óriási csokor rózsaszín tulipánt.
- Fel volt írva a papírodra, amit ott hagytál. –magyarázta köszönés után- Tudtam, hogy elfelejtetted, így gyorsan hoztam.
- Oh, Alice! Te vagy a megmentőnk! –öleltem meg, majd elégedetten vizslattam a csokrot- Köszönjük szépen.
- Ugyan. –legyintett, majd letáncolt a lépcsőn- Jó étvágyat.
Az autótójától még visszafordult inteni egyet, majd el is hajtott.
Nellie reakciója is hasonló volt, mint az enyém. Hosszasan dicsérte a Cullen-lányt, majd a kristályvázába tette a virágot. Megterítettünk, majd kissé fáradtan huppantunk le a székekre.
- Megcsinálom a hajamat. –jelentettem ki végül- Anthony össze-vissza fosztorgatta reggel. Kétlem, hogy normálisan állna. Hihetetlen, de imádja a tincseimet babrálni.
- Szerintem jól nézel ki. –dicsért Nel. Rámosolyogtam, de azért a fürdőbe vetettem magamat.
Csak párszor át kellett fésülnöm a szőke tincseimet, majd készen is voltam. Elégedetten vizslattam a tükörképemet. Egy gyors fogmosás után vissza is indultam az ebédlőbe.
Nellie a pultnak támaszkodva olvasott újságot. Nekem háttal. Kettőnk között pedig egy teljesen idegen alak állt. A hátán csak úgy feszültek az izmok, a lábain ugyancsak. Egyetlen apró törölköző fedte a testét, amit a derekánál csomózott meg. Nellie felé közeledett, rajtam pedig eluralkodott a pánik.
Betörő!
Gyorsan odaugrottam, majd a férfi elé léptem és behúztam neki egyet. A jobb öklöm az arcába csattant, mire Nellie is odakapta a pillantását. A férfi nyögött egyet, majd összegörnyedt. Húgom felsikított, majd magához ölelt és hátrált egy lépét. Az arcát szorongató férfit néztük. Nellie-t a hátam mögé toltam, az ökleimet összeszorítottam és a mellkasom elé emeltem. Felkészülve ezzel az újabb ütésre.
Ebben a pillanatban döntött úgy a törölközőn lévő csomó, hogy felmondja a szolgálatot. A törölköző kíméletlenül csúszott le a férfi bokájához, így fedetlenül hagyva egy bizonyos testrészét.
Nellie azonnal megpördült és elvörösödött. Én egy pillanatra kimeresztettem a szemeimet, majd én is megfordultam.
- Bassza meg! –káromkodtam.
- Bessie! –szólt rám Nellie megrovón.
- Bocs.
- Szerintem ő nem betörő. –pillantott hátra a válla felett a továbbra is az arcát tapogató férfire. Idő közben megfordult, így a csupasz fenekét bámulhattuk. Csúcs!
- Én is kétlem. Pucér betörő? –gúnyolódtam- Túlságosan is abszurd lenne.
- Akkor mégis ki ez? –kérdezte.
- Nem tudom, de ha közelebb jön, még egy jobbhorgot kap. –fordultam meg, majd fenyegetően néztem a férfire.
Idő közben újra felegyenesedett, és vörösen kötötte vissza a törölközőjét.
- Ez kínos. –dünnyögte.
Egyet értettünk vele. Noha nem tudtuk, hogy ki ez, mégsem féltünk tőle. Legalább is én nem. Nellie remegett mellettem, de bizonyára nem a félelemtől. Legalább is remélem, hogy nem attól.
A férfinek szőkés, inkább aranybarna haja van. Rövidre volt nyírva, a tincseit pedig felzselézte. Apró, sötét borosta húzódott az arca élén, hófehér tökéletes fogsora kivillant, miközben nagy levegőket vett. Az álla már kezdett lilulni, határozottan büszke voltam magamra.
Nagyon-nagyon ki volt dolgozva a teste. Nyolc izomkocka díszítette a hasfalát, a karját is ki lehetett venni az izomkötegeket. Mindegyiket külön-külön. A lejjebbi testrészeit inkább nem elemezném- látni sem akartam!
Mindkét karján egy-egy tetoválás húzódott. A jobbon egy kereszt, a másiknak csak a sarkát láttam, így nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi az. A hasfalán kínai írásjelek voltak, az oldalán gyöngybetűkkel írás húzódott. Nem volt alkalmam elolvasni.
A lépcsőn Anya táncolt le. Egy alig takaró fehérnemű-szettben volt. De legalább az rajta volt! Megkövülten állt meg az ebédlő bejáratában, elkerekedett szemekkel nézett végig hármunkon.
- Azt hiszem… veszek fel egy köntöst. –dörmögte elvörösödve.
Egyetértően bólogattunk.
- Nem betörő. –gúnyolódtam lehuppanva az egyik székre.
Nellie hasonlóan tett. Mellém ült, majd az asztalra döntötte a fejét.
- Vissza akarok menni Josh-hoz. Miért jöttünk haza? –kérdezte inkább magától, halkan nyöszörögve.
- Én… Jessie vagyok. –makogta a pasi.
Mit tehettünk volna? Ránézve elmormoltuk a neveinket, majd visszahanyatlottunk az asztalra. Idő közben Anya is visszatért, majd Jessie kezét megfogva az asztalhoz ültek.
Borzongás futott végig a testemen, ahogy az összekulcsolt ujjaikra néztem.
- Edmund szerinted eljönne, ha küldenék neki egy S.O.S. feliratú üzenetet? –kérdeztem Nellie-t, aki mosolyogva bólogatott.
- Ha üres üzenetet küldenél is jönne. Sőt, egyenesen futna. –poénkodott, majd felegyenesedett. Én is így tettem.
- Valamit nem akartok mondani? –kérdeztem a több percnyi néma csend után.
- Ő Jessie.
- Már tudjuk. Volt szerencsénk közelről megismerni. –gúnyolódtam, majd az alhasára siklott a tekintetem.
- Bessie! –rivallt rám Nellie.
- Bocs.
- Sajnálom Lányok, tényleg. –nyögte Anya- Én… el akartam titkolni.
- Egy ideig látszólag összejött. –szóltam közbe- Nagyon jól tudtál hazudni. Gyakoroltad a múltban?
- Bessie! –szólt rám Nellie.
- Bocs.
- Tényleg röstellem magam, Kicsikéim. –sóhajtott Anya- Jessie-vel akkor ismerkedtünk meg, mikor ideköltöztünk. Tudjátok… áttelepítettem a cégemet, és felvettem őt is. Már az állásinterjúkon megfogott, nem kellett sok hozzá, hogy közel kerüljünk egymáshoz.
- Együtt pakoltátok a téglákat, mi? –gúnyolódtam- Nagyon kapcsolatépítő.
- Bessie! –szólt rám újra Nellie.
- Bocs.
- Mennyi idős? –kérdezte Nellie, én pedig hitetlenkedve felnevettem.
Magázza? Hát ez hihetetlen!
- Kérlek, tegezz! –pillantott rá a srác- A harminckettőt töltöttem be egy hónapja.
- Csak tíz év. –suttogtam meredt tekintettel.
Anya negyvenkét éves. Eddig sosem akadtam fent a korkülönbségeken… Meg tíz év nem is olyan számító az ő korukban… Áh!
- Bessie, nem akartalak megbántani. –suttogta Anya- Nem akartalak átverni. Tudom, hogy mennyire szeretted Apádat. Gondolom ezt árulásnak veszed…
- Szeretem, Anya. Szeretem. –javítottam ki- Legalább ne hazudtál volna. Akkor nem dagadt volna be a kezem.
- Bedagadt? –értetlenkedett.
- Oh, a pasidnak eléggé kemény feje van…fafejű. –az utolsó szót csak suttogtam, de Nellie mégis meghallotta. A reakcióját előre tudtam:
- Bessie!
- Bocs. –vigyorogtam.
- Szeretem őt, Bessie. –magyarázta Anya.
Megdöbbenve ültem a széken, Jessie reakciója is hasonló volt. Látszólag ezt a tényt még ő sem tudta.
- Boldog anyák napját! –suttogtam, majd felálltam az asztaltól.
- Hová mész? –kérdezte Jessie.
- Nem hiszem, hogy számot kéne adnom neked. –gúnyolódtam, majd felsiettem a lépcsőn.
A szobámba összepakoltam pár ruhát, majd újra lesiettem a lépcsőn.
- Édesem, értem tudnál jönni? –kérdeztem a telefonba darálva a szavaimat.
Felhívtam Anthony-t. Nem akarok itthon maradni!
- De Kicsim, még nagyon kora van. Alig vagy három órája otthon. Valami történt, baj van?
- Csak gyere. –suttogtam.
Gyorsan elköszönt, majd letette a telefont.
- Eljön érted? –kérdezte Nellie.
- Igen. –suttogtam kibámulva az ablakon.
- Edmund-hoz mész? –lépett mellém Anya.
- Igen.
- Ott is alszol? –kérdezte.
- Nem hiszem. –mormogtam.
- Tényleg sajnálom, hogy hazudtam. Nem akartam. Csak tudtam, hogy érzékenyen fog érinteni titeket a téma. Reméltem, hogy minél később tudjátok meg…annál jobb lesz. De már rájöttem, hogy nem így van. Én tényleg szeretem őt, Lányok.
- Ne. –sóhajtottam, majd megráztam a fejemet- Ezt ne hangoztasd előttem. Apát akarom!
Nagyon aljas dolog volt ezt nyavalyognom. Láttam Anya arcán, hogy megrándul. Utáltam magam azért, hogy ezt tettem. De tényleg így éreztem…
- Bessie, egy pillanatra.
Jessie felé fordultam, majd felvont szemöldökkel meredtem rá.
- Tudod külön mozgatni a szemöldökeidet? –kérdezte döbbenten.
- Igen. –válaszoltam, majd külön felhúzogattam őket- Nem nagy szám.
- Nekem sem megy, ne aggódj. –tette hozzá Nellie.
- Beszélhetnénk? Mondjuk a konyhában?
- Ha nem dobod le a törölköződet, akkor igen. –fintorogtam.
- Bessie! –szólt rám Nellie. Komolyan, ezt már poénosnak éreztem!
- Bocs.
Pár perc múlva már ott ült előttem. Felvett egy nadrágot! Haladás. Már csak egy póló hiányozna… Egy garbó… Áh, vegyen fel egy télikabátot! Egy búvárruha is megtenné. Vagy szkafander…
- Erőset ütsz. –jegyezte meg.
- Kösz. –szűrtem a fogaim közt- Kick boksz. Évekig.
- Nem semmi. Biztos be fog lilulni. –mosolygott- Büszke vagyok rád.
- Cöh-cöh. –válaszoltam.
- Komolyan. –biztosított- Örülök, hogy ilyen lánnyal ismerkedhetek meg… Egyáltalán nem hasonlítsz Édesanyádra.
- Olyan vagyok, mint Apa. –dünnyögtem- Csak a hajam Anyáé.
- Igen, az elsőre feltűnt. –mosolygott- Édesanyád elmondása alapján sokkal… visszahúzódóbbnak gondoltalak.
- Egyáltalán nem vagyok az.
- Észrevettem. Egy idegen férfinak így behúzni… Pár másodpercre meg is szédültem. –tette hozzá.
- Nem kell azt dícsérni, hogy milyen… –haraptam el a mondatomat. „Nyámnyila vagy!”
- Bessie!
- Nem is mondtam semmit! –válaszoltam Nellie-nek.
- De akartál.
- De nem mondtam ki! –tiltakoztam.
- Ti mindig ennyit csipkelődtök? –kérdezte Jessie.
- Csak amikor itt vagy. –forgattam meg a szemeimet, mire jóízűen felnevetett- Nem szokásunk, amúgy. Van köztünk az egészséges versengés, valamint az, hogy én legtöbbször jóízűen hozzá tudok szólni egy-egy témához.
- Azt hiszem elsődleges célpont leszek.
- Miért, mit gondoltál? –gúnyolódtam- Azt, hogy boldogan a karjaidba fogom vetni magamat, és istenítelek, amiért megdöntötted Anyát?
- Bessie!
- Jaj, hagy már abba, Nellie!
- Nem akartalak magamra haragítani. –sóhajtotta Jessie- Komolyak a szándékaim Édesanyáddal. Mondta, hogy különösen nehéz dió leszel, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- Újra vessem fel az előbbi elméletemet?
- Nem szükséges. –mosolyodott el.
- Ohó… Tudom már! Azt remélted, hogy a tökéletes mosolyoddal majd leveszel a lábamról, igaz? Hát…ezt bebuktad.
- Nem volt ilyen szándékom. –fintorgott- Nem akarok rossz viszonyt ápolni veled.
- Akkor sokat kell tenned érte. –tettem hozzá- Elképesztően sokat.
- Meg fogok próbálkozni vele. Bessie, én…
- Bessie, megjött Edmund. –jött be Anya, maga mögött pedig Thony lépdelt. Ügyesen félbeszakították a férfit. Nem bántam.
Érdekes pillantásokat vetett rám és az előttem ülő férfira is. Látszólag nem értett semmit.
- Majd máskor folytatjuk. –álltam fel az asztaltól- Úgyis találkozunk még, Jessie.
- Csak Jess. Úgy kényelmesebb. –mondta.
- Rendben, Jessie.
Anthony elmosolyodott, majd felvette a földről a táskámat. Gyorsan elköszöntünk, majd kimentünk a kocsijához.
- Siettem, ahogy csak tudtam. –mondta, miután megcsókolt- Csak Alice kicsit feltartott. De hamarabb elszabadultam, mint szerinte kellett volna.
Az autóutat végigbeszélgettük. Kifaggatott a reggelről. Kikerekedett szemekkel hallgatta a beszámolómat. A meztelen-jelenetnél nevetését köhögéssel próbálta álcázni. Nem igazán sikerült neki.
- Bébi, hát te? –üdvözölt Emmett, mikor beléptünk a nappaliba.
- Én is örülök neked, Em. –mosolyogtam- Eljöttem otthonról.
- Nem az Anyukáddal töltöttétek volna a napot? –kérdezte Esme. A kezében egy konyharuhát forgatott, látszólag a tányérokat törölgette.
- De. Elvileg. Csak becsúszott egy negyedik személy. –fintorogtam- Jessie-nek hívják. Biztos ismered, Esme.
- Igen. Rendes, gondozott férfi. –mosolygott.
- Ezzel a testére célzol? –sóhajtottam, mire meglepetten rázta meg a fejét.
- Oh, Bessie. Honnan is ismered te a testét? –húzott le maga mellé Emmett.
Ekkor feltűnt Jasper is. A legjobbkor érkezett, így hallgathatta a mesémet. Rosalie és Alice is lejött. Nem tudtam, hogy honnan tudták, hogy mikor kell jönniük… De tökéletes volt az időzítés.
- Hazaértem. Megcsináltuk a reggelit. –mondtam nagy vonalakba- Remélem a menüre nem vagy kíváncsi, Emmett.
- Nem, csak meséld tovább.
- Türelmetlen. –öltöttem rá nyelvet, mire elvigyorodott- Kimentem megcsinálni a hajamat, mire visszatértem már ott állt. Egy törölköző volt a csípője körül és lassú léptekkel tartott Nellie felé. Ő pedig nem látta. Azt hittem, hogy betörő. Odaugrottam és behúztam neki egyet. Azóta is fáj a kezem… Tehát megismerkedett az öklömmel. Kioldódott a törölközője és lecsúszott róla. Csak pár percig állt így, tényleg… Ne aggódj, Anthony. Elfordultam. Pár másodperc múlva.
Emmett nevette el magát először. Ezután a többiek sem bírták magukban tartani. Még Esme is kuncogott. Emiatt nekem is mosoly kúszott az arcomra. Emmett mackós nevetése még hangosabb lett, miközben nevetések közepett ismételte a mondataimat.
Végül magához ölelt és egy puszit nyomott az arcomra.
- Feldobtad a napomat, Bessie. –jegyezte meg. Jasper is megölelt, majd a lányok fogtak körbe.
- Nem gondoltam volna, hogy így félre sikerülhet az anyák napja. –biggyesztette le az ajkát Alice- Pedig annyit készültetek rá. Reméltem, hogy tökéletes lesz.
- Nem sikerülhet minden úgy, ahogy akarjuk. –mosolyogtam rá- Biztos jó napja lesz. Jessie majd elszórakoztatja.
- Milyen szórakoztatásra gondoltál, Bes? –kacsintott Emmett. A perverz vigyora elárulta, hogy ő mire gondolt. Így nekem nem is kellett válaszolnom.

Reggel a saját ágyamban ébredtem. Késő este mentem haza. Mindenki aludt már, így nem kellett aggódnom, hogy netán összefutnék Anyával vagy Jessie-vel.
Gyorsan összekészültem, majd lesiettem a lépcsőn. Hiába akartam kiosonni, már mindenki a konyhában ült. Vagyis nem mindenki. Jessie hiányzott!
- Szeretnélek elvinni titeket iskolába. –mondta Anya- A ti autótok szerelőnél van, tegnap vittem be. Le kell műszakiztatni. Ma késő délután elvileg már érte lehet menni.
- Rendben. –bólintottam.
Öt perc múlva már az autóban zötykölődtünk. Kivételesen én ültem hátra, Nellie pedig az anyósülésre.
- Örülnék, ha nem haragudnátok rám. –kért minket.
- Nem haragszok, Anya. –mosolygott rá, Nellie.
- Én sem. Csak kell egy kis idő, míg megbékélek. –dörmögtem, majd kinyitottam az ajtót- Szia.
- Bessie. –szólt Anya- Szeretlek.
- Én is. –motyogtam halkan.
Elsiettem az autótól. Edmund az iskola ajtajánál várt rám. Sóhajtottam egyet, majd a karjaiba vetettem magam.
- Úgy félek. –dünnyögtem.
- Mitől, Kicsim? –kérdezte a hajamba csókolva.
- Hogy elveszítem Anyát is. Apát már elveszítettem. Azt is nehezen bírom. –suttogtam- Anya elvesztését nem bírnám ki. Félek, hogy Jessie elveszi.
- Ne aggódj, Kicsim. –mosolyodott el- Hidd el nekem, Jessie nem tesz ilyet. Egyszerűen Julia mellett szeretne lenni.
- Remélem is, Anthony. –simítottam végig az arcán- Még nem kaptam jóreggelt-csókot.
Felnevetett, majd megkaptam, amit szerettem volna.

Délután Anya autója az iskola előtt állt. Tudtuk, hogy jön értünk, így nem lepődtünk meg. Viszont aki kiszállt belőle, az nagyobb meglepetést okozott.
- Miért ver engem a sors? –pillantottam az ég felé.
- Valamit biztos csináltál a múltban és így torolják meg. –poénkodott Emmett, ahogy mellém ért. Az ajkain az elmaradhatatlan vigyora ült- De legalább a meséid igazak voltak. Tényleg nem semmi a pasi.
- Csak nem bemelegedtél, Em? –kérdeztem mosolyogva- Tudod: Szép dolog a szerelem, ajánlom is melegen…
a Cullen-srác hangos nevetésben tört ki mellettem, emiatt többen felénk kapták a tekintetüket. Eddig Jessie-t bámulták.
- Mi történt, Emmett? –lépett mellénk Anthony, majd egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Épp elhódítom a barátnődet, haver. –magyarázta komoly ábrázattal Em.
- Ugyan, Öcsi. Úgysem jön össze. –legyintett Edmund, majd közelebb vont magához.
- Ha biztos vagy benne, akkor miért szorítasz ennyire? –pillantottam Szerelmemre, aki aprót sóhajtott.
- Miért is töröm magamat…
Felnevettem, majd átöleltem a mellkasát és egy csókot nyomtam a nyakába.
- Most komolyan? –hallottam magam mellől Nellie hangját. Ő is az autónk felé nézett.
- Úgy tűnik, hogy utálnak minket odafent. –mosolyogtam, majd visszafordultam Anthony felé- Azt hiszem mennünk kellene… Délután átjössz?
- Még szép, hogy igen. –bólintott- Persze ha nem gond és szeretnéd, hogy menjek.
- Nem bírom, amikor kéreted magadat. –tekertem a fejemet, majd megcsókoltam- Akkor majd találkozunk. Hozz magadnak cuccot éjszakára.
- Szeretlek. –köszönt el.
- Én is téged. Ja, szia Emmett.
- Már meg is feledkezik rólam! –sóhajtott fel keserűen, majd elmosolyodott- Vigyázz magadra, Baby!
Mikor Nellie mellé értem elfintorodtam. Az iskola női egyedei mind Jessie-t nézték. Most sötét farmer és kockás ing volt rajta. Ajkain halvány mosoly ült, karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Menjünk innen, mielőtt valaki megkérdezi, hogy ki is ő. –dörmögtem halkan, majd elsuhantam Jessie mellett és bepattantam a kocsiba. Ki akarta nyitni nekem az ajtót, de gyors mozdulataimmal megelőztem. Még hallottam a hangos sóhaját.

Egy hét múlva az emberek ugyan olyan tekintettel vizslattak minket, mint a legelső napon. Anthony zavartan szorította a csípőmet, én pedig mosolyogva lépdeltem mellette.
- Nellie jól van már? –kérdezte Edmund, mire lelohadt a mosolyom.
- Igen. Jobban. –sóhajtottam- Minden reggel rosszul van, sokat szédül…
Bólintott egy aprót. Láttam rajta, hogy mondani akar még valamit… de végül nem tette. Tudtam, hogy ugyan arra gondol, amire napok óta én is.

A második órám Nellie-vel volt közös. Valamint Embry-vel és Jacob-bal. De ez most nem igazán zavarta őt. A padra döntötte a fejét, és hagyta, hogy hosszú barna haja az arca elé hulljon. Az óra már javában ment, rajta pedig látszott, hogy nincs valami jól. A mellettünk ülő srác kinyitotta az ablakot, hideg szellőt eresztve a terembe. Ez furcsa illatot hozott magával.
Nellie felpattant, majd kezét a szája elé kapva kirohant a teremből. Mindenki a nyitott ajtót bámulta, a tanár pedig megilletődve ejtette ki a kezéből a szivacsot.
- Tanár úr, utána mehetnék? –kérdeztem, mire egy bólintás volt a válasz.
Gyorsan felpattantam, majd utána eredtem. A mosdóban volt, az egyik vécében adta ki magából a mai napi ételeit. Hallottam az öklendezést, de hiába kopogtattam az ajtón, ő nem nyitotta ki.
Pár perc múlva jött csak ki. Fal fehér volt, a kezei remegtek. Első útja a csaphoz vezetett, hogy kiöblíthesse a száját.
- Elmegyünk orvoshoz. –jelentettem ki- Kérek engedélyt a nővértől, aztán visszamegyek a cuccainkért.
- Bessie, kérlek…
- Nem, Nellie. Ez így nem mehet tovább. –dörrentem rá, mire egyetértően bólintott.
A nővér hosszas aggódás után végül elengedett minket, így kikísértem Nellie-t először a kocsihoz, majd visszamentem a terembe. Jacob és Embry már összepakolták a tanszereinket,a  táskáink már a székeken vártak minket. A Tanár úr jobbulást kívánt- természetesen elengedett minket.
Öt perc múlva már a telefont tartottam a fülemhez.
- Mr. Robins? –szóltam bele- Bessie Leaves vagyok. Elnézést a zavarásért. Tudná most fogadni a Húgomat? Nagyon sürgős lenne…
- Miss. Leaves. –sóhajtotta a doktor, majd hallottam a papírok zörgését- Van szabad fél órám. Jöjjenek be.
- Köszönöm, Doktor. Viszlát.
A piros lámba pont olyan hosszan világított, míg a hívást elintéztem.
- Hova megyünk? –kérdezte Nellie.
- A nőgyógyászomhoz. Szerencse, hogy most tud minket fogadni. Általában rengetegen vannak nála, a féléves ellenőrzésemkor is sokat szoktam ott várni. –dörmögtem.
- De miért megyünk oda? –kérkedett.
- Szerintem… terhes vagy. –nyögtem ki.
E hallatán kikerekedtek a szemei, majd lesüllyedt az ülésben. Tudtam, hogy mit érezhet. Tapasztaltam már- egyszer a menstruációm nem jött meg időben. Az volt életem legnyomasztóbb három napja.
A doktor már várt minket. A rendelője ajtaja nyitva volt, az asztalától pont rálátott a bejáratra. Így fel is pattant, mikor beléptünk a tágas váróhelyiségbe. Egy gyors bemutatkozás után be is kísérte a Húgomat a rendelőjébe. Én kint maradtam és leültem a kényelmes bőr fotel egyikébe.
Várakoztam. Az idő rettentő lassan telt. A lábammal doboltam, ideges voltam.
Nellie halkan kinyitotta a fehér ajtót, majd a karjaim közé vetette magát. Tudtam, hogy igazam volt. Láttam a szemeiben a félelmet. Arcán könnyek csorogtak végig, végtagjai remegtem. Megnyugtatásul a tincseit simogattam.
Végül kijelentette:
- Terhes vagyok.